Spanyolnátha művészeti folyóirat

Spanyolnátha hét a Literán
SPN műhelynaplók: Vass Nóra, Petőcz András, Vörös István, Nagy Izabella, Molnár Zsolt Artúr, Székelyhidi Zsolt, Berka Attila Litera-naplói

Vass Nóra
Az elefántcsonttorony és a piactér
2017. július 24.

Július utolsó hetén, immár hagyományosan Tiszaörs-fürdő kerül a Spanyolnátha művészeti folyóirat iránt érdeklődő olvasók és a lapban publikáló alkotók figyelmének középpontjába. Harmadik alkalommal indult el a hét első napján a műhelytábor, mely idei témáját tekintve sok új tartalmat is hordoz, azonban szándékosan épít az előző két év tematikáira. Azt is mondhatjuk, hogy új „évad” kezdődött a sorozatban, de mint egy brazil szappanoperában, annak nézésébe az újonnan érkezők is bekapcsolódhatnak, mert bár a téma mindig gazdagodik, s adott évi specifikuma bontakozik ki a résztvevők aktív bekapcsolásával, annyi a visszacsatolás, hogy senki nem érzi úgy, fogódzók nélkül lóg a levegőben.

A 3. SPN Műhelytábor címe: Egyéni és közösségi problémák megjelenítése az irodalomban
— Magán- és közélet a szövegben, elefántcsonttorony és/vagy piactér —

A társadalomban végbemenő változások alapvető hatással bírnak az irodalom közösségformáló erejéről vitatkozó szakemberek, tudósok, művészek véleményformálására egyaránt. Néhány évtizede nem volt kérdés, hogy a közösség, ill. a közösségi érdekek megszólaltatásának túlsúlya rányomta-e bélyegét „olvasmányélményeinkre”, ahogyan az sem kérdés, hogy ma mennyire és miért állnak fölényben az egyéni érdekek, magánmitológiák. A kérdés az lehet, hogy a közösség megváltozott szerepét kell-e inkább vizsgálnunk az egyén „fejlődésében”, avagy az egyénét a közösségiben.

Tavaly, a 2. Spanyolnátha Műhelytáborban Petőcz András műhelyvezető rámutatott, hogy „mindaz, amit irodalomnak hívunk, nem egyéni sport, sokkal inkább csapatjáték.” Elmondta továbbá, hogy „ha irodalomtörténeti tanulmányainkra gondolunk, akkor igazolva láthatjuk ezt a felismerést, a Nyugat csapata, vagy akár a Kazinczy és Kölcsey által vezetett akkori magyar válogatott szereplése, vagy éppen a Petőfi-Arany-tandem mind-mind azt bizonyítja nekünk, hogy egyedül, beágyazottság nélkül, megfelelő kontextus hiányában nem lehet irodalmat művelni, írással foglalkozni. Mindezt azért érdemes tudatosítani magunkban - ha fiatalok, ha kezdő írók vagyunk, és netán úgy érezzük, hogy valamely kéziratot könyvvé akarunk formálni, ha úgy érezzük, hogy megérett arra az idő, hogy önálló könyvvel kínáljuk meg a nagyérdemű publikumot -, mert nem mindegy hogyan, milyen körülmények között, hol is adjuk ki a könyvünket. Nyilvánvaló, hogy a közösséghez tartozás segít ebben a kérdésben, a „könyvem publikálása” kérdésében, a csapatban való tudatosulás, egy adott közösségben való megjelenés az a közösségben történő megmérettetés is egyben, amely aztán a közösségen kívüli irodalmi világ számára is orientáló tényező. Tulajdonképpen így volt ez mindig is. És azzal, hogy az irodalom világában mindenféle központi kanonizáció eltűnőben van, azzal még nagyobb szerepe lesz a csoporton belüli kánonteremtésnek.”

Ennek továbbgondolása vezet az idei Spanyolnátha Műhelytábor témájának feldolgozásához. Feltesszük a kérdést, hogy a közösségi vagy egyéni érdekek és célok egyoldalú érvényesítése — mind művek témaválasztásában, mind világnézetben, „életvitelben” — kinek mennyire lehet célravezető. Izgalmas kérdés lesz számunkra, ha a műhelytábort mindeközben mint közösség-szerveződést aposztrofálva vizsgáljuk meg: a táborban mi jellemzi a helyi közösségépítést; a tábor mely kisközösségei válnak a teljes közösség integráns részévé, és miért; és melyek azok, amelyek nem, és miért.

