Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vers Slavicanak erőm teljében

A legjobb versek még hátravannak.
A csontjaimban érzem, ugyanazokban a csontokban, melyek
öt évvel ezelőtt egy relikviáriumban akartak felhalmozódni
és a kimerültségtől elaludni. Hosszan aludni
egy semmilyen emlékezetben.

A legjobb versek még hátravannak,
gyülekeznek, mint a fehér vérsejtek a gyulladás körül,
mint a kis kutyakölykök az emlő körül,
forrnak, mint a fiatal bor, tejszagúak,
mint a csecsemők, mint az anyák, mint az élet,
ó, víz, ó, föld, ó, szomjúhozók!
tengerre szállnak, mint a vén tengerészek.

Magas az ég, mondja Jana, mintha
valaki a kút mélyéből nézne felfelé, de
a levegő lassan megszilárdul és még jó, hogy
van az a lépcsőpihenő, amely
nem csúszós, s a kis galambok,
akik szárnyaikkal csapkodnak.
Két kis ®ivank van, ugyanazon évben születtek,
csacsognak és csámcsognak és reggeli közben nyáladznak,
és Vida,
aki a fejével érinti meg a földet és eközben
kimondhatatlanul szórakozik.

A wunderbare melodische Gedichte
mondatokat nem találod, ahol visszautasítják a könyved,
az emberek úgy járnak fel-alá, mint a töltött tárak
elromlott kallantyúja és a megrozsdásodott ítéletek,
jóllehet valakinek a szemében megcsillan, amit,
figyelmes, mint a húr, az ismert, de
elfeledett tér vibrált meg.

Általánosságba véve korcs episztemológia:
rettenetes ólomgolyók és az ő kivörösödött
promóciójuk. Rewind! Reset!
Mi mindent kell lenyelni, mielőtt
megpillantod a foltnyi termékeny területet. A szemhéjakat,
melyek elnémult emberek könnyétől súlyosak, de
nem a teher miatt csukódnak le.

Senki sincs, aki ily szép verset ajánlott
volna nekem, mondta Slavica. A tied.
A legjobb versek még hátravannak.

Az éjszaka, mely úgy hurcolja a verssorokat,
mint a fiatal cicákat

Az éjszaka, mely úgy hurcolja a verssorokat,
mint a fiatal cicákat,
az ágyon levő párnák közé fészkelte be magát,
ahol kettesben fekszünk meztelenül.

Az éjszaka, amely valaki más szemével bújik hozzám,
az alagút végének világosságát a kezdet gyengéd
előrejelzésével hidalja át.

Az éjszaka, mely valaki más selymes bőrével vesz körbe engem,
kettőnket átölel,
mint a madár, aki szárnyaival védelmezi alig kikelt fiókáját.

Az éjszaka, mely kettőnk szobájába besurran és
felállítja ott színpadát.
A szóló turnék éjszakája, ahol kettőnk sóhajtásai
az ő demófelvételein megjelennek.

(A homály az éjszakával...)

A homály az éjszakával áll összhangban
A világosság a napvilággal

A sírás fájdalommal áll összhangban
A nevetés a vígalommal

A zene az intonációval áll összhangban
A csend a tapasztalattal

A verssorokat a sorok jelentésének
fordulata hozza összhangba

Ki vagy mi hangolja össze az ént,
amikor
        a homály és a világosság közt
        a sírás és a nevetés közt
        a zene és a csend közt kószál

a verssorok jelentésével fordítottan áll összhangban?

Ser, serena, serenitas

2003. április 11.

Nem a csodákról beszélek önöknek,
sem a misztikáról vagy a gnózisról, nem.
A teljes és még teljesebb életről beszélek önöknek,

mely varratai mentén felszakad és mézet fakaszt.
A héj és a gyümölcs
közvetlen kapcsolatáról, a heverészés
öröméről és a bőr érzéséről.
Az élet bőségéről beszélek önöknek, mely
átjárja a pórusokat, mely szétreped és
új teljességet igényel,
mely elönti az anémiásokat, hogy
fejüket összedugják és máglyákat rakjanak.

A jellegzetes ízű nedvekről beszélek
önöknek. A mindennapok pillanatnyi és végtelen gyönyöréről,
a gyermeki kezek boldogságáról, melyekben
az első gyümölcsök szorongtak,
hogy könyökükön lefolyjék és ajkaikhoz emeljék.
Az élet boldogságának öröméről és a klisék
terebélyesedésével szembeni ellenállásról.
Nem félek a konfliktusoktól, a konfrontációktól,
a haragtól, sírástól, megtörtségtől, reménytelenségtől, nem,
hanem a fojtogató lehelettől –
mely alig hallhatóan és láthatatlanul behatol a térségbe,
korlátozza és elhatárolja azt,
megmérgezi a környezetet és az életet –
és azoknak az antipódusoknak a szájából ered,
akik fejüket a homokba fúrják, lábukat pedig átengedik
az atmoszféra efemer szedimentumából levő
biztos talajának.