Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

Az írás mint közösségi tett

A mostani Spanyolnátha-tábor témája a közösség és az irodalom viszonya. A kérdés tehát az, hogy közösség és egyén hogyan is kapcsolódik az irodalomban, a művészetekben. Nehéz téma, sokrétű téma. Magam, az előadásomban, elsősorban az írás és a befogadás problémájával kívánok foglalkozni.
Kijelenthetjük, hogy az írás nem magányos műfaj. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az írás maga is valójában közösségi tett. Hiszen nem létezik írás önmagában, minden írás, minden szöveg csak kontextusban értelmezhető.
Igaz ez mindenekelőtt azért, mert a szöveg, vagyis minden megalkotott, létrehozott írásmű kommunikáció is egyben, olyan üzenet, amely az ismert kommunikációs szabályoknak megfelelően feltételez egy adót, aki létrehozza az adott írásművet, és egy vevőt, aki az adott írást, mint kommunikációs formát fogadja, befogadja. És - ha adóról és vevőről beszélünk - beszélnünk kell csatornazajról is, vagyis az üzenet körülményeiről, feltételeiről, mindazon adottságokról, amelyek az üzenetet, valamint az adót és a vevőt körbeveszik, befolyásolják.
Mindezek alapján kijelenthetjük, nincs szöveg önmagában.
Mit is jelent ez?
Az, hogy nincs önmagában szöveg, azt is jelenti, hogy minden szöveg adott társadalmi, politikai körülmények között születik, vagyis ezen körülmények nagyon is befolyásolják magát a szöveget, annak születését. És mindezek mellett a szerző élethelyzete, mindennapjai, anyagi vagy akár egészségi állapota is szerepet játszhatnak abban, milyen típusú írásmű jön létre. Erre mondta azt egy alkalommal Erdély Miklós, amikor is a Virágárok utcai kertjében ültünk, hogy „más verset írunk itt, ebben a kertben ülve, mint egy panellakásban. Egy panellakásban más a perspektíva”.
A körülmények tehát befolyásolják a műalkotás születését.
Ugyanakkor a mű befogadásának van egy olyan aspektusa is, ami arra utal, hogy nem csupán a szöveg születése, de a szöveg értelmezése, vagyis a „vevőhöz” való eljutása is a körülmények által meghatározott lehet. Nem mindegy, hogy hol, milyen közegben jelenik meg az adott műalkotás. Más egy műalkotás hatása egy elismert, a szakmai világban kiemelten kezelt folyóiratban, és más egy internetes oldalon. Ugyanaz a műalkotás más-más kontextusban mást és mást jelenthet. De, ha a körülmények általi meghatározottságról beszélünk, akkor beszélnünk kell a szerző személyéről is. A szerző körül kialakult ismereti „háló”, és az ezzel járó szubjektív tényezők mind-mind olyan plusz információk a megszületett mű körül, amelyek adott esetben a mű sorsát, elfogadottságát befolyásolhatják. Különösen élő szerzők esetében sokszor megtörténik, hogy a szakmai közönség, illetve a tágabban értelmezett befogadói közeg a művek mellett a szerző egyéniségével, személyiségével is foglalkozik. A szerző körül óhatatlanul kibontakozó legendák, anekdoták mind-mind hozzájárulhatnak egy-egy műalkotás, vagy életművek egészének az értékeléséhez. Igaz ez mind pozitív, mind negatív irányban. Rengeteg példát tudunk mindkét esetre, amikor éppen a szerző személye az, ami - negatív vagy pozitív irányban - meghatározza a szakmai értékelést.
Élő szerzők esetében a szerző fellépése, magatartása is befolyásolhatja a mű értékelését. Közismert tény például, hogy József Attila a munkáit az élete során rendkívül nehezen tudta elhelyezni a Nyugat című lapban, azért, mert nagyon rossz viszonyban volt az akkori irodalmi élet jónéhány alakjával, személyesen nem kedvelték a szerzőt. Babits még évekkel József Attila halála után sem akarta elfogadni, hogy egy nagy költőt mellőzött hosszú ideig, állítólag hiába mutatták neki a Cserépfalvi által kiadott József Attila összes verseit tartalmazó könyvet, kijelentette, hogy ez a szerző gyenge, közepes alkotó. Ezzel szemben Illyés Gyula igen népszerű volt a szerzőtársak között, maga Babits is rendkívül sokra becsülte, barátibb, jobban alkalmazkodó természete segítette őt abban, hogy már az életében nagyon sikeres legyen.
Történetek, legendák, anekdoták, személyes kapcsolatok, ezek mind-mind hozzájárulnak a művek sorsának alakulásához. Számos ismert példát mondhatunk ezzel kapcsolatban. Erdély Miklós legendája személyes kisugárzásának is köszönhető, de ha visszamegyünk a történelemben, Balassi Bálint kalandos élete szintén a mai napig befolyásolja a szerző műveihez való viszonyunkat.
