Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Nosztalgia

Négy férfi botorkál a síneken.

Próbálnak hazajutni. Nem mintha várnák őket, csak úgy megszokásból. Meg hát aludni.

Vasárnap hajnal van, ez a hétvége is kész. Már csak le kell kerekíteni egy pizzával, valami zombis játékkal délután, ébredés után.

A szombat rosszabb volt, sokkal rosszabb, sőt. A szombat a legnehezebb nap. Szombaton úgy kell felkészülni az esti mulatságra, hogy közben ki kell pihenni az előző éjszakát. Ami nem egyszerű feladat.

Péntekenként ugyanis munkatársi névnapot és születésnapot szokás ünnepelni, vagy céges jubileumot, egy sikeres szerződést meg remek eredményt, vagy akármit — apropó akad mindenkor, csak mulatni lehessen. Elmulatni, kimulatni a hetet.

Mert a hétfőtől péntekig tartó időszak csupa küzdelem. Folytonos háború a határidőkkel, a megrendelőkkel, az ügyfelekkel, a munkatársakkal, a főnökökkel. Közben a monitor és az állandóan világító lámpák égetik a szemet, az egértől fáj a csukló, a sok üléstől lüktet az aranyér, sajog a derék, a hát. A rendelt ételektől puffad a has, feszül a bél. A légkondicionálóval pedig állandó megfázás jár, esetenként hetekig-hónapokig tartó tüdőgyulladás.

A szerencsésebbnek nincs családja, így esténként nem kényszerül végighallgatni a gyerekeit, hogy mi történt az óvodában vagy az iskolában, és nem kell megkérdeznie a párjától, hogy van-e valami. Persze általában, sőt alapvetően nincs semmi, csak a szokásos.

Hát különben nem is lehetne bírni.

Például hogy minden nap gépekbe zárva kell mozogni. Olyan hatalmas a város, hogy ha az ember elindulna a saját esze szerint, a saját két lábával, tán soha nem érkezne meg sehova. Aztán meg már haza se találna.

A négy férfi persze hazatalál. Rutinos kalandozók.

A középiskolában is ők voltak a keménymag. Akik mindent kipróbálnak, akik mindent kibírnak.

Amikor kiderült az osztálytalálkozó, tudták, úgy lesz minden, mint a régi szép időkben. A kezdés előtt két órával a valamikori törzshelyen megisszák az estindítót, hogy képesek legyenek elviselni a többieket.

Ez mindig így volt, mindig így lesz.

A többiek ennyi év után leginkább kíváncsian várták őket.

— Vajon mennyit késnek — kérdezték egymástól.

— Reméljük, nem lesznek túl részegek — mondták egymásnak.

Azon mindenki meglepődött, hogy a nagy négyes egészen pontosan érkezett.

Azon nem kellett meglepődni, hogy már nem voltak szomjasak.

Cserébe nagyon jókedvűek voltak, egyfolytában mosolyogtak.

Tömöre, aki az étterme egyik termét ajánlotta fel az osztálytalálkozó helyszínéül, büszkén fogadta a gratulációkat. Aztán szép lassan kiderült, hogy mindenki sikerekről számolhat be. Ami egyértelműen bizonyítja, amit mindig is éreztek, hogy ez egy valóban kivételes középiskolai osztály volt. A hangulat emelkedett.

A tetőpont előtt valamivel Lóvári, a nagy négyes egyike a rend kedvéért feltette a kérdést a díszes társaságnak, hogy akkor ugyan már miért tizenöt év után találkoznak először, és a Kövér Margó temetésén miért csak ők jelentek meg. Mármint ők négyen.

— És vajon legalább koccintottatok-e már a Kövér Margóra? — kérdezte Sebes, a nagy négyes másika. Mélyen belenézett mindenki szemébe, aztán azt mondta: — Eszetekbe se jutott, hát persze.

— Szégyelljétek magatokat — kiáltott fel Ostoros, a nagy négyes harmadik tagja —, éppen olyan szarháziak vagytok, mint amilyenek voltatok, minek telt el ez a tizenöt év.

— Csupa sikeres felnőtt, mi? — röhögött fel Sörén, a negyedik nagy. — Csupa komoly, felelősségteljes ember!

— Azért, mert elbasszátok az életeteket, ne ránk haragudjatok, hanem magatokra!

— Meg egymásra!

Tömöre a békítéssel próbálkozik, menteni a menthetőt, elvégre az étterem többi részében rendes vendégek vannak. A jóhíre nagyon fontos. Létkérdés.

— Igazatok van — lép Tömöre Sebes elé, kezében egy tálca valódi házi pálinkával —, de hagyjuk abba a marakodást annyi év után. Inkább igyunk szegény Margitra, szar dolog, hogy ilyen fiatalon meghalt.

