Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nyulász Péter

BerGer Szimat Szolgálat
A kilenc magyar kutyafajta detektív-csapata

Messziről kezdem.

Szegény gyerekeink.

Akinek van iskolás korú lurkója, sejtheti mire gondolok. Mindenki meg akarja őket tanítani mindenre, amit személy szerint fontosnak tart. Mindezt persze a tanítókkal akarja elvégeztetni, mert „az az iskola dolga”. Amit persze szidunk, mert nem végzi el, ezért sulin kívül ezer külön óra kell. A végeredményen pedig sokszor meglepődünk: a kölyök azt fog megtanulni, amit... — azt írtam volna, hogy amit akar, de nem! Azt, amit szeret! A szeretéssel pedig az a helyzet, hogy sokszor befolyásolják külső tényezők, amit hívjunk tán korszellem(ek)nek. Mikor virágosing-trapézgatya, máskor alföldipapucs-csőnadrág, magasszárú meg szegecsesbőrdzseki, márványkopott-tépettfrizkó, patatalpú-neonpulcsi... És eddig még kábé jó is volt, mert szellemi tartalmat viszonylag kevés formátum kínált: újság, könyv, tévé, rádió — abból sem nagyon sok. Ebből nem kicsi feszültség keletkezik, mert a fent említett lehetőségeken szocializálódott apa-anya-nagyikok úgy maradtak. Én is, mi is.

X-Y-Z generációk.

Csakhogy gyerekeink — úgy a kamaszkor alattiak — számára elfogytak a latin betűk. Muszáj áttérni — mondjuk a görög ABC-re. Alfa generáció. Ízlelgessük, szokjuk meg: alfageneráció. Jutyúb-vlogger-vájber-tvitter. Nem értem — nem értjük. Nekem maximum az okoskütyü-fészbúkig tart a világ (és no lám, ez még nagyikoknak is megyeget).

Nem is nagyon tudok máshoz nyúlni, pedig látom, hogy nagy szükség volna rá (ld. a Newsweek problémafeltárását a hülyeség terjedéséről, és a jogos félelmet, hogy a hamishírek rövidebb idő alatt döntik romba világunkat, mint a hidegháborús atomarzenál fenekedett arra). Bármire, amivel utat találhatunk hozzájuk, mert még arra se leszünk képesek, amire millió évvel ezelőtt élt őseink a barlangrajzokkal. Ha az idősebb generáció képtelen átadni a tapasztalatait, akkor mit várhatunk tőlük?

Mert valójában és joggal teendő fel a kérdés: mégis mit várunk tőlünk? A válasz persze adódik: csak amit magunktól is. Azzal mérjük össze ösztönösen, amit mi tudunk-tudtunk, és azt, ahogyan mi szereztük az ismereteinket... Iskolait, nem iskolait — de összességében azt a tudást, ami szépen elvezetett minket — és engem — idáig, hogy ilyen eszméket futtassak spanyolnáthásan.

Amennyire szegény gyerekeinktől a magunk tudását, viselkedését, kultúra- és információ-fogyasztását, tudásszerzését, feldolgozását várjuk el, ez bizonyára oktalanság. Egyrészt több is, kevesebb is — minőségben és mennyiségben egyaránt a mienk és az övék, és valószínű, hogy a feleslegesség a jó jelző minderre (Értsd: minek annyi évszám, minek a másodfokú egyenlet, minek a kovalens kötés...?)

Ezzel már jó messzire jutottam.

A megoldást — vagy inkább magát a problémát — bizonyára sokkal közelebb kell keresni. Az egyik az azonosság: ők is, mint mink is, az anyu-apu-nagyi, a mindennapok használható tudásának nagy részét iskolaidőn kívül szerezzük-szereztük. Azt ismertük és azt tanultunk meg, amit szerettünk volna. Ritkábban azt is, amit akartunk, de ahhoz is sokszor kellett a magánóra, a külön tanfolyam. Ja, meg a suli, ami a muszáj. De első helyen mindenképpen az, amit szerettünk volna — és azt úgy, ahogyan jólesett. Amit a korszellem sugallt.

