Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

A levegő súlya

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

Dacára annak, hogy később egy időre Budapestre költöztem, soha nem tudtam máshol élni, mint Szegeden. (A fővárosban csak laktam, s közben növényi vegetációt folytattam.) Nem mintha nem láttam volna és nem látnám a város hátrányait, hibáit és hiányosságait. Láttam és látom. Mégsem tudok élni másutt.

Néha eltűnődöm, mi történik, ha példának okáért Egerben, Salgótarjánban, Sopronban, netán Székesfehérváron születek és növekedem? Hogyan alakul az életem? Akkor vajon Egerhez, Salgótarjánhoz, Sopronhoz, esetleg Székesfehérvárhoz ragaszkodnék ennyire? Amennyiben a válasz igen, a kérdés nyitja én vagyok. De lehetséges-e felelősségünk teljes tudatában igennel felelni? Nem. Ahogyan nemmel sem. A mi lett volna, ha kezdetű kérdésekre adott válaszok ellenőrizhetetlenek, következésképpen nehezen tekinthetők adekvátnak. Mégis szeretném hinni, hogy nem csak bennem keresendő a magyarázat. Remélem, létezik valami különös és kölcsönös kapocs a városom és közöttem. Nekem elég lenne annyi, hogy a levegő zamata itt a leginkább ínyemre való. S hogy a szegedi levegő az én tüdőm lebenyeiben és hörgőiben járva-kelve érzi magát a legjobban.

— A levegő súlya az északi szélesség 46 fok 15 perc 14 másodperc és a keleti hosszúság 20 fok 8 perc 46 másodperc kereszteződési pontjában az ideális számomra — motyogtam magam elé. Erről eszembe jutott H. úr.

Harmadik éve jártam főiskolára, amikor megismertem H. urat. Az igazi nevét sosem árulta el. Mindig kifogástalan és makulátlan öltönyt viselt mintás nyakkendőkkel, a lábán régies bőrcipőt, bal csuklóján arannyal futtatott karórát. Szipkából szítta a cigarettát és a belső zsebében hordta saját verseskötetét. A levegő súlya. Írta: H. úr — ez állt a kötet fekete borítóján, vérvörös, dombornyomott betűkkel. Ez volt a mű egyetlen példánya. Hetvenhét költeményt tartalmazott, hetvenhét vallomást egy asszonyhoz.

— A feleségem ugyan nem érdemli meg — jelentette ki H. úr kíméletlenül. — De ez nem szab gátat az iránta táplált szerelmemnek — azzal fölhajtott egy deci bort. Fehéret.

Ahányszor az alsóvárosi Tóth Vendéglőben jártam — hetente egyszer-kétszer—, H. urat mindannyiszor ott találtam. Nyugdíjas volt, aktív korában a Kábelgyár könyvelésén dolgozott. A neje szabásznőként a ruhagyárban. Lassan, hétről hétre szövődő bizalmas barátságunk során megismerkedtem H. úr sanyarú életének legkomorabb fejezetével.

— Nem szégyellem bevallani, mert egy költő, még ha nem is ismerik el, legyen kegyetlenül őszinte — kezdte egy borongós délután —, nem szégyellem bevallani, hogy soha nem tudtam kielégíteni a feleségem. S mivel én képtelen voltam erre, akadtak mások, akik elvégezték helyettem a feladatot. Az én drágám tudniillik imádott szerelmeskedni, nagy szexuális étvágya és még nagyobb melle volt. Éttermekben ismerkedett. Én mindig diszkréten követtem. Nem egyszer kellett közbeavatkoznom. Az én bogaram az étteremben fölszedett palikat a legénykori garzonomba vitte, amit összeházasodván hosszú évekig még nem adtunk el, csak a nyugdíj közeledtével szabadultunk meg tőle. Magam az ajtó előtt álltam lesben, s mikor ő nem a kéjtől, de a félelemtől sikoltozott, íziben berontottam és a belső zsebemben magamnál hordott gázkulccsal ütlegelni kezdtem a begőzölt manusokat. Mikor nem sikoltott, vagy nem úgy, hogy az aggodalomra adott volna okot, nem rohantam, vártam. Szomorú statisztikai tény, hogy minden harmadik esetben be kellett, hogy rontsak és meg kellett védelmeznem az én galambomat.

