Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Lábakat a magasba!

Nincs új a Nap alatt…Tegyük hozzá, a színházi reflektorok alatt sem… Ha a revüről beszélünk, általában a klasszikus nagyoperett és a musical műfaja, illetve a két világháború közé helyezzük a születését és virágkorát. Ám, ha azt valljuk, hogy e műfaj lényege a vérforralóan ide-oda röpködő szép női lábak igézete és dicsérete, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy „már az ókori görögök is”...

 

 

Mert szép női lábak mindig is voltak, s ahol szólhatott, ott mindig szólt a zene is. Márpedig a Dionüszosz isten tiszteletére szervezett ünnepek, köztük a szüreti mulatságok, ahol körtáncot lejtettek lenge tunikájukban a táncosok, inkább nevezhetők felszabadult szórakozásnak, mint ihletett, tiszteletteljes ünnepnek. A Dionüszosz-kultusz komolyabb arculatából a színház műfaja nőtt ki, de az összeölelkező táncosnők a revü szellemét is elültették — méghozzá, gondoljunk csak az ókori Róma bachanáliáira — eredményesen, határokat, korokat nem ismerő módon...

 

 

A középkor s a reneszánsz karneválok táncaihoz városi paloták teremtették meg a műfaj megkövetelte monumentális látványt, a haláltáncok egymásbafogódzó maskarái éppúgy vetették magasba a lábukat, mint előttük s utánuk a táncukkal provokálni akarók... S a commedia dell’arte komédiásainak játékát is tekinthetjük a revü sajátos ágának, hiszen csekély szöveg fogta össze a cirkuszi ügyességgel előadott akrobatikus táncszámokat.

 

 

S táncolhatnánk tovább, benézhetnénk a barokk udvari balettjébe is, de kétségtelen, hogy a revüre jellemző női tánckar pikáns össztánca mai formájában az operett színpadához vezet vissza. Egészen pontosan Offenbachhoz, aki a Montmartre kocsmáiból a zenés színpadára, táncosnői számára adaptálta az algír férfitáncot, a kánkánt. S ezzel vissza is jutottunk a kezdetekhez, a görögökhöz. A kánkán először ugyanis az Orfeusz az alvilágban c. zenés játékban csendült fel, amikor a görög istenek kiruccannak az unalmas Olimpüszról a pokolba, ahol vad bachanáliába csapnak.

 

 

1858-től indult a tánc világhódító útjára. Magyarországon a miskolci-kassai direktor, Latabár Endre — a saját fordításában adott Orfeusz-operett révén — hamarabb elterjesztette vidéken az új táncot, Pesten ugyanis csak jóval később került bemutatásra a darab. Offenbach szexuális forradalommal felérő tánca szinte kötelező elem lett a pikáns operettekben, majd a századforduló varietéinek műsorában is. Az első világháború után a zenés „könnyű műfaj” két úton haladt: a boldog békeidők utáni nosztalgia táplálói voltak a régi nyarakat meg a vén lizsét visszasíró játékok, míg a fiatalabb generációnak a jazz és az új műfajt, a filmet követő gyors jelenetvágásokkal teli lendületes revüoperetteket kínálták, ahol a tánckar és a gyorsöltözések száma egyre látványosabban nőtt. S míg a futuristák számára gépek dinamizmusa szolgált ihlető forrásul, addig a szteppcipők ritmusa az írógépek kopogásával vette fel a versenyt. S az Eisemann-sláger korleírásának — „máma nem kell a dráma, nem kell a nagyregény” — megfelelően a szövegkönyv lassan csak összekötő szöveggé vált. A húszas évektől a lokálok soha nem látott népszerűségnek örvendenek, s a negyvenes években nálunk már leginkább Miss Arizonáé a Nagymező utca, hihetetlen attrakciókat kínál a luxusmulató...

 

 

A II. világháború utáni kultúrpolitika a polgári giccs kategóriájába sorolt zenés bohózatokat, nagyoperetteket süllyesztőbe küldte ugyan, de a revüt továbbviszi: a munkásoperettek mellé a szocialista revü műfajának megteremtésén kell fáradozniuk a korszak koreográfusainak, revücsinálóinak. Egyfelől mulatságos a szocialista öntudattal átitatott lábdobálás gondolata, másrészt jelzi, hogy a korabeli „kultúrfelelősök” is tudták, ennek a világnak is naprakésznek kell lennie. A zenés szórakoztatás, így a revü is akarva vagy akaratlanul, de — a közhiedelemmel ellentétben — sosem független a kortól: ha csilivili álomvilágba visz, akkor is reflektál a mindennapokra.

 

 

Bizonyságként s lezárásként álljon itt az 1925-ös Halló Miskolc! című, az élő színházi jelenetekbe Miskolcon forgatott filmrészleteket illesztő szkeccs prológjának bevezetője, mely több tanulsággal is szolgál: a komolytalan revü is lehet igazi tükre a mindennapoknak, s ráadásul ez a tükör mintha mindig ugyanazt mutatná…

 

 

„Tisztelt közönség! Hölgyek és Urak!

 

A világon ma nincsen hangulat.

 

Baj az, hogy nincsen pénze senkinek,

 

Sem az angolnak, sem a jenkinek...

 

De legkevesebb nálunk a dohány...

 

A pénztárcánk ma rettentő sovány.”

 

 

 

*Elhangzott a VI. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennále megnyitóján, a 23. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválon, Hernádkakon, 2016. december 3-án