Spanyolnátha művészeti folyóirat

Payer Imre

Jancsi és juliska az esti betonházaknál

Jancsi, Juliska (már az alliteráció is hangoztatja az összetartozásukat) este tízre beszélték meg titkos találkájukat (megint egy alliteráció, na ugye) az 56/A és az 56/B közötti betonház közötti utcai padhoz. A két fiatal már a hétvégi diszkóban felfigyelt egymásra, ment a szemlamúr, a látást aztán egyébb érzék- és érzéki szervek is követték.
Amikor lepkeszárnyon — ahogy szokott — leszállt az est, no meg a busz-zaj is alább hagyott némileg, Jancsi megérkezett a kopott padhoz. Öt perc múlva Juliska is feltűnt. Ahogy mondani szokták, csókban forrtak össze, meg minden. Igenám, csakhogy! Valamiféle motoszkálásra riadtak. Hogy, hogy nem, egy furcsa jelenést pillantottak meg az ő padukkal átellenben. Jancsinak ismerős volt. Mintha csak a tömbmegbízott elvált felesége lett volna. Igen, ő volt.
— Hol jártok erre, amerre a madár se jár, csak én? — kérdezte a fiataloktól a gejlen reszelős hang. — Én is csak éjszakánként, hogy rossz álmot hozzak a gané uramra, a tömbben — folytatta keserűen. Na, de több is veszett, hol is, ja, a sarki kricsmiben. Jut eszembe, gyertek csak, mutatok nektek valami földöntúlit, itt van, ehunn!
Ezzel ráfújt a betonra, s abban a minutában félhomályos szeparé nyílt a falban. Japánszerelésben szumó a szeparéban, ez zajlott, de arrébb hessegette a rekedt hangú néni, akinek iszonyatos herfli éktelenkedett a földalatti homályos arcán. Szúrós is volt meg hegyes, mint a vasnak érce.
— Na, szerelmespár, ide skubizz! — szólt a boszorka (tátititáti, adóniszi kólon, na ugye).
Rózsaszínű fényben két péksüteményt húzott elő a mélyből. Az egyik egy fiatal lányfigurát jelenített meg, lába között mézeskaláccsal. A másik fiatal férfit lába között mézes kiflivel.
— Jó étvágyat! — recsegte negédesen az elvált és démoni tömbmegbízottnő.
Ebben a pillanatban tányérsapkás jelenés tűnt fel mellettük.
— Személyi igazolványokat kérem ellenőrzésre, de izibe! — szólt ellenállhatatlan tárgyilagossággal. Mit keresnek itt az 56-os számnál? Ez gyanús! Igaz, teljesen felcserélhetőek ezek az épületek, most meg 1987-et írunk, de akkor is. Miért nem mennek már haza?! Megint elromlott a lift? Beakadt a kulcs a zárba? Valaki elhányta magát a lépcsőfordulón? — A furcsa asszonyság ebben a pillanatban illaberek-nádakerek, elszelelt, valami seprűsuhogást is lehetett hallani, de nem biztos.
— Na kérem — folytatta a tányérsapkás —, most aztán megláthatják, hogy az emberi itt-lét lényege a borzalom, a szenvedés! A lét — háború! Közeledünk — történelmileg, amúgy — a nagyvizentúliakhoz, ezért mondom, mit mondott Sherman tábornok Észak-Karolinában, majdnem száz éve a véres polgárháborúban a terrorizált délieknek. A háború — pokol. Maguk a pokolban vannak. Vadnak születtek önök? Az utca nevelte önöket? Kispajtások, nem addig van a’! Ítélet nincs. Ítélet helyett én vagyok. Szeretem a gyerekeket — főleg hátulról. Mert mondtam már, hogy ez a pokol, kérem szépen… Hátra arc! Forduljanak meg!
Jancsi és Juliska hátrafordultak, de ebben a pillanatbn a szeparé ajtaján a rosszul felszerelt Tuto-lakatot letépte a huzat. A két fiatal eszeveszett üvöltéssel rohant az utcára. Most is rohannak még, ebben az utolsó mondtatban — az alliterációsan örök fiatalok.