Spanyolnátha művészeti folyóirat

Major Eszter Anna

Kiadó szoba

J.D.Salinger után szabadon

Nem különösebben érdekelte a folytatás. A galambot bámulta, amint az ablakpárkányt kocogtatta csőrével.
Csak ült ott, és bámulta a monitort, és arra gondolt, milyen pocsék regény is lesz ez, ha még őt, az íróját sem érdekli, mi lesz a folytatás.
Már három hónapja szenvedett az írással, a szó szoros értelmében, várta az ihletet, amiről azt tanította, hogy nem létezik, mert csak a munka van, csak a seggelés. A nagy szart. Ha valami nincs, nincs semmi se. Na szóval három hónapja már, hogy itt ül ebben az elcseszett faluban, és várja, hogy meglóduljon a történet. Persze az itteniek szerint ez város, de az a tény, hogy az egyetlen buszmegálló is szemeteszsákokkal van letakarva, egyértelműen azt jelzi: ez itt maximum egy falu. De végül is ez abból a szempontból lényegtelen, hogy a semmi szó szerint elnyelte, egyetlen értelmes gondolatot sem hagyva neki.
Pedig már mindent megpróbált. Tetemes időt és pénzt költött a helyi kocsmában, mindenféle gyanús lőré és ivócimbora társaságában. Próbálta a zenehallgatást, az is be szokott válni, különösen egy kis fű mellett. Igyekezett mindkét terápiát az ájulásig vinni, de hiába. Próbálkozott más irodalmak olvasásával, filmek bámulásával, kiadós sétákkal. Még a helybéliekkel is szóba elegyedett az eredmény kedvéért, sőt, még egy istentiszteletre is elment — de semmi.
Ma reggelre aztán eljutott odáig, hogy beismerje: regénye igen érdektelen műnek ígérkezik — bár ezt talán korai lett volna eldönteni, hiszen még csak a cím végén villogott a kurzor. Egy elbaltázott nap megannyi tévedése és szánalmas hiábavalósága, avagy Nem azért adtam ilyen hülye címet, mert nem tudok mást kitalálni, hanem. Úgy érezte, a cím kellőképpen figyelemfelkeltő, ugyanakkor ellenébe megy mindennek, amit ő maga is tanított. Erről eszébe jutottak tanítványai, és — bár szokatlan volt az érzés – kénytelen-kelletlen beismerte, hogy talán ők inspirálhatnák. Rájött, hogy az órák úgy kellenek neki, mint egy falat kenyér. Nem a bugyuta kis írások miatt, bár néha ő maga is rácsodálkozott egyikükre-másikukra, hanem az együttlét miatt, a közös, irodalom-szentesítette percek, órák miatt, melyek, úgy látszik, magányában messze elkerülik.
Szóval ott ült, és nézte eddigi pályafutása legszürreálisabb címét, és erősen gondolkodott. Vajon hogyan folytassa? A hogyan kezdje derogált volna, hiszen akkor be kellett volna ismernie, hogy sehol sem tart. Miközben a cím a lelke az írásnak. Ez a cím pedig egészen új távlatokat képes nyitni az irodalomban, merthogy ezek után hogyan? Mindig azt tanította, hogy ha egy cím egyszerű, átlagos, akkor kezdjünk egy furcsa, nem hétköznapi mondattal. De ha a cím érdekes, akkor az első mondat legyen egyszerű. Nos. Úgy döntött, az ő első mondata ez lesz: Nem akart hazudni. Csak így. Bele a pofájukba. Egyes szám harmadikban, in medias res. Ezt szerette. Ezt tanította. A szikárságot, a kendőzetlenséget. Aztán eszébe jutott egy órája, ahol arról tartott előadást, hogy ha beleteszünk a nyitó mondatba egy oda nem illő szót, akkor az megzavarja az olvasót, és már az első pillanatban feszültséget teremt. Így hát odabiggyesztette: Nyilvánvalóan nem akart hazudni. Ez az. Nyilvánvalóan. Pofátlanul, mintha ez legalább a harmadik fejezet lett volna. Az első mondat talán még a címnél is fontosabb. Most már mindkettő megvolt, az író elégedetten hátradőlt. Nem véletlenül eszi itt a fene három hónapja. Végre úgy érezte, lehet ebből valami. Diadalmasan kikurjantott a párkányon szemezgető galambnak, egyetlen társának, ebben a hónapok óta tartó szenvelgésben.
Nézte a monitort, és a folytatáson gondolkodott. A legnagyobb gondja az volt, hogy a címen, és a zseniális első mondaton kívül nem volt semmi a fejében. Se sztori, se karakterek, se befejezés, semmi. Így hát nézte a monitort. És akkor megvilágosodott. Semmiről nem fog szólni. A regény, ami semmiről nem szól. Kolosszális! Már kezdett is írni. …Mármint a tekintetben nem akart hazudni, hogy bármi mondanivalója is lenne. Merthogy nem volt. Talán sohasem, de mostanában biztosan nem. Vagy nem is biztosan, de nagy valószínűség szerint. Meg hát ugye kérdés az is, hogy vajon a semmi semmi-e valójában? És hogy a mondanivaló nem puszta gondolat-e, amit gőgünkben tartunk kimondásra érdemesnek?....

