Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

Csapatjáték

(az SPN-táborban 2016. július 27-én elhangzott előadás utólagos, vázlatos összefoglalója)

Mintegy harmincöt évvel irodalmi pályakezdésem után nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy mindaz, amit irodalomnak hívunk, nem egyéni sport, sokkal inkább csapatjáték. Ha irodalomtörténeti tanulmányainkra gondolunk, akkor igazolva láthatjuk ezt a felismerést, a Nyugat csapata, vagy akár a Kazinczy és Kölcsey által vezetett akkori magyar válogatott szereplése, vagy éppen a Petőfi−Arany-tandem mind-mind azt bizonyítja nekünk, hogy egyedül, beágyazottság nélkül, megfelelő kontextus hiányában nem lehet irodalmat művelni, írással foglalkozni.
Mindezt azért érdemes tudatosítani magunkban — ha fiatalok, ha kezdő írók vagyunk, és netán úgy érezzük, hogy valamely kéziratot könyvvé akarunk formálni, ha úgy érezzük, hogy megérett arra az idő, hogy önálló könyvvel kínáljuk meg a nagyérdemű publikumot —, mert nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között, hol is adjuk ki a könyvünket. Nyilvánvaló, hogy a közösséghez tartozás segít ebben a kérdésben, a „könyvem publikálása” kérdésében, a csapatban való tudatosulás, egy adott közösségben való megjelenés az a közösségben történő megmérettetés is egyben, amely aztán a közösségen kívüli irodalmi világ számára is orientáló tényező.
Tulajdonképpen így volt ez mindig is. És azzal, hogy az irodalom világában mindenféle központi kanonizáció eltűnőben van, azzal még nagyobb szerepe lesz a csoporton belüli kánonteremtésnek.
Évtizedek óta ez a „csoporton belüli” kánonteremtési elv jellemzi a mindenkori fiatal irodalmat. Ha — hogy a saját irodalmi múltam felől közelítsem meg ezt a kérdést — az ELTE Bölcsészettudományi Karán mindig is szerveződő fiatalokat megnézzük, láthatjuk, hogy a „Kilencek”, a „Hetek”, illetve a „Jelenlét-kör” egyértelműen csapatként lépett be az irodalom életébe, és a csapatban kialakuló erőviszonyok befolyással voltak az irodalmi élet, vagyis a szakma értékítéletére. A nyolcvanas évek elején induló társaságunkra rögtön felfigyelt az irodalom világa, egészen pontosan akkor, amikor fel tudtuk mutatni az akkori Jelenlét című lapot, hiszen 1981-ben lapot alapítani majdhogynem lehetetlen volt, így már maga a lapalapításunk is, amelynek vezető szerkesztőjeként tevékenykedtem, szenzációként hatott. Mindez segített abban, hogy a különböző irodalmi fórumok megismerték a nevemet, és ez aztán kihatott munkáim elismerésére is.
Ugyanez az elv, a csapathoz tartozás elve jelent meg a Magyar Műhely című párizsi lap esetében is. Mindenki, aki a magyar Műhelyhez tartozott, felismerte azt, hogy micsoda kivételezett megtiszteltetés, ha ez az irodalmi kör befogad valakit, milyen elképesztően erős mezőnybe kerül a szerző már csak azáltal is, hogy publikál a Magyar Műhelyben.
A nyolcvanas évek elején tehát a Jelenlét és a Magyar Műhely köre volt számomra az a világ, amelyben jelen lenni óriási hátteret, erőt jelentett, és amely biztosította számomra, hogy a tevékenységem, műveim nem légüres térbe kerülnek, hanem egy olyan közegbe, amely felerősítve küldi azokat tovább az irodalom világába.
Csapatjáték érvényesült ebben az elvben, gondolkodásban is.
Ugyanez volt a helyzet a nyolcvanas évek elejének József Attila Körével. A JAK-füzetek 1982-es indulásakor a mára legendássá lett Ver(s)ziók antológiában szerepelni éppen annak csapatjellege miatt volt óriási jelentősége. Az a tény, hogy abban a kiadványban megjelenhettek a képverseim, önmagában olyan erőt és olyan ismertséget adott, amelynek a hatása máig érződik, egy-egy ilyen csoportos megnyilvánulás ugyanis hosszú időre tudja befolyásolni az irodalmi közvéleményt. Nem véletlen az, hogy a mai napig örülök annak, hogy kötetem is megjelent a JAK-füzetek sorozatában.
Könyvet, ha készítünk, arra kell törekednünk, hogy a könyvünk megfelelő közegbe kerüljön. Ezzel a felelősséggel tartozunk a kéziratunknak. A lehető legjobb szakmai közeget kell megcéloznunk, pontosan azért, mert a szakmai közeg önmagában minősít.
A nyolcvanas években mindez könnyebb volt, bizonyos szempontból. A hivatalos, állami kiadóknál megjelenni nem volt könnyű, de ha sikerült, annak mindenképpen volt hatása. Más hatása volt annak, ha az állami kiadás helyett valaki az akkor kibontakozó szamizdatkultúrát választotta közegnek, vagy más hatása volt, ha valaki valamilyen határon túli, vagy emigrációban levő fórumot keresett.
A szamizdatkultúrában való megjelenést a nyolcvanas évek elején a Médium-Art című füzetsorozatom jelentette: olyan erős volt akkoriban az ellenzéki kulturális élet, hogy egy ilyen mindössze 100 példányban megjelentetett és postán szétküldött kiadványnak elképesztő visszhangja keletkezett, ha a szakma megfelelő képviselői kapták azt meg. És ugyanígy fontos volt, hogy megfelelő közegbe kerüljenek a képverseim, vizuális jellegű munkáim, akusztikus műveim, ezért tartottam igazi megtiszteltetésnek, hogy 1989-ben a Magyar Műhely könyvsorozatában jelenhetett meg önálló könyvem.
Ahogy ezen rövid összefoglaló elején írtam, meggyőződésem, hogy az irodalom csapatjáték. Különösen ajánlom mindezt azok figyelmébe, akik pályájuk elején állnak. Biztos vagyok abban, hogy sokkal jobban teszik, ha próbálnak egy-egy irodalmi csoportosuláshoz kapcsolódni, mintsem ha egyéni utakat járnak. Számomra a Jelenlét, a Médium-Art, a JAK-füzetek sorozatban megjelent könyvem, vagy a Magyar Műhelynél megjelent kötetem sikere azt igazolja a mai napig, hogy megfelelő közeg nélkül, magányosan pályára lépni nem csak kockázatos, de szinte kilátástalan is.

Petőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz AndrásPetőcz András