Spanyolnátha művészeti folyóirat

Simon Adri

Tömörnyi

Tömörkényt kora ifjúságomtól

kevertem Gárdonyival. Nem tudom,

talán egyszerre tanultunk hatodikban

a két tollforgatóról, merthogy majdnem

 

tök egyszerre éltek: születtek ide és

enyésztek is el pár évnyi eltéréssel.

Azonkívül mindketten prózai mű-

fajokban jeleskedtek, verset nem

 

írtak, ó, verset még az ős, buja éj

legmélyebb, vad óráin sem, ahol

minden normális ember verset ír.

Legalábbis aki tollfogató közülük.

 

Egy szó mint száz, Géza fejedelem

és István király úgy keveredett

össze bennem, mint ebédidőn

a tökfőzelék a sebtében rárottyantott

 

pörkölttel az emésztés fázisában,

amikor az ízek elkülönülése

a szájban már a múlté, és némi

fűszeres bor is került a folyamatot

 

meggyorsítandó. Gárdonyihoz

akkor kerültem legközelebb, midőn

nemrég a ceglédi indóház falán

emléktáblán olvastam: itt született.

 

Erről jut eszembe a másik remekíró,

Tömörkény, aki ezzel szemben

Gárdonyban született Ziegler néven.

(Tényleg hülye név, én is meg-

 

változtatnám.) Az Egri csillagoktól

aztán úgy beindult, hogy Jumurdzsák

szellemét kutatva meg sem állt

a bosnyák–török határig, obsitos

 

katonának állt, de milyennek!,

szerbül tanult s beszélt kiválón

hamar. Később Bécsben a német

irodalmi nyelv is levakarhatatlanul

 

ráragadt, mint a hetedik kerület

infernális flaszterja cipőtalpamra.

Ó, Szeged, százszor utált-szeretett

városom! Gézát persze befogadtad!

 

Állásra talált a fószer itt hamar,

Szegedi Napló, Somogyi-könyvtár

úgy fogadta, mint nyugdíjas nők

a forró kiflit reggelente, mint a

 

postást, ki pénzüket hozza már.

És ekkor jött a harmadik, Móra!

De őróla most szót sem ejtek,

legott nem tévelyegnék A láthatatlan

 

ember betűdzsungelében.

A hű barátság megfizethetetlen,

a lényeg ez. A közös munka íze.

Helytörténet, néprajzi gyűjtemény.

 

S művek erdejét ültette Géza:

Vízenjárók és kétkezi munkások.

Aztán, mert repülni tanulunk mind:

Ne engedjük a madarat… s más holmik.

 

Egy szép napon aztán e derék

muzeológus felkerekedett, a nap

sütött, a házfalak ragyogtak,

találkozója volt aznap délután

 

a remek Istvánnal, nyelvünk másik

finomműszerészével a New York

Kávéházban. Szikrázó hamutálak

közt cseréltek lázas eszmét és

 

Bornemissza Gergelyt Valérra,

alföldi, zsíros kalapú parasztra.

Lángolt a délután, lángoltak

az egri várfalak a nyílzáporban,

 

fűszeres bort hívtak segítségül

a nagy összekeveredéshez

a jó urak, a hagyományteremtők.

Csakis így hihetem ma: Gárdonyi

 

formálta Cecey Éva combját,

Tömörkény pedig a Tisza-vidéki

szegényparasztok asszonyait.

Sose higgy irodalomkönyvnek,

 

pláne -történésznek! Ahogy az idő

megállt és kifordult ott, a krimóban,

úgy borítja hályog örökkön

a mi távolbalátó nagy szemünk is.