Szegény gyerekeinket a korszellem arra kárhoztatja, hogy álló nap egy sima üveglapon húzogassák a mutatóujjukat. Más esetben két hüvelykre gyúrnak. Olyan tempóban írják a... majdnem SMS-t írtam, de hát azt már csak legfeljebb mi, a fentebb emlegetett őskövületek használunk, tehát helyesbítek: olyan tempóval vájbereznek, hogy az utolérhetetlen. Ezt a sort most előbb hagyom abba, mielőtt messzire jutnék, mert a lényeg már ebből leszűrhető: többségük írni-olvasni még minden fentebb említettek ellenére is megtanul.

Adódik gyorsan sokféle megfejtés tehát, hogyan juttassuk el hozzájuk az idősebb generáció tapasztalatait. Van is rengeteg próbálkozás, de mi lesz az igaz barlangrajz a latin ABC vége és a görög eleje közt? Hogyan tud szót érteni, igazi okosságot átadni az X generáció az alfának? Hiszen ott van közte a nagyon rövid idő alatt lepörgött Y és Z — akik talán már tudnák, hogy hogyan, csak még nem tudják, hogy mit, mert még nem anyu-apu-nagyikok... Ők azok, akik nem a digitális világban születtek, de abban serdültek, nem felnőttként tanulták meg mindezt — azaz nagyobb készséggel kezelik az információ-szerzés és áramlás ilyen formáit. Csakhogy ők még a családalapítás küszöbén állnak inkább. Eközben ritka gyorsan belenőtt az iskolapadokba az a csapat, akik pelenkás korukban úgy érzik, az akvárium halait is lehet mozgatni, ha az üveglapon meghúzzák az ujjukat...

Ők az alfák.

Már majdnem tíz évesek.

Nagyok.

 

Ez a kis kitalálós versikém 2010-ben jelent meg (a miazmég c. kötetben): „Gomb van rajta, mégsem kabát, / azzal hívom fel a mamát. / Akárhova vihető, / nem kell drót, csak térerő.”

Mára (majdnem) teljesen elavult. Persze értik még a viccet, de már nem nagyon igaz — hiszen nincs is rajta gomb. A drótot viszont magyarázni kell, mert hát a vezetékes már leginkább csak arra van, hogy legyen mivel megtalálni, hova tettük le otthon a mobilt.

Na de hogy a búbánatban jön mindez egy kutyaszereplős detektívsorozathoz?

 

Magam sem hittem volna, amikor úgy nagyjából tíz éve lelkesen belevetettem magam egy Balaton-tündérmese megírásába, hogy ilyesmiknek lesz végül közük egymáshoz. Leginkább azt nem, hogy hozzám.

A Helka-trilógiát egy kötetnek, és fantasyszerű mesének gondoltam ki, melybe beleillesztem a mesébe illő tájakat (ha már mesébe illenek) — és megpróbálom mókás fordulatokkal, sok titokzattal, pörgő cselekménnyel elnyerni a célközönség figyelmét. Ez volt a sokkal fontosabb számomra. Másodlagosan maradt a leküzdhetetlen igény, hogy beleszőjek valós ismeretanyagot. Nagyon vigyázva arra azonban, hogy meg ne sértsem a történet fonalát. Az izgalom és móka meg ne akadjon azzal, hogy oda nem illő kifejezések, tananyagszerű szövegek jelennek meg. Csak az került oda, ami nem pottyant ki a mese szövetéből.

 

Egy példa csupán: „(...) Az volt, amire számított: egy remekmívű ötvösmunka. Úgy tetszett, az a mester készíthette, aki a varázsnapló borítójának díszét is, hiszen szakasztott olyan volt a foglalat. Bár a napló fedéldísze bronzszínben fénylett, és érezhető volt a súlya, ez pedig világosszürke, a fénye tompa, mintha viasz borítaná, s olyan könnyű, mintha nem is fémből lenne. Pedig az volt, egy fémgyűrű a Bakony nemes érceiből (...)” Ha itt azt írom: alumínium, azzal tönkreteszem a tündérvilágot. A történet hiteltelenné válik, így viszont része lehetett a varázslatnak ugyanaz a valami. A bauxittermelés... (Mentségemre szóljon, hogy eredendően földrajz szakos tanár volnék.) A könyvben teljes egészében ezzel játszottam: maradt, ami maradhatott, kimaradt, ami kipottyant. Helka története végül — a fogadtatása, valamint egyéb szerencsés véletlenek folytán — trilógiává lett, a lényege pedig némiképp másként alakult, mint amire számítottam. Reméltem ugyan, hogy felfedezik maguknak Helkát az általános iskolai tanítók, ám az minden várakozásomat felülmúlta, hogy a történetbe szőtt ismeretanyaggal bővítették az iskolai órákat. Volt, ahol kiváltották ezzel a természetismeret tankönyvet!