Kikerülhetetlen, hogy időről időre visszakanyarodjunk az első tábor témájához: Irodalom a nem-irodalmi online terekben — Irodalom a közösségi oldalakon és a blogokban. A téma ugyanis a későbbi, így a mostani tábor főbb tematikájával tovább gazdagítható, hiszen az eltelt két esztendőben újabb és újabb adalékok, tapasztalatok állnak rendelkezésünkre, amelyek nem csak felfrissítik az akkor elhangzottakat, hanem folyamatosan felszínen, életben is tartják.

Az is nagyon valószínű, hogy a legtöbb utalás, reflexió a második tábor témájára érkezik majd. Kötetrevalók — Szövegsorsok, szövegéletek címet viselő műhelytáborunkban résztvevők és a „művezetők” (műhelyvezetők) arra keresték a választ, hogy vajon mikor mondhatjuk el az alkotásról, hogy az kész, s hogy a publikációk sora hogyan vezethet el az önálló kötet megszületéséig. A műhelyfoglalkozások során nem csak az első kötetekre történő visszaemlékezés, de a következő kötetre való felkészülés is górcső alá került. Míg az első műhelytábor 2015-ben az irodalom nem irodalmi online terekben történő megjelenését, a közösségi oldalakon és blogokban való életét vizsgálta, addig a 2016-ban a virtuálisból a valós térbe is belépett a tábor tematikája, hiszen a központi téma a mű, és annak életciklusai voltak az alkotás folyamatában. A könyv, a kötet születésének mozzanatai, létrejöttének lépései, elkészülésének lehetséges módozatai.

A szerzőtől, az egyéntől most nagyobb figyelem irányul a közösségre, a közre. Teljesen nem választható szét a két oldal, hiszen az egyén a közösségben létezik, éppen ezért gondoljuk azt, hogy ideje azt megvizsgálni, hogyan miként változik az egyén a közösségben, s az hogyan változik általa.

Az idei tábor első napján a tábornyitást követően a felvezető, ráhangoló előadások hangzottak el. Székelyhidi Zsolt: Tagolás, avagy ki a közös a közösségi irodalomban címmel az írószervezetekről, a folyóiratokról, az irodalmi közösségi kezdeményezésekről beszélt. A közösséghez tartozás, a jelenlét, a párhuzamosságok és átjárások voltak a kezdő előadás kulcsszavai. A délután második előadójaként Az egyén és közösség című előadásomban azt vizsgáltam, milyen szerepeink vannak, hová, mely csoportokba tartozhatunk életünk során, milyen motivációk mentén szerveződik a közlés vagy a befogadás. Milyen a problémafelvetés, a véleményalkotás létrehozására irányuló igény és szükséglet, milyen a közéletiség, a közéleti véleményformálás kereslet-kínálati helyzete, mi a kényszer és a küldetés közötti különbség vagy épp párhuzam. Tárgyaltam a megismerés lehetőségeit régen és most (a régen a múlt század ötvenes éveitől tartó korszakot jelentette). Hogyan alakultak ez időszakot és a mát tekintve a diskurzusok, azok intenzitása, minősége, főbb jellemzőik. Miként változott a vélemény súlya, befolyása, következményei, hatása. Harmadik előadóként Vass Tibor Ladányi Mihály és Dienes Eszter kapcsolatán, költeményein keresztül idézte meg a kort és mutatott meg néhány pillanatot a két életműből. Az elődadások sorát Berka Attila zárta, aki szemelvények sorát hozta a társadalmi változásokról beszámolni szándékozók szempontrendszereit bemutatandó, az elvárások és kifejezésmódok tekintetében. A nap felolvasással (Berka, Székelyhidi, Vass) és Cselenyák Imre gitárestjével zárult. Kis létszámú, de annál lelkesebb csapat vette ezután az irányt a medencékhez, hogy ott Petőcz András és Cselenyák Imre régi Fonográf-nóták megidézésével bolondozzon, amelyet a közönség, ezúttal Zalán Tibor, Haykovács István, Germán Ágnes, Nagy Lea, Rózsa Boglárka, Zs. Nagy Izabella, Vass Tibor és jómagam hol élénk tiltakozással, hol csendes belenyugvással fogadott.


Petőcz András
Még pörkölt is van
2017. július 25.

Szép keddet!, mondja a fiatal szerző már hétfő este, pontosabban éjszaka, amikor is elköszön végre, miután hiába kérdezi tőlem is, vagy éppen más, hozzám hasonlóan immáron kevésbé fiatal szerzőtől, hogy hogyan is szerezhet nevet magának abban a kusza, átláthatatlan és számára zavaros világban — ő fogalmaz így —, amit kortárs irodalomnak nevezhetünk. Merthogy, mondja ő, a fiatal, vagy már nem is annyira fiatal szerző, van neki könyve is, verseskötet, meg prózakötet, egy-egy, de neve még nincs, és mitől is lesz majdan neve.

