Spanyolnátha művészeti folyóirat

A Hold bűne

Halászcsárda illata, a teraszon tányérok tánca,
suttogások sorozata, sétáló emberek körvonala ...
s egymagad vagy,
tengerpartod foltjára felszúrva, végtelenség sejtelme
járja át a testet – s a következő pillanatban elillan.

Az összeszorított ökölbe lebukott a nap,
mely lassan kinyílik, hogy odaajándékozza magát
a pornak s tengernek és utoljára még búcsút vegyen.
A hullám, a dallamokból összeállított, nem tudod,
hol kezdődik s hol végződik.
Sirályok útjainak nyugtalan burkolása.
Benned is tenger van – már ismered?

Éjjel, mint egy riadt árnyék olvadsz egybe a sötétséggel.
Saját partodon elkallódsz, hallgatsz
a nyelv kreált világában
és az izzó horizontba, mint egy szerencsétlen állat,
pillantasz. Lassan ülve s a hold bűnét lesve.

Dialógus

Mindegyikünk a saját dialógusát olvassa.
Mondja. Anélkül, hogy a másikat megértené.
Vagy pedig csak tettetjük magunkat.
A napraforgók kinyíltak. Port illatoznak,
mely nem a kettőnk magányának a pora. Ez a
párnák közt ontja illatát, mikor mi távol vagyunk.

Valahol félúton a sóhaj és az
epigramma közt vagyok a szóban.
Annak kettősségében, annak szegénységében,
be nem zártságában. Neked kimondva,
hozzám hangosan tér vissza.
Megváltozva. Talán idegenül.
Várom, hogy felébresszelek téged,
a só érintésével,
a bőrre szórva, a sebre,
a kiszáradt szemhéjakra, melyek tündökölnek az éjben,
mint a puha fények.

Amikor majd megint elmegyünk, megérintjük
az üres szobákat, az udvart, az elvirágzott cseresznyefákat.
Amikor valaki eltávozik, valaki marad, mondta Vallejo.

A nap hajlatán az elválás
kevésbé lesz fájdalmas változás.

P.S.

Egy szeptemberi éjjelen elhullattam egy csillagot.
Előcsarnokokban és hirdetésekben keresem, ahol mindenről tudnak,
de nem találom. Így számomra csak a nap marad a homlokon,
ami hangjait valaminek elajándékozza,
ami se nem nyár, se nem tél, bőrre
kifeszített húrok, millió példányszámban nem hamisíthatók.

Ó, város, nekem adtad az ajkad

Talajt szeretnék az égre,
hogy páros lennék, ha szemhéjaidat nyalom.
Nehogy felnyíljanak azok.
©alamun

Lomha léptekkel a városba
iramlok, kinyílnak a képeslapok,
az emberek a nyomaimat rabolják.
Az evolúciós hibával elveszek,
nehogy kielégítsen a kíváncsiság.

Falánk vágy hajt az úton,
a cellák ajtaját mind kivájnám,
csakhogy szülőföldje küszöbére engedjen,
legalább egy pillanatra. A Vágyakozás katedrális falából.
Bevésett Ígéret.

Ó, város, nekem adtad az ajkaidat?
Amikor balkonjaiddal engem szemlélsz,
a sétáló emberek közt látszólag
ugyanolyanok az utak, csak itt-ott törik meg
némely vonal, éhségen rajtakapva.

Mint a mozgó képek szakadnak meg a
történetek. Szétvagdalva adom meg magam neked.
Tenyeremben a Nap és nyelvemen a só,
minden itt van. Olvasd ki. Olvasd el.
Már csak egy sorszám vagyok,

aki nyalni akarta a szemhéjaidat.

Tetováció

Homérosz voltam, nemsokára Senki leszek, mint Odüsszeusz, nemsokára, mint mindenki: hulla.
J. L. Borges

Hallom az embereket, akik az átjáró kifényesített
kövein át érkeznek. Az esőcseppek suhogását és a víz
folyását egy ütött-kopott csatornából. Csak egy
megszámlálhatatlan utca-labirintus és mind az
egyetlen egy ismeretlen szörny felé visznek,
az örök elmenetelek mindig jelenlevő intézménye ez.

A kézben az élet térképe, az út s a környék
nevezetességeinek keresése, magyarázatok hallgatása,
üldögélés a kiválasztott széken a sorokban.
Ám érzésekre vágyom, szemeimet becsukni
és elraktározni ezt az illatot s az árnyékok körvonalát
a csillár, a nedves falak, a portálok körül,
lerázni vállaimról az idő porát,
gurulni, mint egy puha labda
egy másik szentélybe, de most a szabadban,
megkeresni a bodzabokrot és szemlélni rajta
a gerlicét, hogyan csipegeti a fekete bogyókat, oly hosszan,
míg az egyikből piros lé nem fakad,
mely sebbel és jellel lát el.

Csukott Hold

Ha itt maradok és nem mehetek oda,
ahova a félálmok suttogásai hívnak,
majd segítesz rajtam?
A holt utca most nem hordozza
a nevemet, se az arcomat. Őt szemlélem,
megáll rajta az idő;
miattad könyörgöm, hogy véremet megigyad.
Akkor is, amikor a szemek hallgatnak,
mint a csukott hold és csak álmatlan szellemek
nyoma vagyok. Akkor is,
amikor minden teljes egészében túl messzire jut
és széttöredezett kéreg leszek,
mely némán sorvad, s egy virágról álmodok,
mely illatával magát adja a Napnak.
Ahogy mi magunkat csak az álmainkban
adjuk a másiknak.