Alig hittem. Pláne, amikor kiderült, hogy nem egy helyen többre használják annál, mint „kötelező olvasmány”: gyakorlatilag ezzel a tündérsztorival tették izgalmassá, érdekessé a negyedik osztályos hon- és népismeret, valamint természetismeret tananyagot.

Csak lassan fogtam fel azt, ami történik. A beépülés ezen szintje már messze nem egy előre eltervezés eredménye, hanem véletlen rábukkanás következménye. Felfedezésnek is mondhatjuk. Lassanként érkeztek ugyanis visszajelzések, hogy jó ez, csak hát egy-egy fejezet túl hosszú. A történet kicsivel nagyobbaknak való. Harmadikban még sok. Eleve, van, akinek 300 oldal az riasztóan nagy kihívás. Pedig ha még ez is, ha még az is... Nem értettem egészen, mire vonatkoznak, miből táplálkoznak a megjegyzések. Furcsa felismerés volt, hogy a pedagógus kollégák választ sejtenek egy általam fel sem tett kérdésre. Pár év fejtörés nyomán felsejlett, hogy a kérdés — amire ezek a megjegyzések érkeznek, talán éppen az, amit pár bekezdéssel elébb fejtegettem. Ámbátor, ha megjegyzések érkeznek, akkor a válasz nem igazán tökéletes erre a bizonyos kérdésre. Meg kell találni azt a „támadási pontot”, ahol még — és már — eljuthatunk a gyerekekhez: amikor már tudnak olvasni, amikor még nem kütyüzik szét magukat. Amikor még siker-, örömélmény az olvasás, és nem használják el ezt a megszerzett új képességet készségszinten minden másra; az a pillanat, amikor még nem indul a figyelmük ösztönösen más felé. Ez nem más, mint a megfelelő életkor — ami azonban nagyban különbözik attól, amikor mi nőttünk bele abba, hogy mástól, máshonnan okosodjunk. Alfáék ezt már oviban elkezdik, de akkor még nem önállóan szerzik be, és kis részben fogyasztják önállóan az információhordozó médiumokat. Magyarán az életkort kell megtalálni, és felmérni, hogy ők mit szeretnének fogyasztani. Ha ez megvan, akkor már felsorolható az az összes többi szempont, ami ebből ered, hiszen azok jelentik a válaszokat.

Az életkor szinte adta magát: az első (és talán utolsó) pillanat az, amikor a gyerekek megtanulnak önállóan összeolvasni szavakat, mondatokat. Amikor a vágyak tárgya elolvasni egy teljes, egész könyvet; kipróbálni a frissen szerzett képességet, és eltelni a büszkeséggel. Ők a másodikosok — és persze kicsit alá, kicsit fölé — de ha már tudjuk, hogy hozzájuk próbálunk eljutni, akkor azt kell megtudni, mit szeretnének ők, és azt adni nekik.

 

A BerGer Szimat Szolgálat világához, a könyvek formátumához, grafikai kialakításához végül az vezetett el. Egy hosszú sor szempontnak igyekeztem kidolgozni a megfelelő megoldást, mindazokat a tapasztalatokat hasznosítva, amit a Helka-trilógia alatt megszereztem.

 

Ilyesmire jutottam:

— legyen izgalmas és mókás a történet,

— játszódjon modern környezetben,

— legyen nagybetűs, jól olvasható,

— legyen rövid egy-egy fejezet,

— ne legyen túl sok a szöveg,

— legyen eléggé könyvszerű mégis,

— legyenek szerethetők a szereplők,

— legyen vonzó a grafikai világ,

— építhessünk bele valódi ismeretanyagot is,

— véletlenül se legyen didaktikus,

— véletlenül se legyen tankönyvszerű,

— legyen felnőttek számára is szórakoztató.

