Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Torony az elefántpiac közepén

(a provokáció invokációja és viszont)


Csak tavasszal és ősszel igazán jó a szabadban. A nyári kánikula elől árnyékba, a téli hideg elől szobába húzódunk, így árnyékból és szobából nézzük a világot, árnyékban és szobában rójuk a sorokat. Hiszen ha senkinek nem lehet, akkor mindenkinek el akarjuk mondani, mily sokszínű a világ, közepében velünk, magunkkal.
„A kibocsátók társadalmában élek (magam is közéjük tartozom): akivel csak találkozom, vagy aki ír nekem, egy könyvet, egy szöveget, egy kimutatást, egy prospektust, egy tiltakozást, egy előadásra vagy kiállításra szóló meghívót nyújt át. Az írás, a termelés élvezete mindenfelől előtör: de mivel ez gazdasági körforgás, a szabad termelés elfojtott, fékevesztett, elveszett marad; az idő jórészében a szövegek és előadások onnan érkeznek, ahonnan nem várjuk őket, így szerencsétlenségükre csak >>kapcsolatokkal<< és nem barátokkal vagy társakkal találkoznak; minek okán az írás ezen kollektív kiáradása, amelyben egy szabad társadalom utópisztikus jelenetét láthatnánk (ahol a gyönyör ingyenes körforgása zajlik), napjainkra apokaliptikussá vált.”1 
Tehát mintha a mindenkori ember meglenne emberiség nélkül. Mintegy egyedül a világ ellen, sőt helyett. Bár talán mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Talán könnyű, igen, meseszerű lenne, ha ennyivel el lehetne intézni, hogy egyén vagy közösség, hogy a közösség szerepe az egyén vagy az egyén szerepe a közösség tekintetében. És nyelvében talán.
Csakhogy „(a) közösség nem szereti az értelmiségiek nyelvét. Gyakran őt is pellengérre állították az intellektuális zsargon vádja miatt. Ilyenkor szinte egy rasszista támadás áldozatának érezte magát: kirekesztik a nyelvét, vagyis a testét: >>nem úgy beszélsz, mint én, ezért kiközösítelek<<. (…) A kispolgári nézet az értelmiségiből, a nyelve miatt, egy aszexuális, kasztrált lényt csinál; miközben az értelmiség-ellenesség mint a férfiasság demonstrációjaként jelenik meg. Nem marad az értelmiség számára más lehetőség, ahogy ezt Genet vagy Sartre akarta, minthogy eggyé váljon azzal a nyelvvel, mellyel vádolják, befogadja a kívülről ráakasztott nyelvet.”2 
Nem csak elfogadja, de használni próbálja, belebújni, akár az érettségi öltönybe, hogy legalább a neki osztott szerepet jól játssza, hogy legalább megfeleljen az elvárásoknak. Már persze ha olyanok az elvárások, hogy lehet és érdemes nekik megfelelni. Például „Sztálin azt mondta, az írók >>a lélek mérnökei<<. Úgy gondolta, építsenek az írók — tollal, körzővel — egy társadalmat, ahol minden és mindenki kondicionáltan a helyén van, a diktatúra számára használható. És ebben volt — Sztálin számára — logika. De az írók ma nem >>a lélek mérnökei<<. Inkább a lélek szeméthordozói. Ami szemét, hulladék van az emberi lélekben, azt fuvarozzák.”3 
Persze, hiszen az „író minden kijelentése (még a leggyávább is) egy titkos operátort, egy kimondatlan szót hordoz, valami olyasmit, mint a kérdés vagy a tagadás elemi kategóriáinak néma morfémái, melyek értelme csupán az: hogy tudjanak róla! Ez az üzenet bármilyen írás mondatait érinti: mindegyikben ott van a levegője, zaja, izomfeszülése, gégehangja”4  és a szaga, a közlésvágy párolgása, amibe érdemes beleszippantani, hogy megértsük, miért az oly sok kompromisszum.
Mentségünkre felhozható, hogy a nyomás és a teher is nagy, sőt „a demokráciákban is elkövetkezhet egy pillanat, amikor már nem egy ember akadályozza meg a szabadságot, hanem a tömeg. (Nem véletlen, hogy a demokráciában az írót kényelmetlen szemtanúnak érzik — ott, ahol a többség nem akar mást, csak mentől könnyebb és gátlástalanabb anyagi jólétet, az író nem rokonszenves bedfellow.) A demokrata lelkesedik mindenért, ami információ, de viszolyogva fél a műveltségtől, mert a műveltség személyes cenzúra és vizsga.”5 
