Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vörös István

A gondolatolvasó szomorúsága

Aki gondolatolvasó lesz,
annak le kell mondania
arról, hogy mást is olvasson.

A gondolatolvasó szeme előtt
állandóan összefutnak a betűk,
mert folyton sírnia kell, ha olvas.

Meg minek is ilyen kerülő úton
jutni a legtitkosabb gondolatokhoz,
ha egyszer egyenesen is, ha tisztán,

ha lehetséges a fejbe belátva,
lélekbe benézve, szellembe
betörve kiolvasni a kiolvashatatlant.

A gondolatolvasó fél a fejektől,
émelyeg a gondolatoktól, nem olyan
neki oda benézni, mint nekünk

egy üvegpohár belsejébe.
A gondolatolvasó unatkozva megy
az utcán, mert akárhová néz,

elmosott, üres, tisztára törült
edényeket lát, üres fejeket,
vízzel és velővel teli koponyákat,

de a felszín szürkés, tagolatlan sivatag,
megy az utcán a gondolatolvasó,
és ürességre lát, a sivatag fölött

suhan el tekintete, nincs mit olvasson,
nincs mit olvasson, a lélek helyén
semmi, a szellemén sem több,

a tudás megvan, de csak úgy behordva
a raktárba, mint a kerti székek
az üresen álló garázsba télire.

Nagy bánata van a gondolatolvasónak,
nincs mit olvasnia, kénytelen
luxuséttermekbe járni, egyetemi

órákra, konferenciákra. Az első sorba ül,
jegyzetel, unalmában a plafon freskóit
képzeli rájának és másfajta halaknak,

végig úsznak fölötte a levegőben,
feltárul a katedra melletti ajtó, és ők
összehúzott uszonnyal a folyosóra szöknek.