Némely férfiak, mint megtudtam, bele akartak pisálni H. úr hitvesének a szájába, mások meg szerették volna brutális anális közösülésre kényszeríteni, amire ő csak tizenhárom centis vagy annál rövidebb hímvesszejű férfiakkal volt hajlandó (H. úrral hajlandó volt). Megint mások megharapták, s akadtak, akik szerették volna megkötözni, korbáccsal, bottal, bikacsökkel, nadrágszíjjal, esernyőnyéllel elverni, a hajára élvezni, a szemébe spriccelni, a talpát rágicsálni, netán sörösüveget, kígyóuborkát, főtt krinolint és hasonlókat dugni a hüvelyébe, esetleg összekenni szarral, takonnyal, fülzsírral. Aligha létezik perverzió ezen a világon, ami nem fenyegette H.-nét.

— Idős korában — panaszolta H. úr —, mikorra elveszítette a vonzerejét, rákapott az italra. Abban az időben a kocsmatöltelékeknek ajánlkozott föl. Hányszor cipeltem haza vadidegen férfiak ágyából, te jó ég! A kocsmában fölszedte valaki, én a háttérbe húzódva lestem, feszülten figyeltem, mint a ragadozó, nem akartam balhét. Mikor elindultak a pasashoz, követtem őket, vártam egy keveset, hogy elvégezhessék a dolgukat, mert tudtam, addig nincs esélyem, míg nem végeztek: Addig hajtja őket a lebírhatatlan kéjvágy. Utána hatoltam be a lakásba, mikor már befejezték a prütykölést. Általában könnyen ment, kitanultam, miként nyílnak a zárak kulcs nélkül. Mire besurrantam a lakásba, többnyire öntudatlan részegen aludtak mindketten. A feleségemet fölöltöztettem, a vállamra vettem és hazahoztam. Előtte viszont a férfiakat, akik ájulásszerű, mély alvásba merülve feküdtek saját mocskos ágyukban, mindig megtréfáltam. No — engedett meg magának egy huncut mosolyt H. úr —, talán azt a kifejezést is használhatom a megtréfálás helyett, hogy megbüntettem. Egyiknek a lábujjait ragasztottam össze pillanatragasztóval, másiknak a fitymáját rögzítettem a makkjához ugyanazzal a módszerrel, a harmadiknak lehugyoztam a pofáját, a negyediknek beirdalt erős paprikát dugtam a segge likába. Volt, akinek kifestettem a körmeit, másnak a homlokára írtam alkoholos filctollal, hogy hülye vagyok. Ettől kicsit lehiggadtam. Otthon aztán gondosan lefektettem a nejem, betakargattam és néhanapján hajnalig nyüszítettem, amiért így kell élnünk.

— Mindennek ellenére imádtam őt — ingatta a fejét, s kis híján kicsordult a könnye. — Majd belebolondultam, hogy mások ölelik. Mert ne higgye ám, ifjú ember, hogy én azon állatok közé tartozom, akik élvezik, ha mások basszák a kedvesüket! Bámulják guvadó szemmel és maszturbálnak közben! Dehogy! Az ilyenektől okádnom kell, mint az én tubicámnak a keverttől. Én azért asszisztáltam neki, mert szerettem, boldognak és elégedettnek akartam látni. Objektíve nézve nem érdemelte meg. Szubjektíve meg tengernyit szenvedtem az ő boldogságáért. De ha újra kezdhetném, most sem tennék másképp, mert akármilyen is volt, számomra nem lehetséges élni nélküle.

Kis híján megkérdeztem, biztos-e abban, hogy a neje boldogan élt, mert ha nem volt az, hiába tette, amit tett, fölöslegesen alázta meg magát. Szerencsére idejében észbe kaptam, nem firtattam a dolgot.

H. úr nemsokára meghalt. A vendéglőben tudtam meg, mikor — meglepődvén, hogy nem találom ott — érdeklődtem felőle. Fél évvel élte túl az asszonyt. Miközben elkortyoltam egy deci fehérbort az emlékére, arra gondoltam, milyen jó lenne megszerezni a verseskönyvét. Szívesen belelapoztam volna. Később többször is próbáltam lépéseket tenni ilyen irányban, sikertelenül. Még a valódi nevét sem voltam képes kinyomozni. Azóta minden bizonnyal szemétre vagy tűzre vetették a költeményeket, netán egy padláson rágják az egerek, s utána éjszakákon át zokognak a mérhetetlen fájdalomtól és a gigantikus szerelemtől, amit befaltak.