Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Ó, könnyv!

Kezdésnek abban talán egyetérthetünk, hogy aki írásra adja a fejét, az rövid vagy hosszú távú tervként egy könyvet is elképzel magának.

Ezért feltehetjük a kérdést:

Mi a könyv(észet)?

„Nyissuk ki a szöveggyűjteményt a bevezetés 21. oldalánál, és olvassuk fel az első bekezdést az előszóból, melynek címe A könyvészet értelmezése”, mondhatnám, de inkább azt mondom, sajnos minden adott ahhoz, hogy majdnem onnan folytassam, ahol tavaly abbahagytam.

Akkor minibeszélyemet Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versével fejeztem be. Most csak egy részletet olvasok belőle:

 

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? ‒ Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

 

Vajon ment-e az elmúlt 1 évben?

Nyilvánvalóan nem, sőt, ha nagyon sarkítunk, akkor éppen az egyetlen könyv elmélete, pontosabban hite miatt vérzivataros időket élünk.

 

De vérzivatar ide, plakátmagány oda, nézzük bevezető kérdésünket:

 

Mi a könyv?

 

 

A Magyar értelmező kéziszótár (Szerk.: Juhász József--Kovalovszky Miklós--O. Nagy Gábor--Szőke István Akadémiai kiadó, Budapest, 1985) szerint:

Egybekötött, lapozható ívekből álló, rendszerint fedéllel ellátott (, nyomtatott) írásmű. // Valamely állam, szervezet álláspontjának igazolására kiadott okmányok gyűjteménye.

 

 

Hernádi Miklós Közhelyszótára (Gondolat kiadó, Budapest, 1985) szerint:

A tudás forrása. Tárház, kútfő. Leteszik az olvasó asztalára. Kezükben tartják az olvasók. Hézagpótló, nélkülözhetetlen kalauz. A kultúra átadásának közvetítő eszköze. Válságban van-e a könyv a tömegkommunikációs eszközök előretörésének korában? Könyvet venni ‒ ez a legokosabb befektetés. A könyv a legszebb ajándék. A könyv a legjobb barát. A világon sajnos mindig van (lesz) hely, ahol könyveket égetnek. Csak lenne az embernek ideje végigolvasni azt a sok szép könyvet! A jó könyveket bezzeg sose adják ki! Egy Croninért 400 forintot is elkérnek. (Persze meg is éri.) — szobába lépve ‒ Ejha! Ezt te mind el is olvastad? De őszintén! Én mondom, az élettől többet lehet tanulni, mint a sok könyvből. AMIT ÉN TUDOK, AZT NEM KÖNYVBŐL TANULTAM. A könyvgyűjtés a leghasznosabb és legártalmatlanabb szenvedély. Aki a könyvet szereti, rossz ember nem lehet. Az nekem a legnagyobb öröm, ha a kezembe vehetek egy régi, szép könyvet. Egy pohár ital, egy jó cigaretta, egy jó könyv ‒ kell ennél kellemesebb esti program?

 

Az eddigiek alapján a Szepesi Nikolett-féle botránykönyv, a Dárdai Pálról szóló, kínos alcímű (Pál könyve) könyv, a szakácskönyv, a jóskönyv, az önmegvalósító-könyv, a marketingcélból kiadott névjegykártyának szánt könyv és a verseskötet is ugyanúgy könyv tehát.

 

André Bazin (Mi a film? Fordította: Örkényi Zsuzsa, Osiris kiadó, Budapest, 1999) szerint:

A XIX. században a közoktatás nagy törvényhozói úgy vélték, megszüntethetik az írástudatlanságot az elemi iskolák elszaporításával, a tankötelezettséggel s a könyvtárak közkinccsé tételével. A valóságban az írott nyelv általános elsajátításában elért bámulatos fejlődés alig segítette a könyvek elterjedését, legalábbis az olyan könyvekét, amelyeknek szellemi és művészi értéke vitathatatlan. Az analfabetizmus eltűnése jóformán csak a napisajtó példányszámának szédületes emelkedését segítette elő.

 

Tudatára ébredtünk annak, hogy a beszélt vagy az írott nyelv már nem tud lépést tartani a közlés fejlődésével, amely már nem ismer határokat, csak a modern igazi technikát. Vannak eltüntethetetlen nemzeti különbségek, azonban bizonyos technikai egység már átfogja szinte az egész földet.

 

A paradicsomi állapot feltételezése tehát illúzió, nem volt olyan időszak, amikor a könyv az információ és kommunikáció szempontjából létfontosságú eszköz lett volna.

