Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Zsuka

Mi marad

Tovább élnek-e a régiek történetei

 

Juliska néni harminc éve nem vett magának ruhát. Négy éve mégis újult a ruhatára, mikor a nászasszonya meghalt, megkapta néhány ruháját. Furán nézett ki rajta ez a halál utáni second hand ruhacsere. Egy jó darabig, ha csak a ruhára néztünk, mindig Mária nénit láttuk a ruhák mögött. Nálunk még ilyen módon is a ruha teszi az embert. Valahogyan hozzátartozik a viselőjéhez. Főleg az idős emberekhez, akik már nem vesznek új vedfelkéket maguknak. Juliska nénit lázba hozta az esküvői meghívásunk és azt mondta, hogy varrat egy kis kosztümöt az esküvőnkre. Elő is vett a nagyszekrényből egy fehér madzaggal összekötött csomagot. A régi csomagolón reklámszöveg. Időt, pénzt, fáradságot takarít meg, vásároljon helyben, szövetkezeti szaküzletben. Kibontja a csomagot és jó néhány méteres nehéz krepp anyagot vesz ki belőle.

Ebből manapság inkább ágyneműt készítenek, mint ruhát. Majd kitalálok valamit, mondja.

És megbámulja az anyagot. Az anginba két kiló talút tettünk. Egy nagypárnán ketten aludtak, férj és a feleség. Két méter volt a tokja, a dunyhába 8 kiló talú kellett. Van nektek rendes nagypárnátok, kérdezte Juliska néni. Kis párnán alszunk én is és Áron is, válaszoltam. Juliska néni sóhajtott egyet és legyintett, a régi világ, tudjátok is ti, hogy volt. Gyertek, egyetek csőrögét. Ne felejtsétek el, hogy az én csörögémben mindig van egy kicsi rum és egy kis reszelt citrom héja. Juliska néni kedve szerint a tyúkhúslevesbe is tett volna ezekből. Lehet, hogy ha itthon evett, úgyis ette azt. Aztán azzal folytatta, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen sokáig fog élni és hogy mennyire örül, hogy megérte, hogy végre megesküszök valakinek. Azt hitte, hogy én már végképpen vénlány maradok. És rákezdte megint a régi világot, elkezdte mondani, hogy mi nem is tudunk semmit sem, csak járjuk egyik iskolát a másik után és fogalmunk nincs az életről. Mesélt arról, hogy az uradalomban a grófúr milyen volt, az iskolában a tanító, meg a földmunkákról, hogy a csillagfürtöt, a kendert, mikor és hogyan nyűtték, a szójababot hogyan, mikor miért fejelték le. Semmit nem dobtak ki, mindent felhasználtak. És a tüzes kocsi, az aratás, a dohánytörés, a tanyasi munkák azok voltak a kemény dolgok. A vizenjárókról, a katonákról, a napszámosokról, a háborúkról, a küszködésről nem tudunk mi semmit sem. Milyen szerencse, hogy őt taníttatták, mondta, most meg szinte senki nem szeret tanulni, de dolgozni sem. De hát a világot elbaszták már kiscsikó korában. Minden mesélésnek ez volt a vége. Most is ezzel zárt. Mi Áronnal csak mosolyogtunk. Szerettük Juliska nénit. Azt mondta, sose öregedjünk meg, másszor pedig azt, hogy legalább én már megéltem. A kettőt ötvözve mesélte el, hogy a múlt héten tükrözésre kellett mennie, és borzasztó volt, hogy meg kellett élnie, hogy az egyik volt diákja csinálta meg neki a kolonoszkópiát. Nem is tudtuk, hogy erre hogy reagáljunk, elvicceljük-e vagy nyíltan borzadjunk-e el, vagy csendben maradjunk. Ezt valóban nem biztos, hogy meg akarjuk élni, néztünk egymásra Áronnal.

