Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kocsis Csaba

Az emberi lét titka

Oláh János (1942—2016)

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.”
Valamikor úgy vélték a tudósok, hogy az Alföld mélyén melegvizes tenger húzódik, aztán a kutatások után azt mondták, hogy tévedtek, mert nem tenger, hanem óceán. Az írótábor ezért is bontott zászlót Berekfürdőn 1999-ben, hogy ennek a hév jó berek vizes óceánnak kedvezményezettje legyen. Csak néhány név az alapítók közül, akik már elmentek: Nagy Gáspár, Dienes Eszter, Cseh Károly, Szabó Bogár Imre, Szenti Ernő és a táborvezető, Körmendi Lajos. Most Oláh János is csatlakozott hozzájuk.
Az éjszakai fürdőzések meghatározták a tábor hangulatát. János mestere volt a vízen való lebegésnek, mintha nem is Szűcs Sándorról, hanem róla írta volna a kunság Buddhája az Időért viaskodó versében: „Egekben arca, békák között lába,/középső világból alsó világba...” Erre a különös állapotra mondta azt Szenti Ernő barátunk, hogy „valami nagy balhét sejtek”, mert azt hitte az ezredforduló elején, hogy Oláh János átadta lelkét a teremtőnek. De nem, csak lebegett ég és föld között. Szállóigévé vált a kisújszállási barátunk mondása, minden évben elmesélte valamelyik táborlakó, de legtöbbször Jánostól hallottam. (Vass Tibor meg is írta ezt Előzuhany kötelező című kötetének Valami nagy balhés versében, melyet a Bereki Irodalmi Társaság adott ki a ’történés’ évében, 2002-ben.)
Az én gondolataimban is „lesüllyednek az emlékezés roncsai”. Kell hozzá néhány óra, míg felszínre hozom őket. Hiszem és vallom, nincsenek véletlenek, hisz ebben az esztendőben a Titkok léte című verse foglalkoztatott. Már 2013-ban megzenésítettem, meg is mutattam Jánosnak, de műsorra sohasem tűztem, bár mindig is szerettem volna. Főleg most tavasszal egy dalpályázatra. A titoknak van-e léte, vagy a létnek van-e titka? Nem tudom. Jánosnak a lét iránt lobbant mohó szerelme, mint étkét vesztett tűzvész, véget ért... Már nem fogunk együtt nevetni, de a nevetése bennem él, és az is, ahogy az étkezések előtt keresztet vetett... Mezey Katalin verse, az Aranyat önt az ősz szokott eszembe jutni, mikor egy számomra meghatározó ember távozik: „Szabad-e annak, aki ilyen fontos, szabad-e, hogy elmenjen? S elmegy-e?” János azt írja a Távozóban: „Vesztesként hagyni el/e sárba fulladt lövészárkokat/megszoktam, megszoktam,/hogy a győzelem, amiért harcolok,/ha beköszönt, nem enyém.” Erre ott a válaszom a fájdalmas bereki versben: „Elmulasztottunk. Mulasztunk ma is.” Tudtuk, hogy nem magáért, értünk harcolt, nem csak a saját folyóirata, kiadója sorsa foglalkoztatta. Sportember volt, nemes, tisztességgel küzdő. Sok-sok írótársnak adott lehetőséget, önzetlenül segítette az értékek megjelenését. Népművelőként gondolkodott, kovásza volt az irodalmi életnek.
Egy ember addig él, ameddig szeretik, és mi ott ülünk együtt az egyre nagyobb bereki asztalnál: a távozók és az érkezők is... Ahogy Mezey Katalin írja: „Várom az időt, hogy kevésbé fájjon.” Vagy ahogy a te versedben áll: „Béget a bárány, zsíros puha bundája feloldoz...”