Spanyolnátha művészeti folyóirat

Miklya Zsolt

Gyermeklánc

koszorú egy szonettregényből

1

Szimultán reflex mindenen a nincs.
A kerten innen ámulsz és keresgélsz,
hová tűnnek a kulcsok és az esték,
hová a nektár, rózsás labyrinth.

A kerten túl elengedsz és tanulsz,
míg elfelejtesz tanítvánnyá lenni,
lábhoz ülve hallgatni, nem felelni
s feleltetni, félni csak, Diabol.

A kertbe, vissza, minden odahúz,
kis fénypihéit elibéd vetíti,
a jelenések kertje boldog, és ki-

kel magából, nem marad semmi szűz.
Ha nászi ágyon fekszel, vagy csak ülsz,
optikus tanácsát, ugyan, ki kérdi?


2

Optikus tanácsát, ugyan, ki kérdi,
amikor érzi, tiszta színbeteg?
Ha érzékei közt páráll, lebeg,
és kéket kóstol, észleli vagy érti?

Kék inget varrtál flanelből nekem.
Puha volt, bolyhos, meleg, itatós.
Sokáig hordtam. Szeles lett, kapós,
kapkodott benne a szél, a félelem.

Szétfoszlott lassan. Törvényre eszmélni
kék bolyhok között találtam magam.
Tapinthatóvá vált a volt, a van.

Az ujjbegyek jobban szeretnek élni.
Így lettem röpke individuum.
Elvittek nyárak, szövetek pihéi.


3

Elvittek nyárak, szövetek pihéi,
borzoltak ágak, gyermekujjbegyek,
nem maradt kérdés, legyek, ne legyek,
Csalóka Péter-t ki játssza, ki nézi.

Nem maradt kérdés, ki lehet alul,
ki lehet szerte, ki várhat nevetve
a színre, mit fest a festő rekettye,
ki marad csendben, szájról ki tanul.

Nem maradt játék eljátszatlanul.
Mácsonyatündér, kócos pulitincs,
kákatutaj és madzagolt kilincs,

fonalsodorban feszülő spirálút,
bodzapuska, mi túllövi az ágyút,
gyöngyikék tolla, gyermeklánc-bilincs.


4

Gyöngyikék tolla, gyermeklánc, bilincs
a sávoly váltott puha gyapjúrendje,
lábítókon játszol a végtelenre,
fejedben vásznak, szálakban a kincs,

pamut és len között vékony gyapjú-
szál arany-skarlát kitüremkedése,
millirasztányi tépések a szépbe,
vászontükörben bárány és fiú

áll némán, ahogy verik, raszterolják,
szövetté lesz, és kenyeret takar,
magából adni, mást nem is akar.

Ujjával rejti vásznaiba dolgát,
akit a rusztikus felület nem zavar.
Szétfeslik lassan, amiben a moly rág.


5

Szétfeslik lassan, amiben a moly rág,
szellőztess gyakran, rakj levendulát
a szekrényedbe, illatkapszulát,
ritkán használt ruháidat is mosd át.

Vagy vesd le mindet, bújj mellém ide,
mert összeférhetetlen vércsoportok,
jelbeszédek, moccanások, vakfoltok
egészítésének van ideje.

Ha fiú, Attila lesz a neve.
Ha leány, akkor csak Anna lehet.
A pocakod a legszebb ékszered.

Cipelni kinek lenne ereje?
Méhed még gyenge. Spontán elvetélsz.
A budiban egy vérfolt a jele.


6

A budiban egy vérfolt a jele,
hiába törlöd, sózod könnyeiddel,
vakfolt marad, de fogan másik, hidd el,
biztos ő lesz a komplementere.

Vízi Péter és Vízi Pál meséjét
olvassuk együtt, vasházban, hegyen,
forrás vizétől fogan kegyelem,
a világ sírköve alatt is nézz szét.

Mondani könnyű, várni nem, sose.
Persze — gondolhatod — a türelem
rózsát, vagy legalább nárciszt terem.

Ne mondjuk ki, hogy mi lesz a neve.
Elsőszülött úgyis csak te lehetsz.
Figyeld inkább, hogy ver a kis szíve.


7

Figyeld inkább, hogy ver a kis szíve.
Fonalritmusban. Ahogyan az ujj jár,
sodor, simít, húz, miccenésnyi zsoltár.
Telik az orsó, gömbölyödsz, ugye?

Három nővér. Klóthó, az önfejű,
éjszaka lánya, Atropos, a pontos,
kérlelhetetlen, Lakheszisz, a sodró,
szerelemgalaxis, s nincs kész a mű,

hisz két fivér is moccanásra vár,
életjelre, mi elindítja sorsát,
melyik lesz Vízi Péter, Vízi Pál.

Az asszony húz, simít, teszi a dolgát.
A férfi sodor, óraműre jár.
Búvópatakként működnek a Moirák.


8

Búvópatakként működnek a Moirák,
egyszer csak ott van, felbukkan a víz
a kövek közt, pár lépésnyire kész
kis patak már a vízsodor, a forrás.

