Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tinkó Máté

Nem oldják meg

1.
A jelen idővel mérve: itt ragadtam, beleásódva, beleágyazódva a mába, és nem tudni, mit hoz a holnap. Más tekintetén csüggve alkalomadtán borzasztó lehet kitartani, még kitartani, ahol pedig annyit botorkáltunk, botorkáltunk, hogy minden ismétlődéssel csupán szégyenné lett ez a botorkálási menet, és minden függőséggel egy-egy újabb holdfogyatkozás következett.
2.
De minket nem érdekeltek az álarcos bálok, egyéb formát ölteni minek. Már jó az, ahogy van. Ezt olyan döbbenet volt hajdanán kimondani, átélhetővé tenni a gesztust, emlékszem, a nagymamánál a plafont bámultam, így fogunk megérkezni, már jó az, ahogy van, és már féltem is, már rettegtem is, nem ő tehetett róla, a szavak mint áspiskígyók fontak körbe, jártak át szobáról szobára, aztán annyit használtam a szavakat, hogy a gondolat is tönkrement.
3.
Tönkrement a belenyugvás keltette hullámok törése, esküszöm, de ki törődik már velem, aki másként akarná, egyetlen személlyel, és ami mögötte van. A jelen idővel kellene mérni mindent, szerelmet, vágyat, ölelést, visszanéző, rám koppintó tévedéseket, ezt talán már sejtettem én eddig is. Valójában tudtuk is.
4.
Feltalálta az ember a gőzgépet, néhány gombnyomás után teremtett magának közösségi oldalakat, mi jöhetne még, ami többet tud a magányról, és ami mögötte van. Igaz, hogy a múltban gyönyörű volt a múlt, és azóta én szobrot emeltem márványból, jégből faragtam ollókezeimmel, de aztán kihazudtalak téged a jelenből is, micsoda bravúros mondat, olyan hibátlanul kiélezett, mint egy emlék, ami őrzi a kontúrokkal körberajzolt testedet. Mesékben, mítoszokban létezünk, holdfényű paloták baldachinos ágyai borítják ránk fátylaik.
5.
Ám inkább izgassa a szent bolondokat a múlt. Nekem már csak azzal az élettel van dolgom, ami rajtad kívül létezik. Január huszadikán anyám arra kért, vigyem a csomagját, pedig nem nehéz, és három napra rá kísérjem vissza is az állomásra a télben. Azon a huszonnégyes járaton, a Baross téren, a remíz előtt vesztegelve kezdtem el írni a verset. Folyton áthúztam, és újrakezdtem. Nem lett belőle semmi sem.
6.
Lemértem, hány kiló egy hattyú, oda-vissza bolyongtam bonyolult, éjjeli folyosókon, labirintusok útvesztőjében, gyilkosok között: végül azt hiszem, két ember közt az űr egy kivonhatatlan anyagból származik. Valahol te talán közte vagy, kivonhatatlanul, de az ilyen felismerések még nem oldják meg a könnyeket. Csak kurvákként tetszelegve élvezik, hogy a jelen időt jövővé hazudják, késleltetik.