Spanyolnátha művészeti folyóirat

Balogh Gyula

Te csak igyál, Télapó

„Nem igaz ám ebből egy szó sem […] hanem […] szép azért az ilyen kitalálás.”

Tömörkény István

 

Fested a hajad, ficsúr? Kérdezte Zsóka néni rikácsolva, mikor Feri a hátát ért ütések feladóját kutatva értetlenül felé fordult. Milyen hajamat? De látta, hogy az öregasszony bármi áron megtalálja rajta a fogást. Én negyvennégy éve járok ide, velem te ne szórakozzál, te! Gesztikulált az asszony hevesen. A hangja olyan volt, mint a ráspoly. Az egész ivó röhögött. Mit kiabálsz, Zsóka? Hallgassá má el! Mit inzultálod a vendéget?

Kiderült ugyanis, hogy mikor a sörét kikérve Feri az asztalhoz telepedett, nem vette észre, hogy mögötte is ott ül már egy szurkoló. A konfliktus persze nem váratott magára sokáig. A Szeged — Kiel BL meccsen elhangzott kezdősípszó után Zsóka néni szinte rögtön csépelni kezdte.

— Azt mondta, nem látja tőlem a TV-t — mutogatott Feri a kocsmára, mikor a Szivárvány és a Tisza Lajos utca sarkán egy pillanatra megálltunk. Az épületből ének és citeraszó hallatszott. — Látod azt a fazont? Na, az meg a Télapóka. Így hívják. Eh, csak iszunk egyet, gyere, nézzük meg, mi folyik itt!

Hát beléptünk. A Feri sokat mesélte már ezt a kocsmát, a régvolt alsóvárosi focicsapat törzshelyét. A falon csapattabló, jórészt kihalt nemzedék. — A Szabadság téren ma is rendeznek megye 3-as meccseket, de itt, a Mátyás térin már csak a kutyák játszanak — magyarázta a középkori temetőre épített pálya felé mutogatva, oda, ahová egykor a Dózsa György fejét is beásták, majd szélesen körbetekintve köszönt egy nagyot.

Az ajtóval szemben, egy kissé távolabb eső széken a Télapó, egy szótlan öregember üldögélt. Erősen álmos tekintet, hosszú fehér haj, bajusz-szakáll, nagykabát. Tőle balra, nekünk jobbra föl, a galérián az egykori sándorfalvi citerazenekar sármőrje, a kocsmáros Gyula bácsi pengette a húrokat. Április 12. volt, az öreg ez idő tájt pedig különösen nagyvonalú. Kint rotyog a bogrács, bárki eheti a pörköltöt, a hagymás zsíros kenyeret. Az alsóvárosi kis köpködőben gyulanapon híresen jó a hangulat.

Míg az ártáblát nézegettük, Feri a jelenlévőkről beszélt. A közvetlen előttünk álló melegítőnadrágos testneveléstanárról, akinek a kedvéért az egyik karolinás tanítónővér tévútra tért. A pult mellett a kántorról, aki a munka után ide már csak hallgatni jár. A kocsmárosnéról, aki amúgy német és egyetemi tanár. Aztán rendeltünk — Zwei Hausmeister bitte — és elfoglaltuk a helyünk.

A hozzánk legközelebb eső asztalnál a hun süveges fafaragó éppen ekkor kezdett hosszan tartó vitába a mindenkori hallgatósággal arról, hogy vajon Kiskundorozsma nevét megváltoztatták-e, illetve ha igen, akkor Ká-ká Dorozsma, vagy simán csak Dorozsma lett az új elnevezés.

— Káá — káá Dorozsma. Így, ahogy mondom — ordibálta tagolva a csalamádésüveg mögül. — Új közigazgatás.

Gyorsan az ablak felé fordítottam a fejem. A sarokban, a függöny alatt ült a kiugrott apáca, aki időközben ráunva a karneválra egyre intenzívebben forgatta a szemét. Közben Gyula bácsi már házi pálinkát hozott elő, s telitöltötte az éneklő vendégek poharát. Észre se vettem, hogy nekünk is intett, hogy egészségünkre, igyunk, mert közben újra a Télapókán járt a szemem. A vén Hemingway a falra akasztott masiniszta sapkák alatt ülve a sarokba támasztotta a fejét, és ahogy minden bizonnyal máskor is szokta, egy rövid időre elaludt. Aztán ki tudja, talán pont a pörkölt nem hagyta nyugodni a gondolatait, mert egész úgy tűnt, hogy álmodott.