És még sorolhatnám, folyton felemlegetve az első szempontot: a történetnek izgalmasnak, mókásnak, szórakoztatónak, a grafikai világnak könnyen emészthetőnek, szerethetőnek kell lennie, különben hasztalan minden erőfeszítés. Ha csak egy picit is átcsúszunk a „sötét oldalra”, ahol az akaratra próbálunk hatni, akkor végünk.

Ez a kísérlet csak akkor működhet, ha a gyerekek ezt szeretnék — és nem, ha mi akarjuk. Mert olyan próbálkozás egészen sok van már — hisz mondtam is: szegény gyerekeink. Végtére pedig mindezek után talán már nem is kell sokat mondani arról, hogy mi végre született meg Bernát és Gerzson Szimat Szolgálata a Harap utca 3/B-ben. Az egyéb, ehhez szükséges ismeretek erről meglelhetők itt: www.bergerszimat.hu, s persze a sorozat első kettő részében:

 

Nyulász Péter — Ritter Ottó: A fürdők réme

Amikor Gerzson bácsi a strandon felejti a telefonját, Pongrác készséggel indul a segítségére. Csakhogy rejtélyes okból sorra zárnak be Budapest híres fürdői! Pongrác aljas összeesküvést szimatol, és a BerGer Szimat Szolgálat csapata akcióba lendül. Sikerül-e megfejteni a rejtélyt? Kinyitnak-e még valaha a fürdők? No és előkerül-e Gerzson bácsi mobilja?

 

Nyulász Péter — Ritter Ottó: Az ellopott Mikulás-szán

Itt a karácsony, és hiánycikk a szaloncukor! Két huskykölyök, a Mikulás két kis segéde Trixitől és Maxitól kér segítséget: valaki ellopta az égen járó rénszarvasszánt! A gyerekek maguk indulnak a rejtély felderítésére, de közben felbukkan egy titokzatos idegen is... Bugac Pongrácnak kell kiderítenie, hogy mit keresnek a gyerekek Párizsban, és hogy hova tűnt az összes szaloncukor. No de mit kapnak vajon mindezért a Mikulástól?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyulász PéterNyulász Péter

Messziről kezdem.

Szegény gyerekeink.

Akinek van iskolás korú lurkója, sejtheti mire gondolok. Mindenki meg akarja őket tanítani mindenre, amit személy szerint fontosnak tart. Mindezt persze a tanítókkal akarja elvégeztetni, mert „az az iskola dolga”. Amit persze szidunk, mert nem végzi el, ezért sulin kívül ezer külön óra kell. A végeredményen pedig sokszor meglepődünk: a kölyök azt fog megtanulni, amit... — azt írtam volna, hogy amit akar, de nem! Azt, amit szeret! A szeretéssel pedig az a helyzet, hogy sokszor befolyásolják külső tényezők, amit hívjunk tán korszellem(ek)nek. Mikor virágosing-trapézgatya, máskor alföldipapucs-csőnadrág, magasszárú meg szegecsesbőrdzseki, márványkopott-tépettfrizkó, patatalpú-neonpulcsi... És eddig még kábé jó is volt, mert szellemi tartalmat viszonylag kevés formátum kínált: újság, könyv, tévé, rádió — abból sem nagyon sok. Ebből nem kicsi feszültség keletkezik, mert a fent említett lehetőségeken szocializálódott apa-anya-nagyikok úgy maradtak. Én is, mi is.

X-Y-Z generációk.

Csakhogy gyerekeink — úgy a kamaszkor alattiak — számára elfogytak a latin betűk. Muszáj áttérni — mondjuk a görög ABC-re. Alfa generáció. Ízlelgessük, szokjuk meg: alfageneráció. Jutyúb-vlogger-vájber-tvitter. Nem értem — nem értjük. Nekem maximum az okoskütyü-fészbúkig tart a világ (és no lám, ez még nagyikoknak is megyeget).

