Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szappanos Gábor

Nyári kép 1976-ból

(Tömörkény Nyári kép 1916-ból című életképe után)

A nyári délutánok a parasztporta kerítésén belül békeidőben, történelmi szélárnyékban nagyon csendesek. A délután az ebéd utáni időszakkal kezdődik. Az ebéd nem csendes, mert bent az asztalnál az eszcájgcsörgésen és az állkapcák csattogásán kívül a „Jó ebédhez szól a nóta” nemzetiszín pántlikás örökzöld idilljei recsegnek a Szokol rádióból. Kint pedig a szemközti komaasszony férje, aki öt év múlva delirium tremensben felköti magát a faluszéli pagonyban egy fára, a poros földút túloldalán járatja a traktor motorját, míg odahaza elkölti az ebédet. Utána megy vissza vele a téeszbe. Engem zavart, hogy pöfög a bűzös masina, de nem tartott sokáig. Nagyanyámék régi bérese, a nyolcvan felé közeledő János bácsi ‒ akit öt év múlva a Duna egyik holtágában fogok kimenteni a vízből egy családi fürdőzés közben (ő is öngyilkos akart lenni, mert rákot diagnosztizáltak nála, és nekibúsult) ‒ nálunk ebédel, a másik két napszámos hazamegy enni.

A nagy csend ebéd után köszönt be. A nagy csend úgy értendő, hogy a messzi távolból hallatszik ugyan egy öntözőgép egyhangú zakatolása, de ez egyáltalán nem zavaró, inkább csak zsongítja az embert, a kuka csöndet apró, egyenletes közökre osztja. Nagyanyám a tisztaszobába megy sziesztázni: lefekszik hasmánt a hajópadlóra, a kemény szőnyegre. Nagyon elfáradt délelőtt: nagymosást rendezett az udvaron. Ez a szoba a régi parasztház leghűvösebb helyisége, a rolók nyáron majdnem teljesen lehúzva, csak alul hagynak egy keskeny rést, hogy jöjjön be valamennyi fény. A ház vályogból verve, télen enyhe, nyáron hűs. A mostohanagyapám a gangra kivitt hencserre hengeredik. A tyúkok árnyékba vonulnak, az omladozó kocsiszínben, nyitott csőrrel szedik a levegőt, hegyes nyelvük tikkadtan rezeg. A kutya ugyancsak nyitott pofával, nyelvkilógatva dől el a házában, a disznóólak tövében. A disznók is az oldalukra fordulva alusznak, hortyognak, most nem marakodnak, nem verik el egymást a vályútól, és nem zavarja őket, hogy legyek légiói mászkálnak rajtuk.

Rajtam kívül csak a háborús halottak és feleségeik maradnak éberek a házban. A tisztaszobában nagyanyám a Nagy Háború emlékei között pihen: a régi dupla ágy fölött dédapám és dédanyám képe néz le rá. Dédapám kék k.u.k. egyenruhás festményéről tekint le lányára, akire 1913-ban kis híján rányomták a párnát dédanyámmal, de aztán meggondolták magukat: „Hátha öregségünkre ű fog eltartani bennönket.” A falakon is tábori képek a háborúból: a századfotográfiákon valahol ott van dédapám is — nehéz lenne felismerni a sok pödrött bajszú magyar parasztarc között. Végül őt nem kellett eltartani: a Monarchia seregének valamelyik munkaosztagában (ahogy ő írta: „Árbájtel áptájlung) végigjárta a hadszíntereket, Galíciától Isonzóig, négy éven át küldözgette haza a tábori levelezőlapjait, a „Feldpostkarté”-kat, a háborút túlélte, csak a békét nem: 1920-ban halt meg otthon, a háborúban szerzett betegségben, valószínűleg spanyolnáthában.

Most a festményen örökre lát, de a ravatalán, ami ugyancsak ebben a szobában volt, vak volt. Lehunyt szemét nagyanyám — akkor kicsi lány ‒ próbálta nyitogatni, miután fölállt egy hokedlire, és így szólt: „Nyisd ki szömöd, oszt láss engöm!” Sikerült is neki szétfeszíteni, de apja szemét beköpte egy légy, és aztán kezdett szétfolyni. Tovább nem tudom. Utána eltemették.

Olyan hát ez a szoba, mint az örökké élő halottak kriptája, mégsem kellemetlen hely. Az emlékek nem nyomasztóak benne.

Legalább másfél órán keresztül én vigyáztam hát, a látó, az alvók álmát, én voltam a csősz. Azon a nyáron olvastam „A nyomorultak”-at Victor Hugótól. Vittem ki a könyvet a külső kertbe, elhaladtam a szénakazal mellett, melynek tövében János bácsi aludt, kalapját az arcába húzva. Felmásztam a kanmeggyfára a szűrt napfényben olvasni. Azért neveztük „kan”-nak, mert magas fa volt, viszont kevés, de nagy szemű üvegmeggy termett rajta. Jól be lehetett látni onnan az egész vidéket: a házat udvarostul, a belső kertet a rengeteg zöldséggel és gyümölcsfával, a külső kertet, amit már a gazdaságok közötti utak szegélyeztek, és ahol termett kukorica, paprika, ahol érett a szőlő, a szőlőben gyümölcsfák álltak elszórva, a szőlő mellett almafasor.

Ez volt nekem a földi paradicsom.

A meleg úgy védett, akár az anyaméh; minden rokonom élt még és szeretett, pedig semmit nem tettem érte, csak igyekeztem jó lenni. Nekem soha nem volt kalickában gerlém, én voltam itt a gerle a szabadság kalickájában. A kalicka a hatalmas égbolt volt, ami a sík vidékre búraként borult. De ahogy most felmásztam a kanmeggyfa tetejébe, találtam egy vadgalambfészket: kis, csupasz fiókák mocorogtak benne. Vigyáztam, nem fogtam meg őket, tudtam már, hogy az anyjuk magukra hagyná őket, ha megérezné rajtuk az idegen-szagot.

Később, amikor lassan kényelmetlenné vált a fán állni, és amikor kezdtek visszajönni a napszámosok, lemásztam és mentem be, a ház felé, a forró kiskunsági homokban. Egyszer kis forgószél kerekedett, és tölcsért formált a könnyű fövenyből. Csak később jöttem rá, tizenhat év múlva, amikor olvastam az Ezeregyéjszaká-t, hogy honnan ered a sivatagi dzsinnek alakja.