A reggel aztán nehezen indul, a korán ébredők hiába mennek a tiszaörsi fürdő büféjéhez, zárva, nincs kávé, tea, virsli, semmi olyasmi, ami reggelire elkéne, toporgunk egy kicsit a büfé előtt, hogyan is lesz tanácskozás reggeli nélkül, aztán a türelmetlenebbje, magam is, elindul vissza a fogadóba, ahol van még sütemény, pogácsa, tegnapról.

Utóbb halljuk a hírt, hogy amint elléptünk a büfétől, szinte azon nyomban ki is nyitott, na, persze, így szokott ez lenni.

Aztán a fogadóban is kerül reggeli, nagyon is finom, Sándor Éva, korábbi hallgatóm a szépírói kurzuson még teát is szervíroz, meg finom szendvicseket, van paprika, paradicsom, indul a nap.

A délelőtti előadást és műhelymunkát viszont nekem kell szolgáltatnom, közösség és egyén, ez a tanácskozás témája, és, nyilván, a hétfő éjszakai fiatal szerző szavai is szóba kerülnek, ha közösség és egyén, akkor hogyan is szerez magának nevet a szerző a közösségben, hogyan is lehet súlya a nevének, ismét ott a kérdőjel, mit is jelent az, hogy az irodalom világában, amelyben szerzők vannak jelen ismert és kevésbé ismert nevekkel, óhatatlan kialakul egy hierarchikus rend, hogyan is van ez, vagy, éppen, hogyan is volt a múltban.

Az előadásomban elsősorban a múltról tudok beszélni, vagy, pontosabban, a nyolcvanas-kilencvenes évekről. Szó kerül a nyolcvanas évek elejének sajátos hangulatáról, arról, hogy, hihető-e, avagy nem, akkoriban az avantgárd volt a fősodor az irodalomban, mindenki avantgárd akart lenni, az 1982-ben megjelent Ver/s/ziók antológiában mindenki publikálni akart, ami antológia az alcímében mégiscsak azt hirdette, hogy „formák és kísérletek” az újabb magyar irodalomban, és ebben a valóban experimentális antológiában avantgárd költőként volt jelen, akkoriban, Nagy Gáspár vagy Várady Szabolcs, és ez a tény már önmagában érdekes lehet a mai irodalomértőnek, irodalomismerőnek. Tény, hogy az akkori fősodorban, vagyis az avantgárdban, aki hangsúlyosan benne volt, az nevet is szerzett magának, mondom, tehát akkor talán egyszerűbb is volt ez a bizonyos „névszerzés”, persze, a fene tudja.

Közösségek formálódtak akkor, ahogy - gondolom - ma is formálódnak közösségek, erre példa, hogy 1985 körül Géczivel, Zalánnal, hárman elhatároztuk, hogy ugyanazzal a címmel verset írunk, „hosszúverset”, és egyszerre publikáljuk mindhárom munkát, így teremtve a magunk számára csapatot”. Ebből az ötletből születtek „A tök ász megközelítése” című versek, mindhármunk életművében fellelhető ez a bizonyos opus. A három vers megjelent akkoriban az Új Írás című folyóiratban, Juhász Ferenc lapjában.

Csoportba rendeződtünk ezáltal, vagyis, „elvegyültünk és kiváltunk”, ha tetszik.

A tök ász megközelítésének története aztán jó apropó a délelőtti műhelymunkához, azt adom feladatnak, hogy írjanak ilyen címmel verset a jelenlévő táborlakók, írnak is, illetve ezen kívül írnak „nemet váltós” szerelmes verset, amikor is szerepet játszanak, kibújnak hagyományos nemi szerepükből, és elképzelik, milyen szerelmes verset írnának férfiakhoz, ha nőnek születtek volna, és megfordítva. Zseniális munkák születnek, a szépírós tanítványaim közül Rózsa Bogi, Nagy Lea remekelnek, de jót ír Háykováts István is, Nagy Izabella is. A többiek közül Miklya Zsolt egy Tatjana-szonettel lep meg minket.

Délben aztán jöhet a jól megérdemelt gulyásleves, utána meg a palacsinta, jó lenne pihenni is, de délután nincs pihenő, délután folytatódik a műhelymunka, konzultációs formában, Germán Ágival a készülő kötetét beszéljük át, próbáljuk a verseit ciklusokba rendezni.