Nem is nagyon tudok máshoz nyúlni, pedig látom, hogy nagy szükség volna rá (ld. a Newsweek problémafeltárását a hülyeség terjedéséről, és a jogos félelmet, hogy a hamishírek rövidebb idő alatt döntik romba világunkat, mint a hidegháborús atomarzenál fenekedett arra). Bármire, amivel utat találhatunk hozzájuk, mert még arra se leszünk képesek, amire millió évvel ezelőtt élt őseink a barlangrajzokkal. Ha az idősebb generáció képtelen átadni a tapasztalatait, akkor mit várhatunk tőlük?

Mert valójában és joggal teendő fel a kérdés: mégis mit várunk tőlünk? A válasz persze adódik: csak amit magunktól is. Azzal mérjük össze ösztönösen, amit mi tudunk-tudtunk, és azt, ahogyan mi szereztük az ismereteinket... Iskolait, nem iskolait — de összességében azt a tudást, ami szépen elvezetett minket — és engem — idáig, hogy ilyen eszméket futtassak spanyolnáthásan.

Amennyire szegény gyerekeinktől a magunk tudását, viselkedését, kultúra- és információ-fogyasztását, tudásszerzését, feldolgozását várjuk el, ez bizonyára oktalanság. Egyrészt több is, kevesebb is — minőségben és mennyiségben egyaránt a mienk és az övék, és valószínű, hogy a feleslegesség a jó jelző minderre (Értsd: minek annyi évszám, minek a másodfokú egyenlet, minek a kovalens kötés...?)

Ezzel már jó messzire jutottam.

A megoldást — vagy inkább magát a problémát — bizonyára sokkal közelebb kell keresni. Az egyik az azonosság: ők is, mint mink is, az anyu-apu-nagyi, a mindennapok használható tudásának nagy részét iskolaidőn kívül szerezzük-szereztük. Azt ismertük és azt tanultunk meg, amit szerettünk volna. Ritkábban azt is, amit akartunk, de ahhoz is sokszor kellett a magánóra, a külön tanfolyam. Ja, meg a suli, ami a muszáj. De első helyen mindenképpen az, amit szerettünk volna — és azt úgy, ahogyan jólesett. Amit a korszellem sugallt.

Szegény gyerekeinket a korszellem arra kárhoztatja, hogy álló nap egy sima üveglapon húzogassák a mutatóujjukat. Más esetben két hüvelykre gyúrnak. Olyan tempóban írják a... majdnem SMS-t írtam, de hát azt már csak legfeljebb mi, a fentebb emlegetett őskövületek használunk, tehát helyesbítek: olyan tempóval vájbereznek, hogy az utolérhetetlen. Ezt a sort most előbb hagyom abba, mielőtt messzire jutnék, mert a lényeg már ebből leszűrhető: többségük írni-olvasni még minden fentebb említettek ellenére is megtanul.

Adódik gyorsan sokféle megfejtés tehát, hogyan juttassuk el hozzájuk az idősebb generáció tapasztalatait. Van is rengeteg próbálkozás, de mi lesz az igaz barlangrajz a latin ABC vége és a görög eleje közt? Hogyan tud szót érteni, igazi okosságot átadni az X generáció az alfának? Hiszen ott van közte a nagyon rövid idő alatt lepörgött Y és Z — akik talán már tudnák, hogy hogyan, csak még nem tudják, hogy mit, mert még nem anyu-apu-nagyikok... Ők azok, akik nem a digitális világban születtek, de abban serdültek, nem felnőttként tanulták meg mindezt — azaz nagyobb készséggel kezelik az információ-szerzés és áramlás ilyen formáit. Csakhogy ők még a családalapítás küszöbén állnak inkább. Eközben ritka gyorsan belenőtt az iskolapadokba az a csapat, akik pelenkás korukban úgy érzik, az akvárium halait is lehet mozgatni, ha az üveglapon meghúzzák az ujjukat...

Ők az alfák.

Már majdnem tíz évesek.

Nagyok.

 

Ez a kis kitalálós versikém 2010-ben jelent meg (a miazmég c. kötetben): „Gomb van rajta, mégsem kabát, / azzal hívom fel a mamát. / Akárhova vihető, / nem kell drót, csak térerő.”

Mára (majdnem) teljesen elavult. Persze értik még a viccet, de már nem nagyon igaz — hiszen nincs is rajta gomb. A drótot viszont magyarázni kell, mert hát a vezetékes már leginkább csak arra van, hogy legyen mivel megtalálni, hova tettük le otthon a mobilt.

