Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gulya István

Hát

Szerda
— Hány éves maga, fiatalember? — nézett el szemüvege felett a koros proktológus a páciens mögül. Bőrgyógyász kellett volna, de a kisvárosi kórház ambulanciáján csak az öreg bélgyógyász volt kéznél.
— Hatvan. Holnap hatvan — felelte a férfi. Szakállába túrt, és meztelen háttal állva a doktornak dörmögte maga elé: — Azért az nem kevés.
— Ugyan, semmi az. Én maholnap nyolcvan leszek, na, az a kor.
A koros proktológus csikorogva felállt, a férfi elé lépett.
— Maga változó korban van, fiatalember — folytatta az orvos —, a teste másképp működik, mint ahogyan megszokta. Itt egy picit viszket, ott egy picit ereszt, amott meg hülyeségeket csinál.
— Értem én, doktor úr, csak ez a fránya viszketés. Megőrülök — nyomta meg hosszan az „ő”-t —, annyira viszket. Korábban sohasem vakaróztam. Illetve vakaróztam, de nem így, mint most, hogy napok óta. És reggeltől estig. És pont a hátam közepén, amit nem érek el.
— Belátom, fiatalember, ez kellemetlen ügy. Felírok magának kenőcsöt, de nem áltatom azzal, hogy tudnám, mi a baja. A bőre rendben van, fertőzése, hámsérülése nincsen. Allergiatesztje is negatív. Kenje magát két napig, ha nem változik, jöjjön vissza. Reméljük, hogy egy szakorvost talál.
— Reméljük — húzta magára ingét a férfi.
— Emésztése, széklete rendben? — csillant meg egy pillanatra a koros proktológus tekintete, miközben a receptet írta.
— Megy minden, mint a karikacsapás.
— Kár — dünnyögte a doktor.
Amikor a férfi kilépett a kórházajtón, ellenállhatatlan késztetést érzett. Megállt, az ajtó mellé, a téglafalhoz húzódott, és fel-alá dörzsölte a hátát. A szemét csukva tartotta, elégedetten mosolygott. Dorombolt.

Kedd
A férfi arra ébredt, hogy viszket a háta.
Egész nap folyamatosan vakarózott. Azzal kelt, azzal ment dolgozni, a munkában is negyedóránként (olykor tízpercenként, olykor tizenhat perc elteltével) kaparászta a hátát, amikor hazaért, első dolga volt, hogy a nagyszoba ajtajának félfáján egy félórát töltsön, ide-oda mozgatva lapockáit.
A hivatalban egyre rosszabb volt a permanens hátbőrzés, és a jóindulatú kollégák egyszerű viccelődései sem segítettek („Mi van, férges vagy?”, „Öregem, neked tollas a hátad?”), dél körül elkéredzkedett, sietett a legközelebbi patikába, hogy ott mindenféle viszketéscsillapító krémet, sprayt, tablettát, tapaszt összevásároljon, útba esett a kisváros gyorsétkezdéje, de nem volt (annyira) éhes, hogy benyisson, és haladtában odapillantva egyébként sem látott egyetlen kiszolgálót sem, nemkülönben hogy mielőbb a gyógyszerek társaságban vágyott lenni otthona hűvösében.
Az ajtófélfás félórás vakarózás után a fürdőszobában minden gyógyszertári szerzeményéből magára pakolt annyit, amennyit csak tudott és fért, a pirulákat is szinte mind magába tömte. A sok krémtől, tapasztól alig látott valamit a háta bőréből, amikor a tükörben nézegette.
Némelyik bogyó elég bágyasztónak bizonyult, így eltámolyogott az ágyig, és belezuhant.
Mikor megjött a párja, megkérdezte:
— Ma nem írsz? Valami bajod van?
— Semmi — dünnyögte a férfi a párnájától tompított hangon —, csak fáradt vagyok.
Azt gondolta, másnap muszáj lesz elmennie orvoshoz, de se ezt, se az egész viszketésmizériát nem említette a nőnek; mert elaludt.
Az asszony oldalra fordította a férfi fejét, hogy az levegőt kapjon, a szája elől elvett egy kósza pihét. Felegyenesedett, szelíden figyelte a férfi hortyogását, megsimította arcát, majd elővette az iskolás füzeteket.
Ma nem ír, gondolta. Tizenhat éves kora óta talán először, tette hozzá.
Kihasználva a csöndet, nekifogott az irkák átlapozásához. Az első első oldalánál lekókadt a feje, a férfi horkolásához kisvártatva csatlakozott a nő sípolása.

