Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Könyvíz

„És akkor a könyvek.”
(Esterházy Péter, 2016, Könyvhét)


A könyv nehéz bogár. A költő könnyű verseivel. Egy költőt belerakni egy könyvbe, jaj, de nehéz. A bogár súlya száz makacs kiló, ha megszívja magát, táplálkozik, papírrágói felveszik a húslé nedvességét, főnévínakat, mellékporcogót. Egyre nehezebb, többet fog a könnyednek tűnő, mégis sűrű költőből. A teltkarcsú bogár szemközepe barna foncsorú mohóság.
A könyvszövet idomulni is akar: a versek formájára nyúlik, dagad, nedves szóképeit tükrözi. Lehet olyan, hogy a költő maradéka felszárítkozik és szép, de érdes kezét a magába nyúzó bogárra tapasztja. Szívós egységet alkotnak, ha megvan a pillanat gerince. Az állat elsimul.

Egy verstől már jóllakhat. Ezért a nehezen tiszta, száradt költő feltápászkodik, és megteszi elsőnek, amiben a legkevésbé kétkedik. Élőbb, lélegzőbb, testesebb, csontosabb szavakkal tesz próbát — fő táplálékát nyersen kínálja. Élvezetes böffenés szakad.

A könyv kiárasztja a vers szagát, a címszó kidomborodik lapos fedőizmokból. Nyílik, mint a felszabott kas, spriccel belőle a költőanyag.

Drágám, a könyv kőnehéz, de — mint a légballon — felfelé emel. Repülünk az égre kitinkavics szárnyakon. A versed fehérje, a sorok köze sárga csont. A szavak lilák, a szavak vasas olvasat, amikkel a fedél nyílik, csukódik, karistol a test. Te költő, mégis könnyű vagy, a szemed lazulkék, a bőrödben harántizmok feszülnek. A verssel és velem vagy jó nehéz.
Mutass még, még kőporsorokat!

A költő előveszi a könnyebbnél könnyebb és nehezebbnél nehezebb szerkezeteket, az ezekből kitelő, formás, kerekded verseit. Hihetetlen, bogaram, ezeket ennéd meg akkor, adagoljam? Felhőkkel háló, ősi tűnedvény, te! Etesselek, kövesselek, marasztaljalak egekbe, mind e rengeteg nagy szó meddig lehet beléd elég?

Nagy tömegű sorok, jelentéstöbblet, bátortalan rímkilók. Költőm, ez sok, elhízás lesz, a főverslé elfő, szóhús benn szakad. Könnyűt mondani nehéz.

Elsózott, nagy, zsíros sorok? Bogárkám, dobjak ki ballasztanyagot légballon testedből? Nehezet kérsz, hadd gondoljak sorban bele, mi minden van, ami eléggé kevés és keskeny, hogy vonal se legyen! Eltehetem későbbre, ami most még ehetetlen? Kidobom, jó. Négy kő, tíz, tizen... Szemem bogara, ez fáj! Nehezen kapok levegőt a fogyó költői magasságból.

Könnyű, költő, könnyű! Nézd, szárnyaink újra szétnyílnak, száradunk, egyenedünk, az idő tisztul, kedvez minden a tiszta magaslatoknak.

Ott zuhannak meglehetősen jó soraim!

Nézz, nézz az ég felé!

Bogár, kegyetlen vagy. Szeretlek.

Én is.

A bogár a költővel egy apokrifi csúcson. Kifejlődött, fehér könyv, szájából szóág, szeméből költészet. Galambéként ragyog írisze, ízelt lábaira hús nőtt, toll a combjaira. Kevésbé bogár.