Természetesen a szöveg beágyazottságáról, az aktuális irányzatokhoz való tartozásáról is beszélni kell akkor, amikor a szerző és a közösség kapcsolatáról gondolkodunk. Hogy az aktuális társadalmi és politikai viszonyokhoz hogyan viszonyul egy szerző, illetve a műve, mindez a kortársi befogadás szempontjából döntő lehet. Jó példa erre Illyés költészete, aki rövid avantgárd periódusa után az 1920-as évek második felében ráérez azokra a társadalmi és politikai folyamatokra, amelyek egészen frissen jelentek meg a XX. századi európai országokban, nevezetesen a népi, nemzeti mozgalmak megerősödésére gondolok. Illyés Nehéz föld című kötete reveláció lesz a Nyugat szerkesztői számára is, egyénisége pedig jól illeszkedik a Nyugat szerkesztőségébe, amelyik amúgy is szüntelen „lelkiismeret-furdalással” nézte a népi mozgalmakat. Móricz Babitsék számára ilyen értelemben is reveláció, a Hét krajcár című novelláját ezért is ünneplik. Ugyanez a helyzet Illyéssel. Mivel az a stílus, amit Illyés képvisel, valóban mintegy „fősodorként” benne van már a 20-as évek második felében a társadalom gondolkodásában, ezért Illyés rögtön elismert lesz olyan szerzők előtt, mint Babits, vagy Kosztolányi. Ez, és ezzel összekapcsolódóan Illyés nyitott, pozitív személyisége garancia lesz arra, hogy művei, munkássága elismerést váltsanak ki.
A műalkotás tehát, ha illeszkedik abba a stílusirányzatba, amelyik éppen hangsúlyosan jelen van, vagyis „fősodor”, nagyobb eséllyel kap reflektorfényt, és teszi ismertté a szerzője nevét, ahogy ezt Illyés példáján is láthatjuk. Ez természetes reakciót vált ki a szerzők körében is. Hiszen gyakran látjuk, és nyugodt szívvel elmondhatjuk azt is, hogy a műalkotások — ahogyan a szerzők is — a meghatározó irányzatok irányába mozdulnak el, ami már önmagában szépen mutatja, hogy az irodalom nagyon is közösségi műfaj.
Ennek nagyon eklatáns példája volt az elmúlt században az avantgárd újbóli megjelenése, megerősödése. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején minden az irodalmi másság, újdonság jegyében telik, az Új Symposion, a Magyar Műhely olyan erős hatással van az akkori irodalmi világra, hogy számos szerzőre igen komoly integráló erőt gyakorol. Vagyis az akkori avantgárd szinte mindenkit megérint. Nem véletlen, hogy az 1982-ben megjelent Ver/s/ziók antológiában, amely alcíme szerint is a „Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában” törekvését kívánta megjeleníteni, olyan alkotók is szerepelni akartak, akik nem mondhatóak avantgárd költőknek, például Várady Szabolcs, Nagy Gáspár, Pósa Zoltán. Nyilvánvaló, hogy ebben az időszakban, gyakorlatilag az 1985-ös kalocsai Magyar Műhely Találkozóig, az avantgárd jelentette az irodalom és a művészet fő irányát, ehhez akart akkoriban szinte mindenki csatlakozni.
Aki ehhez a „fősodorhoz”, fő irányhoz csatlakozott, annak a művészete jobban reflektorfénybe kerülhetett ebben az időszakban. Ez persze azt is jelenti, hogy azok a művészek, akik alkatilag is ezt az irányzatot képviselték, azoknak a neve meghatározó módon - és természetes módon - került felszínre a 80-as évek elején.
Mindaz tehát, amit a korszakban megvalósítottunk, vagyis a Jelenlét című folyóirat, avagy a 80-as éveket lezáró Médium-Art antológia, illetve a repetitív költészetet megjelenítő Zárójelversek, hogy csak néhány személyes példát említsek, mindezek azért is kerülhettek reflektorfénybe az adott korszakban, mert a korszak lényegét fejezték ki. Vagyis olyan maradandó munkák születhettek a korszakban, mint például a Géczi Jánossal, Zalán Tiborral együtt megírt A tök ász megközelítése című hosszúvers-sorozat, amely akkoriban pontosan mutatta meg a szakmai közönségnek azt a hangulatot, amely jellemezte a 80-as évek második felét.
Mindazok számára tehát, akik azt kérdezték tőlem, hogy mit is javasolnék, hogyan is tudnának olyan műveket létrehoznia, mely az adott korszakban igazi figyelmet kelthet, csak annyit tudok mondani, hogy érezzenek rá a kor kihívására, és áramlataira. Teremtsenek úgy műveket, hogy kifejezzék az adott korszak legfontosabb stílusát.
Nem könnyű feladat, és egy-egy alkotó esetében alkatilag nem is biztos, hogy éppen illeszkedni tud, illeszkedni tudhat valaki a legfontosabb stílusirányzatokhoz abban az időszakban, amikor éppen él, és dolgozik.

*A 2017-es Spanyolnátha Műhelytáborban elhangzott előadás szerkesztett, rövidített változata