Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tenczer Tamás

Úrfi,

Micsoda jellegtelen és semmitmondó felütés, mely nem több lángvörös hebegésnél, s csupán zavarom leplezésére kínál nyúlfarknyi egérutat! Mennyit is ábrándoztam az elmúlt hetekben azon, hogy ha összeszedem minden bátorságomat, és félreteszem kezdeti kétségbeesett elhatározásomat, mely szerint Kegyelmeddel, Kegyelmednek, Kegyelmedről többé soha, akkor miként is szólítsam. Nevén nevezzem? Az udvari etikett formuláihoz ragaszkodjak görcsösen? Netán a Fejedelem által titkon használt, kívülállók számára ismeretlen nevének betűit sorjáztassam megszólításként pennámmal, mely névnek egy alkalommal akaratlanul is fültanúja voltam a francia udvar akkor még gáláns vendégszeretetének köszönhető párizsi kastély egyik szárnyának rejtett zugában álló paraván takarásában, ahol lélegzetem visszafojtva remegtem a lelepleződéstől? Avagy mindenre fittyet hányva hívjam elő a számunkra a mindenható által igen szűkösen mért boldogság lopott óráiban kimondott becéző szavakat? Ahogy felidézem a nyitott teraszajtón át a park lombos fái felől szabadon beáramló hűs hajnali áramlatok ellenére izzó mezítelen bőrömet becéző finom ujjainak kalligrafikus futását, melyek pajzánabbnál pajzánabb szóvirágokat varázsolva korbácsolták fel testem ördögét, beleborzongok. Nem tudok ugyanakkor nem mosolyogni, egyszer s mint összerezzenni arra a gondolatra, hogy mi is történne, ha az elsuttogott istentelenségeknek csupán egy töredéke papírra kerülne, s levelem illetéktelenek kezébe jutna. Elképzelem magamban, itt, a kerevetre dőlve, szétomló selyem köntösöm elszabaduló száraival mit sem törődve, mikor a szolgalelkű cenzor, kinek aszott testét a gyönyör, tekintetét sóvár fehérnép pillantása egész életében messze elkerülte, levelemen csámcsogva miként fuldokolna az álszent felháborodás és az ágyéki láz kettős viharában. Szinte látom, ahogy a pénzért vásárolt pásztorórák kokottjainak szemében tükröződő megvetés ismételt megélésétől feldühödve vetné papírra mások romlásba döntéséhez szokott feljelentő mondatait az ördög parazsáról, mégis újra és újra soraim közé fúródna — combjaim közét kísértő démonként vizionálva, s ettől rögvest ijedt fohászkodással bűnbocsánatért esedező — zavarodott tekintete. Minden bizonnyal hideg verítékben úszva olvasná, mikor Kegyelmed egykori gyümölcsízű szavait citálnám:

 

Puszilva

Vörös húsú bájoltalmából

csurranó izgalom levese

ejt foltot, epedőn faltat,

önfeledten adom magam,

s hagyom garázdálkodni

mohó csonthéjanásznagyom.

 

S vajon csikorgatná-e szuvas fogait eme fennkölt ártatlanságba csomagolt vágyakozástól nyomorult odújában a szerencsétlen gondolatporkoláb?

 

Ittastársként tettem csupa kortynyelesség,

tettestárs itta szavadalom,

mézesített mártásba ágyazott frivolárium,

zsolozsmatikus ledérségű énekek éneke.

 

Vágyom arra, hogy biztonságban tudjam. Mikor a Fejedelemmel útra keltek a Szultán udvarába, átfutott rajtam a bizonyosság, többé nem látom viszont. Magamra zártam lakosztályom ajtaját, melynek falai még őrizték illatát, tapétájának gyűrődéseibe ott motozott a lassan múló gerjedelem buja kipárolgása. Négy nap, négy éjjel vergődtem hozzám nem érésének tartaroszi kínjai között. Egyedül hű komornám kapott engedélyt a bejárásra, ám rendre csalódnia kellett, mikor a válogatottan finom falatokkal teli tálcát szinte érintetlenül kellett kivinnie. Néhány alkalommal tettem kivételt csupán, mikor valamely gyümölcsről jutottak eszembe csintalan játékaink. A vörös húsú szilvák…azok nagyon…azokkal sokat játszadoztam, míg végül héjuktól fosztottan mohón befaltam őket.