Ezzel a dolog le van tudva. Sört mindenkinek gyorsan, azzal ellesznek.

A nagy négyes tényleg csendesen kortyolgat. Hallgatják a többieket, akik megint egyre növekvő lelkesedéssel csevegnek.

Alapvetően boldogan élnek, minden megvan, ami kell. A ház tágas, az autó új, a gyerek nő.

— Milyen jó ezt hallani — mondják egymásnak a volt osztálytársak.

— De örülök!

— De büszke vagyok!

– De gratulálok!

— Igazán érthetetlen és sajnálatos, hogy tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy így együtt találkozzunk.

— Be kell pótolnunk a kimaradt éveket!

A javaslatot, hogy ezentúl évente tartsanak találkozót, azonnal elfogadják.

És, természetesen, Tömöre felajánlását is, hogy a jövőbeni találkozók is itt, az ő éttermében legyenek.

Most pedig akkor indulhat a diszkóparti a táncteremben.

Lóvári feláll, a pulthoz sétál, hogy szerváljon egy kört, de a gyönyörű pultosnő férje is itt van a barátaival.

Ostoros vécére ment, Sebes és Sörén viszont rögtön ugrik, egyre hangosabb az ordítozás.

Aztán valahogy mégis elmúlik a baj, és a nagy négyes már az utcán keres egy másik helyet.

— Csak van itt valahol egy rendes kocsma — mondja Lóvári, miközben a telefonját babrálja. — Bazmeg, betört ez a szar.

Alig pár perc kóválygás után rátalálnak a nekik való helyre.

— Hát ez kurvaszar, gyerekek — mondja Sebes, mikor leülnek az egyetlen szabad asztalhoz.

— A sör vagy a hely? — kérdezi Sörén.

— Röhejes, hogy eltelik a fél élet, és minden ugyanaz. Olyan, mintha minden más lenne, aztán lófaszt, minden ugyanaz.

— Az igazi gáz az, hogy azok meg azt hiszik, jobbak lettek.

— Kövérebbek, az igen. Meg rondábbak.

— Mi van, bazmeg, köcsög, ki a kövér, bazmeg?

A hang irányába kapják a fejüket mind a négyen. Persze harapni lehetne a csendet. Az egész kocsma őket nézi, meg a három óriást a pultnál.

— Nem rólatok beszéltünk — kezdi Ostoros —, hanem…

— Na nehogymár magyarázkodjál, te! — vágja hátba Lóvári. — Semmi közük hozzá, hogy miről beszélgetünk.

A három óriás az asztalukhoz ér.

— Mi van, kis buzi? Eltörjem a pofádat?

Fél percnél talán nem tartott tovább, és könnyen nyílt a kocsmaajtó. Nem szégyen a futás, ha hasznos.

— Azért csak felszakadt a szám, baszki — röhögi Sebes, amikor már elég messzire futottak, hogy megállhassanak fújni egyet.

— Azért kaptak rendesen — bólint Ostoros.

— Főleg amelyik a széket kapta — nevet Sörén.

— Szerintem hívjunk egy taxit, és menjünk be a városba. Itt csak ilyen külvárosi gyökerek vannak úgyis.

— Na, ne baszakodj, én se laktam mindig a belvárosban.

— Jól van, nem azért mondtam.

— Na, a taxit nem én hívom. Eltűnt a telefonom.

— Hé, gyerekek, az ott nem valami sín?

Odasétálnak.

— Szerintem a belvárosba visz — mondja Ostoros.

— De hát hol a faszban vagyunk?

Körbenéznek. Mögöttük a házak, a fények, onnan futottak. Előttük, a távolban valahol ott a belváros. Jobbra és balra viszont csak mezők meg fák és sötét.

– És hol a hold? Nagyapám mindig azt mondta, ha nem látszik rendesen a hold, ne menjek sehova a sötétben.

– Leszarom a holdat, egy rendes kocsmát akarok.

– Én is.

Sebes elindul a síneken.

– Hát elég reménytelennek tűnik – sóhajtja Sörén.

– Legalábbis kurva hosszúnak – mondja Ostoros.

– Ebből nem lesz kocsma – mondja Sörén. – Örülhetünk, ha hazajutunk.

– Miért nem hívunk taxit? – kérdezi Lóvári.

– Nekem most merült le a telefonom – mondja Sörén.

– Még nem hívunk taxit – kiált vissza Sebes, és csak lassít kicsit, nem áll meg. – Emlékeztek? Azt mondtuk, úgy csináljuk, mint a régi szép időkben. Hát akkor most sétálunk a síneken.

Megindulnak, követik Sebest.

– És séta közben megváltjuk a világot.