Spanyolnátha művészeti folyóirat

Egy hajléktalan költő a szeretőjének

Ha majd házat építek kettőnknek, szavakból:
a főnevek lesznek a cserepek
és az igék az ablakok.

Jelzőkkel fogjuk majd díszíteni
az ablakokat,
mintha virágok lennének azok.

Teljesen csendben fekszünk majd szerelmünk
baldachinja alatt.
Egészen csendben.

Túl szép és túl takaros lesz a házunk,
hisz veszélybe aligha sodorhatnánk
a szavak inflációjával.

És ha majd hangunk megszólal,
megnevezzük azokat a tárgyakat,
melyek csak a mi szemeinknek látszódnak.

Hiszen az összes ige
könnyen megbolygathatja az alapját
és azonnal össze is dőlne.

Azért, psszt, mon amour,
psszt, pour le beau demain
a notre maison.

Illatos szarvas

A gondolatok bozótján át
a péniszem felé törtetek,
mely saját combját súrolja.
A szerelem nyomorékká tett,
azért ma csak mankóval megy
velem a szex.

Állítod:
a test erotizmusa határtalan.
Az újabb és újabb testhelyzetek
felélesztik majd bennem
az ősi ösztönöket és energiákat,
melyeket elfojtottam.
Kicsivel előtte,
amikor szét fogok repedni, mint egy gyümölcs,
nedvekkel megtelten,
majd a lelkedbe hullok,
teljesen éretten, és sperma illatot ontok.

Ám a fejem az én fejem.
Nem tehetek mást,
mint hogy mindig újra arra várok,
hogy majd rajtad keresztül nyilvánítja ki
magát a kimondhatatlan.

Talán kis kutyusokkal kellene szeretkeznem
vagy őzekkel.
Valamikor írtam egy verset a szarvascsordákról
és két napig olyan volt a világ, mintha elárasztotta
volna valami isteni ragyogás.

Piero Della Francesca angyala

Már nem a fény
hordozója.

Maga lett a fény
és árnyék
játékának
a tárgya.

Az anyagvilág
törvényeibe zárva
térdel, mint az,
aki megbocsátásért fohászkodik.

Ha felállna,
valószínűleg
fejében
enyhe szédülést érezne.

Ruhája az övénél
gyűrött,
a madzaggal felkötött,
s szintúgy a térde környékén.

Nehezek a szárnyak,
szinte húsból valók.

Mintha szégyellné
hogy az érzékiség terébe
és architektúrájába
hullott,

elszántan a jéghideg
márványon térdelve
arcát árnyékba
rejti.

Óda

Mindenható vagy, ó, fallosz!
Jung a föld alatt látott téged felfelé irányultan.
Én csak reggelente látlak,
amikor eláraszt a fény.
A nők kezében a gránit oszlop
keménységével vetekszel.
Amikor pulzusodat vered, mint a világmindenség
kis szívecskéje,
a test csupán csak a tartozékod.

Mindenható vagy, ó, fallosz!
Ami nem sikerül az egyháznak, az sikerül neked.
Ami nem sikerül az államnak, az sikerül neked.
Ami nem sikerül a költészetnek, az sikerül neked.

Az amarnati barlang jegében kidolgozva
a Himalája hegységei felett uralkodsz.
A zarándokok csak szegfűkkel díszítik magukat.
Parvati! Parvati! Parvati!
Minden pillanatban téged fogad.
Így őrzi az élet istenségét.
Így őrzi a halál istenségét.
Így őrzi a születés bilincsét,
mely sohasem szakad el.

Mindenható vagy, ó, fallosz!
Hatalmad az istenek mércéje, nem az embereké.
Amikor megremegsz,
a csillagrendszer tűzijátéka a semmibe oszlik.

Mindenható vagy, ó, fallosz!
Éhséged félelmetes.
Illatod bódítóbb a füstnél.

Most áttérünk Spanyolországba.
Terhes nő hajol egy elmebeteg fölé.
Mérhetetlen fájdalommal a szemében
csókolgatja péniszét.
Lágyan.
Mintha meleg eső-
cseppek öntöznék.

Ljubljana

Belém hasított a gondolat,
hogy fogalmam sincs arról,
melyik irányba folyik
szülővárosom folyója.
Kettesben ültünk a bal
avagy a jobb parton,
amikor szerettem volna
helyet szerezni magamnak
az ágyadban,
s ugyanakkor feloldozást
szíved számára?
Te ezt jól tudtad.
Azt mondtad: »Csak semmi játék.
A szerelem összhangban
tart a természetével.
Mint a folyó.«
Amikor elmentél,
nem tudtam meg-
határozni az irányodat.
A forrás fele mentél,
a torkolat felé?
Merre keresselek ...
Hinni akarom, hogy valahol vége van a világnak
és hogy ott az összes víz
egy szakadékba ömlik,
feneketlenbe.

Az isztriai költőknek

Nyelvem nem ismeri az isztriai tapasztalatokat.
A kövekhez s a fákhoz nem tapad.
Ha azt mondom itriga vagy mu¹a, ez olyan, mintha
Ray Brown kívánna szlovénül jó éjszakát.

Elhihetitek, nevetségesen hangzik.
De ő próbálgatja, én már nem.
Itt ülök az Isztrián. Azon a nyelven írok,
mely a lapályokra és kákákra emlékezik .

Semmi mágikus nincsen benne.
Talán még a napnyugtákat kivéve. De még
ez is csupán csak fizika. És fizika az a homály is,
mely lassan betölti a szobám

és elhozza nekem a föld illatát,
mely nem-isztriainak bélyegez, idegennek.
Mintha elűztek volna a saját törzsemből
a totális szabadság terébe.

Melyet egyetlen egy toll se visel el,
semmilyen kar: mihez kezdjek itt,
ebben a Rokava-medence feletti házban?
Mihez kezdjek azzal a nyelvvel,

mely elfeledte az igét, mely hússá lett?
Hát azért áll oly közel hozzám Koper,
mert az anagrammja a Póker?
Közelebb áll hozzám a tenger az ő érzékiségével?

Hogyan viselkedjem? Hogyan beszéljek,
ha már semmi se köt őseim földjéhez?
Isztriai költők, mennyire más vagyok, mint ti.
Mily kitagadott. Fellegekben élő.

Hogyhogy csizmámhoz csak a szavak tapadnak
és nem a mámoros isztriai talaj.
Ti vagytok azok, akik ismételgetitek:
fák, kövek, folyamok.

Ti vagytok azok, akik ismételgetitek:
nap, éjfél, alkonyat.
Isztriai költők, én csak dadogom:
k-k-kő, foly-lyam, s-s-semmi.

Tavaszi szeretkezés

Olvad a jég. Spriccel.
Nedvessé lett szemérmed
a tundrára emlékeztet.
Bárhová lépnék,
a víz a csizmámba ömlene.
Szerelem és izzadtság szagát ontja a szoba.
Harmatosak az ablaküvegek.
Fejednél és lábadnál ízlelgetlek téged.
Nyelvem hegyével utazom be a tested
és körvonalaid a félhomályban szertefoszlanak.
Testeden fekszem,
ahogyan a gulágból megszökött fegyenc fekszik
a földön.
Körös-körül színes szőnyegek hevernek.
Kezem alatt apró virágokat érzek,
az élet bőségétől nedvesek.
Belep a moha.
Finom fonalai a gyökereknek,
a föld nedves rögéhez tapasztanak. Kettőnket.