Na de hogy a búbánatban jön mindez egy kutyaszereplős detektívsorozathoz?

 

Magam sem hittem volna, amikor úgy nagyjából tíz éve lelkesen belevetettem magam egy Balaton-tündérmese megírásába, hogy ilyesmiknek lesz végül közük egymáshoz. Leginkább azt nem, hogy hozzám.

A Helka-trilógiát egy kötetnek, és fantasyszerű mesének gondoltam ki, melybe beleillesztem a mesébe illő tájakat (ha már mesébe illenek) — és megpróbálom mókás fordulatokkal, sok titokzattal, pörgő cselekménnyel elnyerni a célközönség figyelmét. Ez volt a sokkal fontosabb számomra. Másodlagosan maradt a leküzdhetetlen igény, hogy beleszőjek valós ismeretanyagot. Nagyon vigyázva arra azonban, hogy meg ne sértsem a történet fonalát. Az izgalom és móka meg ne akadjon azzal, hogy oda nem illő kifejezések, tananyagszerű szövegek jelennek meg. Csak az került oda, ami nem pottyant ki a mese szövetéből.

 

Egy példa csupán: „(...) Az volt, amire számított: egy remekmívű ötvösmunka. Úgy tetszett, az a mester készíthette, aki a varázsnapló borítójának díszét is, hiszen szakasztott olyan volt a foglalat. Bár a napló fedéldísze bronzszínben fénylett, és érezhető volt a súlya, ez pedig világosszürke, a fénye tompa, mintha viasz borítaná, s olyan könnyű, mintha nem is fémből lenne. Pedig az volt, egy fémgyűrű a Bakony nemes érceiből (...)” Ha itt azt írom: alumínium, azzal tönkreteszem a tündérvilágot. A történet hiteltelenné válik, így viszont része lehetett a varázslatnak ugyanaz a valami. A bauxittermelés... (Mentségemre szóljon, hogy eredendően földrajz szakos tanár volnék.) A könyvben teljes egészében ezzel játszottam: maradt, ami maradhatott, kimaradt, ami kipottyant. Helka története végül — a fogadtatása, valamint egyéb szerencsés véletlenek folytán — trilógiává lett, a lényege pedig némiképp másként alakult, mint amire számítottam. Reméltem ugyan, hogy felfedezik maguknak Helkát az általános iskolai tanítók, ám az minden várakozásomat felülmúlta, hogy a történetbe szőtt ismeretanyaggal bővítették az iskolai órákat. Volt, ahol kiváltották ezzel a természetismeret tankönyvet!

Alig hittem. Pláne, amikor kiderült, hogy nem egy helyen többre használják annál, mint „kötelező olvasmány”: gyakorlatilag ezzel a tündérsztorival tették izgalmassá, érdekessé a negyedik osztályos hon- és népismeret, valamint természetismeret tananyagot.

Csak lassan fogtam fel azt, ami történik. A beépülés ezen szintje már messze nem egy előre eltervezés eredménye, hanem véletlen rábukkanás következménye. Felfedezésnek is mondhatjuk. Lassanként érkeztek ugyanis visszajelzések, hogy jó ez, csak hát egy-egy fejezet túl hosszú. A történet kicsivel nagyobbaknak való. Harmadikban még sok. Eleve, van, akinek 300 oldal az riasztóan nagy kihívás. Pedig ha még ez is, ha még az is... Nem értettem egészen, mire vonatkoznak, miből táplálkoznak a megjegyzések. Furcsa felismerés volt, hogy a pedagógus kollégák választ sejtenek egy általam fel sem tett kérdésre. Pár év fejtörés nyomán felsejlett, hogy a kérdés — amire ezek a megjegyzések érkeznek, talán éppen az, amit pár bekezdéssel elébb fejtegettem. Ámbátor, ha megjegyzések érkeznek, akkor a válasz nem igazán tökéletes erre a bizonyos kérdésre. Meg kell találni azt a „támadási pontot”, ahol még — és már — eljuthatunk a gyerekekhez: amikor már tudnak olvasni, amikor még nem kütyüzik szét magukat. Amikor még siker-, örömélmény az olvasás, és nem használják el ezt a megszerzett új képességet készségszinten minden másra; az a pillanat, amikor még nem indul a figyelmük ösztönösen más felé. Ez nem más, mint a megfelelő életkor — ami azonban nagyban különbözik attól, amikor mi nőttünk bele abba, hogy mástól, máshonnan okosodjunk. Alfáék ezt már oviban elkezdik, de akkor még nem önállóan szerzik be, és kis részben fogyasztják önállóan az információhordozó médiumokat. Magyarán az életkort kell megtalálni, és felmérni, hogy ők mit szeretnének fogyasztani. Ha ez megvan, akkor már felsorolható az az összes többi szempont, ami ebből ered, hiszen azok jelentik a válaszokat.

