Spanyolnátha művészeti folyóirat

Miklya Luzsányi Mónika

Az egyszeri pap, akit Könyvesnek híttak

Az egyszeri lelkész, nagytiszteletű Könyves Sámuel az igazak álmát aludta ütött-kopott kis parókiáján. Hat gyereke meg a felesége is ott szuszogott mellette, mert ugyan egykor Sámuel volt a Vízkeleti Teológia legjelesebb tanulója, de hát nem ismerték a nevét az egyházi körökben, így nem kapott jó parókiát. Se apja, se anyja, de még nagyapja, sőt! A keresztapja se volt lelkész az ártatlannak, így hiába tette le kitüntetéssel a lelkészképesítőt, hiába álmodott segédtanácsosi állásról a kálvinvárosi zsinaton, mehetett Töcskösre, hol nemhogy zsinat, de gyülekezet is alig volt.
Ám azon az éjszakán hang hallatszott a mennyből:
— Sámuel! Sámuel!
Az egyszeri papnak mindig is kiváló volt a bibliaismerete, héberül olvasta az Ószövetséget, így azonnal tudta, mit kell válaszolni, mert tudta, hogy itt most az Úristen szólította meg:
— Szólj, uram, hallja a te szolgád!
— Mikor akarod beteljesíteni a te küldetésed, amit reád mértem? — dörögte az Úr.
— Hát, teljesíteném én, teljesíteném, de tudod — szólt az Úristenhez, mert a reformátusok pertuban vannak a fennvalóval —, nehéz dolog ez. Szerény kis gyülekezet ez a miénk… Három állandó egyháztagom van, mert a többit elvitte a Rákosi-korszak, a gulyáskommunizmus vagy az ÁVH.
Hirtelen villámlani és mennydörögni kezdett. És a mennydörgésben megszólalt az Úr hangja:
— Ne takarózzál nekem a múlttal, Könyves Sámuel! A vörös hordák már rég kitakarodtak az országból.
— Kitakarodtak, ki bizony — vakarta a fejét a pap —, de attól az én prédikációm pusztába kiáltott szó. Mert Bukta néni ott van ugyan minden vasárnap a templomban, de olyan süket a lelkem, hogy egy mukkanást sem hall a prédikációból. Már csak azért sem, mert a fennálló ének után elvackol rendesen, és azon nyomban el is szenderedik, s hiába fújtatom az orgonát, és üvöltöm, hogy Eeeerős vár a mi Istenüüüünk, Bukta néni horkolása elnyomja hangomat. Hipőci bácsinak meg nemrégiben vezették ki a vastagbelét a hasfalán, ott fortyog a szar a hasán a kis zacskóban, hát hogy lehetne úgy a szent ígére figyelni? Franka néni meg minden negyedórában fel kell álljon, hogy elvégezze a tornagyakorlatait, mert különben beragad a csípőprotézise, és hordággyal kell kivinni a templomból az istentisztelet végén...
De az ég újra megdördült:
— Elég! — mennydörögte az Úristen. — Nem vagyok kíváncsi Hipőci bácsi végbelére, se Franka néni csípőprotézisére. Én rád vagyok kíváncsi!
— Ráááám? — hüledezett az egyszeri lelkész. — Rám aztán miért?
— Miért, miért? Hát csak azért, mert hiába neveztettél Könyvesnek, nem töltöd be a hivatásodat. Ha így folytatod, jobb, ha nem is kerülsz a színem elé! Mehetsz a pokolra iziben!
— No, az nem úgy van ám! — kezdte volna a teológiai vitát az egyszeri lelkész, mert jól megtanulta a református dogmatikát, és erősen hitt a predestinációban. De aztán eszébe jutott, hogy éppen az Úristennel vitázik, aki lehet, hogy illetékesebb a mennybe jutás kérdésében, mint Kálvin vagy az egykori dogmatikaprofesszora.
— Mégis, mit akarsz tőlem? Mit kéne cselekednem? — kérdezte végül.