Csak úgy száguldottak ujjai a klaviatúrán, a semmi nyomán. Még a galambról is elfeledkezett: rég nem érzett ilyen felszabadító ürességet. Hogy eddig mi a frászért törte magát mindenféle elcseszett tartalomért és megdöbbentő történetért? Hát hiszen, itt van a tökéletes Huxley-féle feloldódás a semmiben, a mindenben, és még csak fű meg pia sem kellett hozzá. Úgy érezte, megtáltosodott. Csak verte a billentyűket, ujjai Horowitz-i gyorsasággal szelték a levegőt, ő maga izzadtságban fürdött, feje sajgott a sok semmi gondolattól, aztán egyszer csak megállt a keze. Szemei kidülledtek, szája tátva maradt, és a semmi úgy omlott rá, mint ahogyan egy leejtett toll egy nyomorult hangyára. Csak nézett, az értéktelenség ilyetén szégyenletes rázuhanásától, és hányingere lett saját súlytalan lététől.
Eddig tartott. Eddig volt szuflája a nihilnek, eddig merészkedhetett értelem nélkül. Kinézett az ablakon, vak sötétség ült a tájon, a galamb szárnya alá dugva fejét, a párkányon bóbiskolt, eszerint az egész napot átdolgozta. Átsemmizte, átháxlizta, áthorovicozta. Átszáguldott a napon, mint egy mámorító percen, és most, hogy visszaolvasta, mit is írt, elszörnyedt. Ilyen felületes munkát még életében nem látott. A mondatok kivakszolt közhelyek voltak, a szavak súlytalanul és értelmetlenül kapaszkodtak bennük, ki tudja, mi felé, és milyen okból – és így telt el öt teljes fejezet.
Nem különösebben érdekelte a folytatás. Nem tudott már több semmiről írni, és képtelen volt megjátszani a művészt, aki szenved az alkotás súlya alatt. Talán ideje lenne beismernie, hogy francos egynyári író. Egyslágeres szerző, akinek akkor, ki tudja, miért, sikerült, de csak akkor. Most meg – még az a galamb is többet ér nála.
És akkor megszületett fejében a briliáns terv. Madártávlat. Onnan nézni, aztán megírni. Hogy nem jutott idáig az eszébe?
Kinyitotta az ablakot, kitekintett a párkányra, ahol az előbb még a galamb aludt, lehunyta szemét, és a következő pillanatban már ő volt a galamb. Apró szemeivel a házak tetejét látta, hangja kurrogó volt, teste gömbölyded, szárnya ruganyos, gyomra üres. Nézte a házak tetejét, nehézkesen repült felettük, és néha visszanézett a buszmegállótlan városka egyetlen kiadó szobája felé, ahol a kurzor még ott villogott az ötödik fejezet t betűjénél.
Szállt tovább. Nem különösebben érdekelte a folytatás….