*

És az öreg Pintér pedig, gyerekként járva végig az elmúlt évek bizonyos állomásait, valóban álmodott. A kocsmából egyenest a Tisza-parton találta magát, ahogy onnan igyekszik vissza épp az egyszobás vályogkunyhó felé. Tudta, hogy valahogy dél fele az idős bognár, az apjuk is hazaér. Úgy is volt, s mikor végre meglátták, rohantak elé. Az ember egy teknő törpeharcsát hozott. Só nélkül tanulták pucolni, töklevéllel, miután fogóval letörték az uszonyait. Aztán a trágyára, a macskáknak dobták a fejet, belet, kivágott püspökfalatot.

Heten voltak testvérek. Kettő még jó korán meghalt, a többi éjszakánként egy lukas paplan alatt aludta ki magát. Mindig a legkisebb, a gyengébb feküdt középen, a takarón keletkezett hasadék alatt. Ahogy a szobába lépett, a nővérét látta, nem azt, amelyiket az apja Kígyónak nevezett el, hanem a fiatalabbikat. A lány az udvarra vezette, hogy megtanítsa, a mezőn mi mit gyógyít, s melyik növény ehető. Vérehulló, útilapu, a cickafark csak női bajokra jó, papsajt, csalán. Aznap, míg kiért a határba, a hallottak szerint, pitypangszárat rágott, az egy időre legalább elvette az étvágyat. A földre az apjuk küldte ki, hogy behozza a szőlőpréselés után megmaradt törkölyt. Nem a sajátjukét, az nem volt, valami gazda adta a kisajtolt szőlőpogácsát némi famunkáért cserébe. Vigyék el, egy kis kocsisbor még csak kijöhet belőle.

Mire a cefrének valóval alkonyatkor hazaért, a gödrös, poros utcán már éppen ráuntak a snúrozásra a gyerekek. Fogócskába kezdtek, amit elég különleges szabályok szerint játszottak errefele. Kezdetnek körbeálltak, majd akit kiszámoltak, az leguggolva a kör középbe hugyozott és a tócsát homokkal takarta le. Ezt követően, míg a többi énekelt, „Kelj ki, pipike, kelj ki, pipike…”, egy jobbról indított széles spirált rajzolva ujjával kutatni kezdte a nedves homokot. A feszültség egyre fokozódott, topogtak, fel-felsikoltottak a gyerekek, mígnem a kereső sikerrel járt és felpattantva a leglassabban menekülő nyakába vágta a sarat. És hiába szaladt visítva, ezúttal ő lett az áldozat.

Ám alighogy lerázta a nyakába csapott adagot, hirtelen egy éjszakai temetőben találta magát. Körülnézett, elsőre úgy tűnt, itt, az alsóvárosin. A sírok azonban gondozatlanok voltak, a művirágok fakók és mindent befutott a borostyán, benőtt a gaz. A beszűrődő fény butakék volt és büdös, mint a cigarettafüst. A távolból, a fák közül kiáltásokat lehetett hallani: Ká-ká Dorozsma! De ettől még Szegedhez tartozik! Aztán megmozdult a föld, s egyszer csak az egyik sírból kikönyökölt az öreg bognár. Mi ez a hülyeség? Hát te nem szégyelled magad? Majd mögötte sorra megremegtek a rögök, s százan, s százan törtek ki a hantok alól. Dorozsma az anyád! Majd a halottak kitornászva a betonkoszorúk közül az ő irányába indultak el. A suszter, a konyhás, a kapus és legutoljára egy olyan, akit annak idején hosszában fektettek a nyaktiló alá, s így most az agyveleje jobbra-balra fröcsögött; mind-mind dühödten kúsztak felé.

A Télapó leizzadt. — Azt a kurva úristenit — bukott ki a száján alig érthetően, ahogy az italos emberéből szokott, mikor felriadt. A körülötte támadt pillanatnyi csendet (mind azt hitték, hogy hányni fog), a nejlonnadrágos tanár törte meg: — Na! Te csak igyál, Télapókám!