Az életkor szinte adta magát: az első (és talán utolsó) pillanat az, amikor a gyerekek megtanulnak önállóan összeolvasni szavakat, mondatokat. Amikor a vágyak tárgya elolvasni egy teljes, egész könyvet; kipróbálni a frissen szerzett képességet, és eltelni a büszkeséggel. Ők a másodikosok — és persze kicsit alá, kicsit fölé — de ha már tudjuk, hogy hozzájuk próbálunk eljutni, akkor azt kell megtudni, mit szeretnének ők, és azt adni nekik.

 

A BerGer Szimat Szolgálat világához, a könyvek formátumához, grafikai kialakításához végül az vezetett el. Egy hosszú sor szempontnak igyekeztem kidolgozni a megfelelő megoldást, mindazokat a tapasztalatokat hasznosítva, amit a Helka-trilógia alatt megszereztem.

 

Ilyesmire jutottam:

— legyen izgalmas és mókás a történet,

— játszódjon modern környezetben,

— legyen nagybetűs, jól olvasható,

— legyen rövid egy-egy fejezet,

— ne legyen túl sok a szöveg,

— legyen eléggé könyvszerű mégis,

— legyenek szerethetők a szereplők,

— legyen vonzó a grafikai világ,

— építhessünk bele valódi ismeretanyagot is,

— véletlenül se legyen didaktikus,

— véletlenül se legyen tankönyvszerű,

— legyen felnőttek számára is szórakoztató.

És még sorolhatnám, folyton felemlegetve az első szempontot: a történetnek izgalmasnak, mókásnak, szórakoztatónak, a grafikai világnak könnyen emészthetőnek, szerethetőnek kell lennie, különben hasztalan minden erőfeszítés. Ha csak egy picit is átcsúszunk a „sötét oldalra”, ahol az akaratra próbálunk hatni, akkor végünk.

Ez a kísérlet csak akkor működhet, ha a gyerekek ezt szeretnék — és nem, ha mi akarjuk. Mert olyan próbálkozás egészen sok van már — hisz mondtam is: szegény gyerekeink. Végtére pedig mindezek után talán már nem is kell sokat mondani arról, hogy mi végre született meg Bernát és Gerzson Szimat Szolgálata a Harap utca 3/B-ben. Az egyéb, ehhez szükséges ismeretek erről meglelhetők itt: www.bergerszimat.hu, s persze a sorozat első kettő részében:

 

Nyulász Péter — Ritter Ottó: A fürdők réme

Amikor Gerzson bácsi a strandon felejti a telefonját, Pongrác készséggel indul a segítségére. Csakhogy rejtélyes okból sorra zárnak be Budapest híres fürdői! Pongrác aljas összeesküvést szimatol, és a BerGer Szimat Szolgálat csapata akcióba lendül. Sikerül-e megfejteni a rejtélyt? Kinyitnak-e még valaha a fürdők? No és előkerül-e Gerzson bácsi mobilja?

 

Nyulász Péter — Ritter Ottó: Az ellopott Mikulás-szán

Itt a karácsony, és hiánycikk a szaloncukor! Két huskykölyök, a Mikulás két kis segéde Trixitől és Maxitól kér segítséget: valaki ellopta az égen járó rénszarvasszánt! A gyerekek maguk indulnak a rejtély felderítésére, de közben felbukkan egy titokzatos idegen is... Bugac Pongrácnak kell kiderítenie, hogy mit keresnek a gyerekek Párizsban, és hogy hova tűnt az összes szaloncukor. No de mit kapnak vajon mindezért a Mikulástól?