Hétfő
A férfi belenézett a tükörbe. Arra gondolt, hogy most csütörtökön betölti a hatvanat. Nem tartotta volna számon, tizenhat éves kora után abbahagyta az évek számolását, nem születésnapozott, a másoké az más kérdés, nem kajánságból, miszerint a másik vénül, ő meg nem, hanem emberbaráti alapon mindig felköszöntötte az embereket; ő tizenhat, és kész, mert az jó, az olyan lehetőségkor, hogy még mindent lehet, és mivel tulajdonképpen nem döntötte el sosem, most sem, hogy mi legyen, pont jó volt, hogy benne megállt az idő. Minek lezárni azt, ami el sem kezdődött, nem igaz?
Megfürdött, rendbe tette magát.
A párja már kora hajnalban elment, tanított a Mihály utcai általános iskolában. Az asszonynak szokása volt, hogy korán bemegy felkészülni, otthon nem szeretett, mert a férfi – ha éppen nem evett, ivott, vagy szeretett – többnyire írt, elég hangosan. Mindenféle szavakat ízlelgetett folyton, pont úgy, mint egy sommelier, forgatta, kóstolgatta, aztán kiköpte, amik vagy a levegőben illantak el, vagy a papíron landoltak, attól függően, tetszettek-e neki vagy sem. (Inkább nem, mint igen.) A mormolás zavarta a nőt, nem tudott koncentrálni, olykor egészen bizarr és fura szavak keringetek a nagyszobában, olyanok, mint „egyszerűmedve”, „gondolatív” és „szárnyasletét”. Ha a férfi elcsöndesült, a toll monoton sercegését lehetett hallani, amit a füzetei között matató asszony idegesítő ventillátormotor-zajként érzékelt. Így hát a nő a munkát inkább nem vitte haza.
A férfi a lakásuktól negyedórára (lámpától függően: tizenhat percre) lévő hivatalban dolgozott. Kérelmeket és beadványokat szortírozott, vizsgált felül és bírált el ügyintézői hatáskörében, amire a főnöke vagy ráütötte az „Elutasítva” pecsétet, vagy nem. Ha nem, az irat az „Elintézendő” feliratú, vaskos, ingadozva billegő (ám sosem összedőlő) akta-halomba került.
A nemrég felújított hivatalban menzára nem maradt hely, csupán egy kisebb konyhahelyiségre, ahol kávézni lehetett, és a hazulról hozott főttet (vagy hideget) lehetett megenni. Mikró és kávéfőző volt, összedobták rá a pénzt.
A férfi úgy döntött, éhes. A közeli gyorsétterembe igyekezett ebédelni. Hamarabb, mint ahogy a munkahelyi szabályzat engedte volna, de a férfi olykor hajlott a bohémságra.
A pultnál egy elhízott, húszévesforma lány fogadta. Egy számmal kisebb fekete egyenpóló takarta széttartó melleit, amik alatt eleven lankákként kettős hájhurka hullámzott, jobbján, ahol a melle kezdődött, „Kitty” feliratú fémnévtábla csillogott.
— Szép napot — szólította meg szuszogva és mosolyogva az üzletben egyedül őgyelgő férfit —, mivel szolgálhatok?
Bár a férfit kifejezetten idegesítette, ha szép napot kívánnak neki, és viszketett a szája is, hogy elsüsse a „Helló Kitty” poént, de türtőztette magát.
— Jó napot — mondta (nyomatékosítva a „jót”) —, egy kis szárnyat ennék. — Majd minden fölös kérdést megelőzve egy szuszra hozzácsapta: — Menüben kérem, nyolc darabos kiszerelésben, kólával, jeget ne tegyen bele, nem kell se nagyobb krumpli, se nagyobb üdítő, nem kérek mártást, itt fogyasztom, és nincsen pontgyűjtő kártyám.
A lány keze közben sajátos szambát járt a pénztárgép gombjain, majd elvette a nyújtott bankjegyet.
— Jó étvágyat — mosolygott rendületlenül az elhízott lány, miközben átnyújtotta a szárnyas tálcát.
— Köszönöm — bólintott a férfi.
— Valaha mindannyian madarak voltunk — mondta a lány.
A férfi meglepődött.
— Tessék?
— Nem érdekes — mosolygott rendületlenül a lány —, csak úgy eszembe jutott.
A férfi az asztalánál hosszan bámulta a pirult húsdarabokat, aztán a lányt leste, de az fogadta az egyre jobban összesereglő kuncsaftokat.