De hiába. Isten nem válaszolt. Ki tudja, talán elmélkedett, vagy a dolgát végezte, vagy útra kelt, vagy talán elaludt… Mindenesetre az egyszeri lelkész nem akarta megzavarni az Úristent. Elég volt így is ez a kis diskurzus vele. Inkább megpróbálta kitalálni, hogy mi is lehet az ő hivatása. Mármint az, amire az Úristen hívta el.
— Valahogy a nevemmel kell összefüggésben lennie, mert azt mondta az Úr: „Hiába neveztelek Könyvesnek…” Megvan — csapott a homlokára. — Könyveket kell írnom! Így leszek igazán Könyves!
És amit azon az éjszakán elhatározott, meg is cselekedte a töcskösi pap. Csak írt és írt, és az Úr megáldotta az ő keze munkáját. A könyveit örömmel fogadták a kiadókban, százak és ezrek olvasták a sorait. Szószék nélkül prédikált, s nagyobb volt a gyülekezete, mint amit Kálvinváros valaha is láthatott volna.
Egy napon, amikor Kálvinvárosban járt, betévedt egy könyvesboltba, amely a Zsinat mellett székelt.
„Lássuk, vajon itt árulják-e az én könyveimet?” — gondolta magában félve, mert hát tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a maga hazájában. Ám amikor belépett a boltba, a lélegzete is elállt a meghatottságtól. Nemhogy árulták a könyveit, hanem csak úgy roskadoztak a polcok alattuk. És a polcok előtt ott állt egyházának legmagasabb rangú embere, a Főtiszteletű Püspök Úr. Főtisztelete minden méltósságával lapozgatta az egyszeri lelkész egyik könyvét. Szegény kis pap óvatosan odasomfordált mellé, és leste a főtiszteletű úr minden gesztusát.
„Vajon tetszik neki?” — járt fejében a gondolat, s úgy zakatolt a szíve, hogy azt hitte, a szívdobogása zaja megzavarja a püspököt az olvasásban. A püspök fel is kapta a fejét, és az egyszeri lelkészre nézett:
— Látja, fiam — szólt hozzá atyaian —, így kell Isten ígéjét hirdetni.
Az egyszeri lelkész remegő hangon kérdezte:
— Kedveli főtiszteletű uram Könyves Sámuel írásait?
— Hogy kedvelem-é? — dübörögte a püspök olyan orgánummal, hogy az Úristen hangja csak lenge szellő volt hozzá képest. — Nincs ezeknél szentebb irat a földkerekségen. Vagyis… Öööö… Csak a Biblia — kapott észbe azután. — A Biblia nyilván a legszentebb! De azután! Azután Könyves Sámuel következik! Olvassa csak, olvassa, mert lelke épülésére fog szolgálni minden sora — és a püspök az egyszeri pap kezébe nyomta a könyvét. A sajátját, amit ott írt a töcskösi parókián.
Az egyszeri lelkész majd elájult az örömtől. A püspök már a kasszánál volt, gyorsan utána futott, és lelkesen megragadta a kezét:
— Ó, főtiszteletű úr, én olyan boldog vagyok! Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna, hogy szereti a könyveimet!
A püspök csodálkozva nézett rá:
— Miről beszél?
— Hát erről e! — emelte magasba a könyvét, amin ott állt feketén-fehéren a neve. — A könyvemről! Főtiszteletű úr, ezt én írtam! Én vagyok Könyves Sámuel!
A püspök megvetéssel nézett végig az egyszeri papon. Olyan undorral húzta el a kezét, mintha valami békát fogott volna meg az imént.
— Maga? — kérdezte gúnyosan. — Maga nem Könyves Sámuel. Könyves Sámuelt én jól ismerem. Hiszen a keresztfiam.
A püspök főtisztelete teljes tudatával vonult ki a könyvesboltból. Az egyszeri lelkész egy darabig döbbenten állt, aztán kitámolygott az utcára. Azt mondják, azóta egy leszakadt, rongyos alak kóvályog Kálvinváros utcáin. Ha megkérdezik tőle, kicsoda, és mit keres, zavartan válaszol.
— A nevemet… Azt keresem… Amit Istentől kaptam. Csak valahol elveszítettem.