A francia füzetbe kezdtem el,
madárlátta, kabócaénekelte
füzetbe a szonetteket, hogy telne,
hátha betelne, az lenne a jel,

Neked beszélek — Mona, Mónikám.
Az Aranyosvölgy tele csobogással,
nézd, hogy ugrándoznak a köveken,

míg mi csak bajlódunk a gyorsulással.
A vadzab között hány gyerek terem?
Hány szöcske pattan? Elszöknek talán?


9

Hány szöcske pattan, elszöknek talán?
Jó lenne ma is szökni csak velük, el-
menekülni. Jó lenne. Ugye figyelsz?
Lesz, aki a sorok közt ránk talál?

Az emberélet útjának felén túl
a sűrű erdő egyre bonyolultabb.
Új jelenésként tűnnek fel a voltak,
a lesz hol gyorsan, hol meg lassan indul,

sok kesze-kusza lábnyomot találsz csak,
ösvény, mi kivezetne, nincs sehol,
már azt hihetnéd, maga a Seol

környékez minket, onnét a halálszag,
míg széthagyott dolgaink közt lomol.
A francia füzetemet nem láttad?


10

A francia füzetemet nem láttad?
Tőled kaptam, avignoni ajándék,
nem sejtetted, de benned volt a szándék,
hogy vonalai között bújócskázzak.

Abba kezdtem a sorsszimfóniánkat.
Félig leomló avignoni híd,
torzó maradt, pedig a dalban is
készen áll már a híd, táncot járnak

Avignonban, körtánc járja a hídon,

gyermeklánc jár a zajló vízen át.
Láttam Budán az áradó Dunát,

a hídfőnél úgy lépte át a gátot,
mint búvópatak, ami fényre vágyott,
s most forrás lesz, zene, vízcsobogás.


11

Most forrás lesz. Zene, vízcsobogás.
Húrokra és vonókra. Xilofonra.
Hárfára, dobra. Ércre, celestára.
Siratót dúdoltam, s te gyászoltál,

doboltam, és te táncoltál velem.
Hozzád nőttem. Monagám szimbiózis.
Könnyű nektek, kaptuk meg gyakran. Én is
így gondolom. Elviselhetetlen

lenne nélküled. Túl könnyű. Rideg.
Egyetlen húron élem át apámat.
Egyetlen húron rezgem át neked.

Suhanc-szívemre ne üss más jelet,
ne ráncold össze morcosan a szádat.
Szerető, tudod, nem él önmagának.


12

Szerető, tudod, nem él önmagának,
lánc, lánc, Eszterlánc, Anna, Ati tartja,
Emese, Csanád átbújik alatta,
szakad, gubancol, cérnavihar támad.

Cérnakönnyedén elvetve a szálak.
Szövünk majd iskolát, szövetkezünk
a szépre, jóra, lesz szövegterünk,
nyelvünk is lesz, magánvalóra várva.

Cérna, ezüstszín, nincs vége a táncnak,
porkahavakkal és hanukkafénnyel,
ugrándozva, tipegve s persze kéjjel,

táncolj csak szépen, amíg muzsikálnak.
Neked is integet, aki vezényel.
Nevetéssel tölti be majd a szádat.


13

Nevetéssel tölti be majd a szánkat.
Olyanok voltunk, mint az álmodók,
kik mozdulatok, arcok között járnak,
de nem érzékelik már a valót.

Olyanok leszünk, mint a létezők,
kiket hiába dehumanizálnak,
nem szórathatnak szét idő előtt.
A patakmeder időnként kiszárad.

Szökjünk el addig. Gyere, szökjünk innen,
szökevény szeplők zord utópián.
Szeplőtelen komforthalmaz lett minden,

a kozmikushoz mérve rossz arány.
Makro- vagy mikro-, de nem sütő-szinten.
Kezdetben volt az oxigénhiány.


14

Kezdetben volt az oxigénhiány,
az alkotó meg nem fért a bőrébe.
A vásárlónak ez is, az is kéne,
az alkotónak minden. Hát csinál.

Persze ő nem antropomorfizál.
Minek? Azt majd az emberére bízza.
Kertjét előbb-utóbb úgyis kihízza.
Füstölöghet benne a zöld szamár.

Vagy nézelődhet szinesztéziásan,
halszemmel alvó buborék a kincs.
Elpattan egyszer. Húrtalan gitárral

is szép a dallam. Bentről jön a kint.
Hallgasd a csendet. Pirosítsd világgal.
Szimultán reflex mindenen a nincs.


15

Szimultán reflex mindenen a nincs.
Optikus tanácsát, ugyan, ki kérdi?
Elvittek nyárak, szövetek pihéi,
gyöngyikék tolla, gyermeklánc-bilincs.

Szétfeslik lassan, amiben a moly rág.
A budiban egy vérfolt a jele.
Figyeld inkább, hogy ver a kis szíve,
búvópatakként működnek a Moirák.

Hány szöcske pattant? Elszöktek talán?
A francia füzetemet nem láttad?
Most forrás lesz, zene, vízcsobogás.

Szerető, tudod, nem él önmagának.
Nevetéssel tölti be majd a szánkat.
Kezdetben volt az oxigénhiány.