Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fecske András

Szelfi

Identity/VI. lap

Szelfi. Ilyen vagyok, ha önérzetesen belenézek a kamerába. Ha csak a fejem kerülne a képre, az is szelfi lenne, csak másképpen hívnák. Önarcképnek. Ez a szelfi totál. Teljes alakos. Látszik rajta, hogy más a fej és más a test, mégis elválaszthatatlanok egymástól. Én ilyen állat vagyok: bika a testem és ember a fejem. Ki hitte volna, hogy egyszer ezt is megtudom magamról! Van ebben a dologban valami kentaurotikus. Igaz ott ló van az emberi felsőtest alatt, de ez lényegtelen momentum: férfit jelent a ló is, meg a bika is. Férfi vagyok, ami annyit tesz, hogy a fejem emberé, a törzsem meg a bikáé. Elgondolkoztató. Valószínűleg így alakultam ki a törzsfejlődés folyamatában. Percig se higgye valaki, hogy ez baj, vagy most dualizmusomért felperelek az égre, csak egyszerűen megállapítom, hogy fölöttébb érdekes szembesülni a ténnyel: a kentaur mintájára bikaur vagyok. Pontosabban bika úr. Így magyarosabb.

De most nézzünk a lényeg mélyére, azaz, bikauraságom lényegébe. Ez a biológiai helyzet annyit jelent, hogy egyrészről gondolkodom, tehát vagyok, másrészről viszont elvesztem a fejem, ha elragad bikaságom. Nevetséges lenne itt most Schillerre hivatkozni, aki azt mondja, minél jobban ellenállok bikaságomnak, annál inkább gondolkodó lény leszek. Ez már Don Carlosnak sem sikerült, pedig ő Schiller édes gyereke volt. Különben is az egész dilemmát a szépreményű utókor bedobta a Sturm und Drang kútjába, onnan meg úgysem húzza föl már senki. Nekem nincs esztétikai problémám azzal, hogy állat is meg ember is vagyok. Nem harcol az altestem a fejemmel — azt teszem, amit alul diktálnak és felül elfogadnak. Vagy fordítva.

Szelfi vagyok. Jövő felé forduló. Látják azt a kevés teret ott a kép jobb oldalán az alakom mellett? Na az a bizonyíték, hogy nem futok ki az időből. Van időm gondolkodni saját kettősségemen. Futás közben is. A futás nálam nem egyszerűen reggeli torna a tó körül. Komoly dolog. Előbb a két hátsó lábamra állok, miközben belenézek a kamerába, ezzel azt a látszatot keltem, mintha el akarnék rugaszkodni a földtől. De elrugaszkodni nem lehet. Győz a gravitáció az álmok fölött. Ezért a futás a túlélés eszköze. Bikafuttató gondok és illúzió-ölő torreádorok elől. Ez utóbbiakkal kapcsolatban szokták volt mondani, hogy nekem is van esélyem győzni. Végignézek a társaimon — mert testvérem van millió — és látom hogy nincs. Ha nyerünk is egy-egy összecsapást, csak a tegnapot lehet túlélni, futásunk végét a vágóhíd jelenti majd. És ezzel nem akar kibékülni a mi ember-fejünk. Törvényszerű hogy így legyen?

Mindenesetre most még formában vagyok. A legjobb formában, ezért készült ez a szelfi. Mondhatnám azt is: most érek a legtöbbet. Zárás előtt. Mert a piacnak is megvannak a maga törvényei. A jövő héten már csak akcióban raknak ki a hentespultra.