Ezt tudjuk rég, az irodalom mint olyan nem információ, se nem kommunikáció, hanem vakáció. Egy mű egy világegyetem, amiben bár „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.”6  Olyasmi, amivel kapcsolatba kerülni, viszonyt kialakítani nem sikerülhet hétköznapi módon. A másik, a kibocsátói oldalról pedig „azt az írót, akit erős társadalmi felelősségérzet hevít, mindennél inkább fenyegeti a túlfűtöttség, a teatralitás, a regényesség kísértése, meg az, hogy a dolgoknak és a történéseknek csak a külszínét írja le, holott világos, hogy valamire való irodalmi műben csakis a szereplők belső életének a fordulatai számítanak. A táj és az ember életterét benépesítő egyéb tárgyak is csupán aszerint érdemelnek említést, hogy mennyi közük van az ember belső életéhez. Mivel pedig az emberi életből nem lehet kisöprűzni a pátoszt, úgy vélem, sosem árt némi gúnnyal vegyíteni, hogy elviselhető legyen.”7
Erős túlzásokban lubickolva heroikus küzdelemről is beszélhetünk, amennyiben a megszólítás és a megfogalmazás problematikáját vizsgáljuk egyén és közösség, közösség és egyén kapcsolatrendszerében. Azt megemlíteni is kár, mily könnyű a banalitás vékony jegén a tautológiába kapaszkodva képzavarrá válni.
Igazságot tenni tehát nem lehet (naná, nem is kell). Cserébe meg lehet egyezni egy-két kvázi-alapszabályban, mint például „hogy nem szabad engednünk a vulgáris biografizmus csábításának, amely az irodalmi művet arra használja fel, hogy reprodukálja azt a szituációt, amelyben a mű megszületett, a műből pedig ismeretlen szituációt vezet le; de ugyanígy kerülnünk kell a vulgáris antibiografizmust is, amely dogmatikus módon tagadja mű és szituáció kapcsolatát.”8 
Fél-, közép- vagy harmadik út tehát, esetleg metszéspont vagy origó, végső esetben, tágabb értelemben közös nevező, azaz járjon mindenki jól, mert „bármennyire önmagában egybehangzó és lekerekített világot alkosson is, a műalkotás mint valóságos, egyedivé vált objektum nem önmagáért, hanem számunkra létezik: a műalkotást szemlélő és élvező közönség számára.”9 
Akinek ez nem elég, gondolja magát bárminek is, egyén-közösségnek vagy közösség-egyénnek, annak automatikusan jár „a korszellemnek meg nem felelés lehetőségeként az írástudás böjtje, a tartózkodás a sok nyilvános beszédtől. Felmerül a megvonás és a visszafogás lehetősége, amelyben szinte szándékosan törekszik az ember arra, hogy ne tudja kifejezni magát, mert nem képes magyarázni tovább, miként is gondolja, amit gondol, s egyre kevésbé hisz a >>dolgok<<, saját szavai megmagyarázhatóságában. Mondhatatlanná váltak a dolgok, illetve egyre több mondhatatlan mondatot mondanak ki — a Szó kultúrája már rég a Szó civilizációjává változott, amelyben a szavak mennyiségi növekedése jelentőségük kihunyásával látszik egyenesen arányosnak.”10 
Igen: ha elfogynak az elefántok, ledől a torony.


1 Roland Barthes: Roland Barthes-ról. Fordította Darida Veronika. Typotex, 2016. 111–112. o.
2 Roland Barthes i. m. 145–146. o.
3 Márai Sándor: Napló 1968–1975. Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, é. n. 51. o.
4 Roland Barthes i. m. 222. o.
5 Márai Sándor i. m. 273. o.
6 Babits Mihály: A lírikus epilógja. In: Babits Mihály összegyűjtött versei. Osiris-Századvég Kiadó, 1995. 57. o.
7 Ignazio Silone: Bor és kenyér. Fordította Barna Imre. Európa Könyvkiadó, 1990. 9. o.
8 Roman Jakobson: A költészet grammatikája. Fordította Albert Sándor. Gondolat, 1992. 94. o.
9 Georg Wilhelm Friedrich Hegel (Tandori Dezső ford.) Idézi Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, 1997. 23. o.
10 Balassa Péter: Szabadban. Liget Könyvek, é. n. 72. o.