Spanyolnátha művészeti folyóirat

A módszer ikonja

elment az egész másnap
lassan a kandúr  is eltávozik
magának való sehogyan se hűséges
a vadállatok királya
az individuális formátumé
nem nyávog
belenyilall direkt a kis agyba
a fájdalom csillapítja az átivott 24 órát
aztán távozik
nem tér vissza
örökre
süllyed és szitkozódik
eláll majd a lélegzet
kifejezetten maró
be fogja inni a frissességet
sehogyan se mint a mintát
sokkal valóságosabb az elpazarolt álmoknál
melyek el lettek nyújtva a megfojtott hulla
kimerült szempillái közelében
mely esztétikailag undorító
felesleges úgy mint mikor a
létezés sínein folyamatosan halad
a lehetőség rovására viccelődik
az átvert végtagok nyugodt
és lubrificirált mosolyával
pedáns gondossággal
a reproduktív szerv
egészséges penetrációja miatt
mely leng
nem teljes eleganciával
a megfeszített feltámadás képében
mindent összevetve lanyha fasz
sérti az emberi fajt
a szenvedést állítja példaként
a hívők elé a fanyar szerencse
szorgos lendületével
csak a fennmaradáshoz szükséges
hadd sisteregjen az elhalt test
az én kis infernóm
elégedett és az albérleti nyugalom
négy fala közé
bilincselt
míg Júdás nem kopogtat az ajtón

Temető

kukacok sétálnak
a komor transzverzálison
halálosan éhesen
örvendeznek
mert testemre leltek
ezen a márvány vidéken
nehéz az élet

Vöröses-fekete reggel

nehéz,
reggel felkelsz és nem találod az arcodat a tükörben,
valaki feketére festette.
feltehetőleg a nőm.

másnaposan mész feléje,
még mindig alszik.
felébreszted.
miért?
kérded.
csodálkozó ábrázat.

képtelen szavak, hagyod megszólalni az öklöd.
mindenütt csak vér.

az ágyon szétszórt fogakat összeszeded,
a fürdőbe viszed.
gondosan megmosod a kefével,
a tükörre ragasztod őket
és ajkakat rajzolsz nekik vérrel.

legyintesz,
az arcra,
mely mintha a tiéd lenne.

Érdekel is minket

senki se tökéletes
aki erre vágyik
az a legnagyobb barom
tökéletesség valaminek az áráért
a kicsiszolt szokások előnyben való részesítése
SzloVénusz miért vagy xenofób
hát nem látod ahogy eltűnik fajod
hájpacni és saját magad megszállottja
monoton maradsz és kisszámú
igazi büszkeség nélkül
átbámulsz a szomszéd kertjébe
attól való félelmedben hogy ott az van
ami itt nincs

elsősorban paraszt vagy
az új dolgoktól rettegsz
komótos kis nyárspolgárságra vágysz
a napi hírek eseményeihez láncolva
melyek horizontodat kitörlik
a közönséges útburkolatba és napszámba
emeld fel a hangodat
nem csak az éhező költők feladata
hogy miattad ordítsanak
őket nem érdekli a hovatartozás
ők a nyelvet ismerik
és a mulatt szépségek sármát

Híd

A város nyírfáit cirógatom, szememmel
gyúrom az embereket, a számmal ráncigálom,
a melltartó kioldódik, a szegleteket kóbor kutyák
szaglásszák,
a kávé bársonyosan öltözteti nappalba az éjt,
valahol elrejtőzve valaki közeleg.
Elcsitult kiáltást hallok, Ljubljana zöldje
az álmos kövekhez simul,
egy zöld, hosszú sárkány  tekereg erre, kipihenten,
mert tudja, hogy már csak a mesékben
van számára hely, biztosan úszik, messze a távolban, távol
az emberektől,
saját álmaiba ömlik és tüzet okád.

Gyümölcs

egy kór lakozik bennem,
almafához hasonló,
ágai néma félelem,
termés vagyok, mely várja,
hogy a semmibe ereszkedjen
s az örökséget átvegye

Vers a szárnyatlan angyalnak

Mindennek a gócpontjában lelhetsz kígyókra, mérgesekre,
fiatal arcra és az akarás végtelenségére.
Egy ifjú halálára, aki a mennybolt
és beton közt kifeszül,
a szerelemben elmerülve a kemény csókot választja.

A halál elviselhetetlen hallgatás.

Egyedüli művészetem

milyen jó a szobában őrjöngeni,
szerelem nélkül,
kenyér nélkül,
úgy, hogy a kolbászt csak mustárral eheted meg,
bor nélkül, amit éppen most nyeltél le.

a filmekben a szerelem miatt nem őrülnek meg az emberek,
a filmekben az emberek a szerelem miatt haldokolnak.

mi pedig feleségemmel kettesben
a garzon szobánkban ülünk,
ő az állomásokat keresgéli a tévén,
én Strausst hallgatok,
mert a ©tudenten  nem játszanak megfelelő punkot,

mi aztán tudjuk a módját,
kettesben gyötörjük a szerelmet,
kettesben gyötörjük a reményt,
mert nem tudunk mihez kezdeni vele.

jó dolog minden nélkül maradni,
hisz tudhatod,
hogy akkor kezdődik egy új fejezet.

sohasem leszek az a költő,
aki bezárkózik a klotyóba,
az ereit felvágja és a tükörre írja:
az utolsó versem hadd legyen:

kiáltás
örömömre lesz, ha majd látok egy költőt,
aki nem találja meg a verssorait,
a kedvenceit,
életének az értelmét.

nekem egyedül csak arra lesz gondom,
hogy beszerezzek magamnak pár liter bort.