 

Nincs maradásom Franciahonban. Az emigránsok körüli fagyos levegő, mely a Napkirály halálát követően egyre inkább érzékelhető volt a városban, és amelyet indulásuk előtt Kegyelmedék is megtapasztalhattak, nem ösztönöz maradásra. Úgy döntöttem, visszatérek szatmári birtokomra, hogy saját kezembe vegyem az atyám halálával nyakamba szakadt gazdaság irányítását. Retorziótól nem tartok. Ahhoz régóta élek Párizsban, hogy felségárulás vádjával perbe foghassanak, de ha ellenségeim ármánykodása mégis sikerrel járna, joggal bízhatok abban, hogy az Udvarnál szolgálatot teljesítő rokonaim, kik anyai ágon számosan vannak, segítségemre sietnek.

 

A hazulról csordogáló hírek, valamint az újonnan érkezők szívet szorongató elbeszélései azonban nyugtalansággal töltenek el. Aki ellen volt, most földönfutó. Űzik, keresik, minden módon hajszolják. A lojálisak, a pálfordulók ideje köszöntött a honra. A megtört tekintetek mindennél beszédesebbek. Az őszinte szó a megszállottak, a reményvesztettek és az elmeháborodottak kiváltsága lett. Spionhadak járják az országot, mindenhova beeszik magukat, felzabálnak minden friss hajtást, s a bizalmatlanság sorvasztó magjait hintik szét, amerre megfordulnak. A Kincstárba befolyt összegek az uralkodó körül lebzselő paraziták szűk csoportjának érdekeit szolgálják, kegyencek és kegyencnők bacchanáliáitól hangosak a fényűző paloták. Nem csak a nagybirtokok cserélnek álnok számítás és dörgölőzős talpnyalás mentén gazdát, de az utolsó lóváltó állomás működtetése sem képzelhető el hűségeskü nélkül. Rémtörténeteket lehet hallani semmiből jött senkiháziak részeg mulatozása során fő- és jószágvesztésre ítélt hétszilvafás nemesek fején elnyomott barackokról, a török hódoltság alatt olykor a kettős adóztatás terheit nyögő, és az alól éppen csak felszabaduló mezővárosi polgárság biztató kezdeményezéseit porba döngölő koncessziókról. A köz vagyonának sajátként kezelése lett a kiválasztottak legédesebb gyümölcse. A kevesek kiváltságának alapja a nép mérhetetlen nyomorúsága.

Bezártam magamba Kegyelmed, egyben Kegyelmed után küldöm magam. Leghűségesebb szolgám viszi e levelet, az égen és földön való felkutatás parancsával. Az elutazásuk előtti félrehúzódó sustorgásokból félmondatokat elcsípve annyit tudok mindössze, hogy Konstantinápolyt nem kerülik el, oda vágtat hát lóhalálában, megelőzve a lassan mozgó fejedelmi csapatot. Saját kezébe szól a kézbesítés, remélem, nem ijed meg a határozott szándéktól. Tűzön-vízen át volt a kérés, s a vett ígéret. Két nap s két éjjel várakozik majd bizalmasom, készen arra, ha válasz adódna, elhozza nekem. Nem kényszeríthetem. Hogy juttat-e nekem morzsákat, maradt-e belőlem Kegyelmedben valami, nem tudhatom. Ha időről időre hírt ad hogylétéről, már azzal is tavaszt csempészik a csupasz ágak, majdnem azt írtam, combjaim, közé. Ha csak a mindennapos történésekről számol be, máris szivárványt rajzol a komor fellegekre. Becézve szólít, vagy az avatatlan szemekre tekintettel éltes rokonaként említ, mit bánom én. Kiolvasom majd valódi mondandóját. Szolgálóm a megszabott idő leteltével visszaindul. Válaszlevéllel vagy anélkül. Vigyázzon Magára és óvja a Fejedelmet is az ármánytól!

 

Csonthéjában a mag, édes kuttykurucom

 

P.E. grófné