Még odahaza is, amikor munka után, kora este az íróasztalához telepedett, a lány szavai jártak a fejében. — Madarak, madarak, szárnyak, madarak, tollak, szárnyak, madarak… — mondogatta.
Tollat akart ragadni, de a háta közepén egy ponton szörnyen viszketni kezdett a bőre.
Először kezeivel próbálta elérni, a hasztalan igyekezete után egy vonalzóval vakarta, de igazából az adott enyhet, ha ültében hátát a szék hátfáján fel-alá mozgatta.
A párja már aludt (hiszen korán kelt), a férfi kiosont a fürdőszobába, felhúzta pólóját, és hátra tekergette a fejét, hátha észrevesz valami piros foltot vagy bármi árulkodót a lapockái alatt, de semmi nyomot nem látott, még kaparászó ujjainak sem vélte felfedezni a helyét.
Tanácstalanul hevert az ágyba.
A viszketés rohamokban tört rá, olyankor a magával vitt vonalzóval csillapította az érzést, nem mert egész hátával mozgolódni a közös fekvőhelyen, nehogy felébressze az álmában nőiesen sípoló párját, hajnal kettőig kínlódott, mire az egyik viszketési szünetben a fáradtságtól ájulva elaludt.

…és csütörtök
Amikor a férfi a harmadnap után a negyediken kinyitotta a szemét, jóleső örömmel állapított meg, hogy hatottak a koros proktológus kenőcsei, mert nyoma sem volt a viszkető érzésnek. Semmi!
Micsoda örömteli születésnap; teljesen újjászülettem, gondolta.
Jó kedvében dudorászni kezdett.
Kiszállt az ágyból (az asszony már elment dolgozni), a nagyszobaablakhoz lépett, szélesre tárta, mély levegőt vett, és kezeit szinte a plafonig emelve hatalmasat nyújtózott.
Suhogást hallott.
Ahogy széttárta karjait, azok mögött óriási, fehér szárnyak feszültek, amelyek a háta közepéből nőttek.
— Nabazmeg — suttogta inkább csodálkozva, mint ijedten.
— Szerintem ma nem megyek be — szögezte le. — Ha már így alakult — tette hozzá.
— Mi lenne, ha…? — formálódott egy gondolat a fejében.
A nyitott ablakpárkányra lépett. A levegőbe dobta magát. Méteres szárnyai szétnyíltak, és egy bukózuhanást követően meredeken ívelt az ég felé. Egyre feljebb és feljebb.

A gyorsétteremben az elhízott lány mosolygott. Szétfolyó melléről egy pihét sepert alá, amely a vevő kóláján landolva kishajóként vitorlázott, amíg át nem itatta a ragacsos lé, és le nem merült.
A vevő nem vette észre.