Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Szezonkezdés „szépiában”

Amilyen markánsan szakított mára a magyar színház is a meiningeni korhűségre törekvéssel, ugyanolyan erőteljesen ragaszkodik a nagyközönség a „játsszák úgy a darabot, ahogy a szerző megírta” elvéhez. Ami alatt valójában az előző színházi korszak „klasszikussá” emelkedett játszási gyakorlatát és látványos kosztümök viselését érti a néző, ám igazából hahotázva vagy szenvedve nézne végig egy olyan előadást, amit egy az egyben egy-két-háromszáz évvel ezelőtti módon játszanának. Ennyire messze ugyan nem megy vissza a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínházának két őszi bemutatója, de Az ember tragédiája és a Viktória c. Ábrahám-operett is így-úgy a hagyományokhoz kötődést tükrözi, szinte eleget téve a nézői elvárásoknak, s csalódást okozva azoknak, akik a színháztól a „naprakészséget” várják.

Ha a Madách-premier történeti színeiről készül fotóit áttennénk szépia árnyalatba, nem igen lehetne megmondani, hogy most vagy száz évvel ezelőtt készültek. Szűcs Edit jelmezei a régi szcenikai „divatot” hozzák vissza, amelyhez Hajdufi Péter egész színpadot betöltő látványvetítése ad keretet. A szép képeskönyvhöz azonban nem társul izzó rendezői akarás és színészi játék: Keszég László rendező a rá jellemző nehézkes realizmussal — figyelmen kívül hagyva például a több évtizeddel ezelőtti felismerést a darab iróniájáról, groteszk humoráról — tisztelettel végiglapozza a madáchi képeskönyvet, de hogy mivégre is, az nem derül ki a játékból. Ráadásul az ilyenfajta hagyományos előadásokhoz nagyformátumú színészi személyiségek és alakítások illenek, amivel ugyancsak adós marad a produkció. A két főszereplő játékából ugyanis pont az a rájuk jellemző színészi jegy nem kap teret — Luciferként Görög Lászlóból a széles irónia, Ádámként Simon Zoltánból az „erőből játszás” nekifeszülése — , amivel súlyt tudnának adni alakításuknak, s indokolnák a rendező szereposztási elképzelését. A kritikusi jelzők, hasonlatok, amikkel eddig találkozhattunk a bemutató kapcsán — „kötelező olvasmány”, „ifjúsági előadás” — ez esetben a dráma nehézkes felmondásának szinonimái...

A társulat előző operettbemutatói (Lili bárónő, Víg özvegy) olyanok voltak, mint egy nosztalgiavonat és egy szuperexpressz katasztrofális ütközései: hagyományos megoldások próbáltak vegyülni ki nem dolgozott kortárs ötletekkel — kiegyenlítetlen színészi teljesítményekkel megvalósítva. Béres Attila Ábrahám-rendezése most visszavitte a műfajt a megszokott vágányra. A pesti Operettből kölcsönzött látványos díszletek és jelmezek között mintha egy háború előtti régi fekete-fehér magyar film színesedne ki. Kérdés, hogy pont ez-e az a darab, ami megérdemli a „tiszteletben” tartást, s nem igényelne-e nagyobb beavatkozást a dramaturgia, a rendezői fantázia: hiszen két felvonáson keresztül nem történik más, minthogy a primadonna és a bonviván tisztázni próbálja, hogy utóbbi nem halt meg az első világháború orosz hadifogságában, s él-e még a szerelem. Bonyodalmakat az okozhatna, hogy a két táncoskomikus egyike összehozni, a másik eltávolítani szeretné egymástól a párt — ám ők a cselekmény lendületes bonyolítása helyett csak a szubrettekkel negédeskednek. Az előadás azt a fogadtatást hozza, amit jó ideje megszokhattunk: a hagyományos operettjátszást kedvelők boldogan tapsolnak a Miskolcon félévszázada nem játszott, kevésbé ismert darabnak, a műfaj ellenzői pedig nem értik, miért ezt a darabot adják és miért így…

 

Dobos Klára fotói

Fotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos KláraFotó: Dobos Klára