 

Gyurgyák János (Szerzők és szerkesztők kézikönyve, Osiris kiadó, Budapest, 1997) szerint:

Biztosnak látszik, hogy a könyv ma már nem a legfontosabb információhordozó és információ tároló eszköz. Ebből következően minden olyan műfaj, amely ezzel a szereppel volt összefüggésben, kezdi elveszíteni jelentőségét (általános bibliográfiák, biográfiai adattárak, jogszabálygyűjtemények, nagyszótárak, nagylexikonok stb.) Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy minden olyan könyvtípus, amelyért nem is olyan régen egy egész erdőt kellett kiirtani, ma már a múlté. A könyv nem tud versenyezni néhány olyan információhordozóval, amelyek egy-két évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlenek voltak.

 

Sokan ‒ tévesen ‒ úgy gondolják, hogy a jövőben elég lesz a szerző, aki megírt művét eljuttatja az Internetre vagy más hálózatra, s így a kiadók feleslegessé válnak. Aki látott már kiadóba beküldött kéziratot, vagy összevetett szerzői kéziratot kész könyvvel, az csak mosolyoghat e kijelentés naivitásán, s optimistán gondolhat a jövőre. Az a lánc (szerző — kiadó — szerkesztő ‒ műszaki szerkesztő — nyomda — korrektor), amelyévszázadok alatt alakult ki, nem a véletlen műve. A minőségi kézirat, következésképpen a könyv, csakis ebben a sorrendben jöhet létre. Ezt a kijelentést még akkor is igaznak érzem, ha arról már nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy a folyamat végén mindig a kinyomtatott könyvnek vagy folyóiratnak kell állnia.

 

Virtuáliát tévedés figyelmen kívül hagyni, de kizárólagossá tenni is az. Ne feledjük, még mindig egy folyamat részesei vagyunk, aminek nem látni a végét. Ugyanakkor azt is illik tudomásul vennünk, ha önmagában csak a szöveget vesszük, az ő szempontjából lényegtelen, hogy papíron vagy monitoron olvassák.

 

Ulises Carrión (Egy új művészet: a könyvkészítés. Fordította: Koppány Márton. In: Idegen az ajtóban. Artpool/Balassi kiadó, Budapest, 1999) szerint:

A könyv terek sorozata.

A tereket különböző időpontokban érzékeljük ‒ a könyv időpontok sorozata is.

Az író, a közhiedelemmel ellentétben, nem könyveket ír.

Az író szövegeket ír.

A könyvre csak azért van szükség, mert a szöveg hosszú, vagy mert több rövidebb szöveget (például verset) kell egymás mellé helyezni.

A régi művészetben az író nem vállalt felelősséget a könyvért mint tárgyért. Megírta a szöveget. A többi a szolgák, a mesteremberek és a munkások dolga volt.

Az új művészetben a szöveg megírása az írónak csak az első lépése az olvasó felé. Az új művészetben az író az egész folyamatért felelősséget vállal.

 

A régi művészetben az író szövegeket írt.

Az új művészetben az író könyveket készít.

 

Csak úgy át tud, át akar alakulni az íróság/költőség fogalma, tényleg?

 

Mindösszesen tehát, ha most kezdenénk, mit mondanánk, miért célunk a könyv?

S ha könyv a célunk, amihez nyilvánvalóan szövegre (nyilvánvalóan? szövegre?) van szükségünk, amit meg kell írnunk, akkor a könyv a priorija a miért írunk… esetünkben, mondjuk, irodalmat, ezt a mindig fikcionális és mindig virtuális szövegvilágot?

 

Kivált, ha tudjuk, hogy mindent megírtak már előttünk.

Ezt persze soha nem tudjuk elfogulatlanul bizonyítani, mivel beleszületünk egy kész világba, aminek a passzív, befogadói megismerésére, vagyis a végigolvasására az egész életünk is szörnyen kevés, hát még ha hozzá is akarunk tenni/írni…

 

Talán részesei akarunk lenni a magyar irodalomnak, a nemzeti kultúrának?

Ha már bele vagyunk vetve a(z anya)nyelvünkbe, azzal működtetjük magunkat.

 

Ezért akarjuk a könyvet?

Mégis, hát mi annyira jó egy könyvben?

 

Esterházy Péter erre mondhatná a páholyból:

„Ne aggodjék, mon ami, grammatikai bája van, és kész.”

 

Zárásként nézzük meg az első nyolc és fél percet egy olyan filmből, amely az elbeszélés nehézségeiről szól:

hogy a fikció és a valóság hogyan keveredik össze, s mily nehéz szétszálazni… hogy el akarna mondani valami egyedit, hogy általánossá tegye, de miképp lehetne az egyedi általános? És érdekel-e egyáltalán valakit az igaz, nemcsak a valódi?

 

Nem írottszöveg-nyelven:

https://www.youtube.com/watch?v=z0JFekqHRAQ