Magamban mosolyogtam, miközben ettem Juliska néni világbajnok csörögéjét, mert eszembe jutottak azok a történések, amiket gyerekkorunkban mesélt nekünk. Az, amikor az egyik tanév végén kiborította az osztálya bizonyítványára a bablevest. Újra kellett írnia minden bizonyítványt. Meg az a falura szóló történet, amikor Pista bácsi akkori felesége egy vödörbe tehénürüléket tett, gondosan felvitte az iskolába, bekopogott a tanáriba, mikor kinyitották az ajtót, nagy lendülettel belépett, ráborította a mindenekre a tehénszart. Napokig bűzlőtt a tanári és az a három kolléga, akinek nagy adag jutott ebből a szerencséből. A szaros bosszú Juliska néninek szólt, akinek a házas Pista bá’ csapta a szelet. A szaros Juli a hugyos Pistával. Mondták a faluban. Mert, ugye, a hűtlen férj az eset után úgy berúgott, hogy odavizelt a söntés elé. Pista bácsi elhagyta akkori nejét, elvette Juliska nénit és elköltöztek a faluból be a városba. Pista bácsi tíz éve ment el. Azóta Juliska néni nem a régi, de hát értjük mi ezt, vagyis azt, mikor az összetartozókat elszakítja a halál, azt nem egyszerű túlélni. Sokan nem is élik túl. Juliska néni két év múlván tért vissza közénk depressziójából, csendes magányát újra megnyitotta nekünk is. Az életet választotta. És az emlékezést. Visszakapta a régi humorát, kedvét a napokhoz, a múló időhöz. A franckarika mindenit, hát igyunk már erre a nagy dologra valami kis lúnyálat, mondja nyájas hangon kikacsintva apró makramécsomós ráncaiból kikandikáló szemeivel. Juliska néni saját italkülönlegességét hozta, a limonádés likőrt. Ha meghalok, drágáim, a receptjeim túlélnek engem. Ízeim és illataim rátok hagyom. Mennyei stafírung ez is, mondta. A likőrbe 14 citromnak a leve kell, egy liter alkoholt kell ráönteni. Tíz napig érni hagyni, aztán másfél liter vizet és ugyanennyi cukrot kell beletenni. Ha kedv van rá, azonnal fogyasztható. Egészségetekre. A receptek Pista verskölteményeivel együtt itt van ebben a nagy füzetben. Tudjatok róla, édeseim. Egyébként meg anyja picsája a halálnak. Még a gyerekeiteket is bevárom. Kacsint ránk ismét Juliska néni. Hosszasan elbeszélgettünk, aztán elbúcsúztunk, mert még elígérkeztünk Áron rokonaihoz is. Juliska néni megölelt minket és megígérte, hogy egy új kosztümben fogja ropni az esküvőnkön hajnalig. Aztán utunkra engedett.

Három hónap múlva mentünk fel hozzá újra, ott volt a szekrény fogókájára akasztva egy középkék egyszínű kosztüm, a kabátja bal oldalán egy vajszínű virágfejjel. Juliska néni új ruhája, amit már nem tudott felvenni.

Most a hajából hullik ránk a fehér talú. Tél van. Az ég nagy szürke anginjait rázva segíti Juliska nénit. Csak hull és hull a hó. A régi világ meséit hordja szét a temetőben és bennünk. Ráfagy az ablakokba és belemar a szívünkbe. Mindenkinek van egy-két története Juliska néni régijeiről. Én őrzöm a receptjeit Pista bácsi verseivel. Nem érte meg az esküvőnket. A kolonoszkópia kimutatta, hogy pár hónap múlva Pista bácsival fog találkozni fent az égben. Onnan nézik majd, hogy esküszöm örök hűséget a Té utcai házasságkötőben. Áronnal hazafelé szomorúan ballagunk egymás mellett. Félünk, hogy mint a szanált házakat az újak, mi is elfelejtjük majd Juliska néni meséit. Leírjuk őket, mondjuk egymásnak hangosan teljesen egyszerre. Így biztosan nem kopnak ki belőlünk az élet haladtával. Nem lenne jó. Gyermekeink előtt, után és mellett ők is a mi húsunk és vérünk. A dédelgetett múlt, az emlékek. Szóval úgy döntünk, hogy mi is felvesszük, átörököljük őseink történeteit, mint Juliska néni a nászasszonya ruháit, hogy bennünk és belőlünk derengjen és örvendjen tovább a múlt. Isten veled, Juliska néni, nézünk felfelé megállva a város nagy terén. Sokáig hagyjuk, hogy hulljon ránk a hó.