A vacsora mindennap a fénypont, tegnap este elképesztően jó birkapörkölt volt, ma pedig töltött káposzta tejföllel, ahogy az illik, egyik sem túlzottan diétás, aztán a töltött káposzta után azt mondja a pincér, hogy még pörkölt is van, töltött káposzta után birkapörkölt, főtt krumplival, miért is ne, de ezért egy-egy pohár pálinka is előkerül, merthogy a birkapörköltet le kell öblíteni.

Így kerül sor az esti felolvasásra, előtte még Cselenyák Imre beszél az Arany-regényéről, aztán a fiatal, vagy éppen kevésbé fiatal szerzők olvasnak, köztük a szépírói kurzusra járó tanítványaim, nagyon hosszú az est, Háykováts egy végtelen novellával kínál meg minket, ez kicsit fáj.

Szerencsére az elmaradhatatlan éjszakai fürdőzés vár minket, Vass Tibi vezényletével csobbanunk, annak ellenére, hogy lehűlt némileg a levegő, vagy éppen azért, jólesik a meleg gyógyvízben lazítani, megfázni itt és most nem nagyon lehet, ha bárkinek baja lenne, Vass Nóri segít, mint a tábor háziasszonya, a spanyolnáthát pedig már úgyis elkaptuk, mondja a fürdőből a fogadó felé vezető úton a fiatal szerző, nem túl eredeti gondolat, de elnézem neki, a fiatal szerzőnek, aki egy napja még azt kérdezte, hogyan is szerezhet nevet magának.

Éjfél után kerülök ágyba, az ablak nyitva a bejárat felett az első emeleten, a fogadó bejáratának fa oszlopait Molnár Zsolt és Vörös István támasztják, és folytatnak komoly elméleti beszélgetést a fene tudja miről, erre alszom el.

Vörös István
Epébe mártott tollak
2017. július 26.

Reggel 6-tól fél 10-ig
Az, hogy hatkor felébredek, de aztán sikerül visszaaludnom és fél hétkor ébredek újra, nem tartozik ide, mert sajnos magamtól ébredek mindkétszer, és semmi anekdotikus nem okozza: hogy mondjuk valaki részegen ordítozott volna az ablakom alatt, de persze akkor is táborlakónak kellett volna lennie, vagy Vass Tibi idegesen bekopogott volna, hogy nem találja a magával hozott rekesz meggysört, de nem kopogott, mert hétkor már átment a strandra, és egy órát a melegvizes medencében üldögélt, ám erről én nem tudtam, és unalmamban egy szonettet bütyköltem nyolcig, amikor pedig tölthettem volna az időt édes semmittevéssel is a vízben. Nyolc magasságában aztán átbotorkáltam a strandra, hogy megegyem a szokásos bundáskenyeret, de a büfésfiú azzal fogadott, hogy egy darabig most nem lesz, mert elfogyott a tojás. Már elmentek érte. Állítólag negyedórát kell várni. Odatelepszem Vass Tibihez, aki már kijött a vízből, és szokásos kék frottírköpenyében ül a kiemelt asztalnál, előtte több meggysör is, máris nyújtja az egyiket. Nem akarja, hogy én nevessek a végén. Vagy épp azt akarja, én se akarom, hogy ő nevessen a végén, így hát elfogadom, várunk a kajára.
Közben vendégek jönnek, azt hiszik, mi vagyunk a tulajdonosok, kiderül, hogy a medence mellett egész nap ötperces alapon fognak sakkozni. Jó játékot kívánunk nekik, közben megérkezik a több tálca tojás. Hamarosan enni fogok.

10-től délig
Az előadásom. Címe: Egyén és közösség viszonya a költészetben. Vagy talán ez: Költészet és közösség viszonya az egyénben. Esetleg ez: Egyén és költészet viszonya a közösségben. Arra még emlékszem, hogy régi perzsa költemények elemzése révén véltem megközelíteni a problémát. Lássuk Moszleho’d-dín Sza’di versét Képes Géza fordításában:

Az ember csak egy test külön tagja mind,
Hisz egy főanyagból van alkotva mind.
A sors hogyha megsérti egyik tagot,
A test mindegyik tagja végigsajog.
Ha más kínja szíved nem indítja meg,
Nem érdemled akkor az ember nevet.

Innen jutottam el negyed tizenkettőre a feladatig, hogy írjanak egy gúnyverset valamely, akár számukra kedves íróról, és legyenek kemények és igazságtalanok. Jutalmul felolvastam A rágalmazó bére című verset, szintén Sza’di-tól, amelyben a legszörnyűbb gyalázattal fenyegeti a rágalmazókat, ami annyira megragadta a társaságot, hogy délre jó néhány epébe mártott tollú remekmű született Miklya Zsolt, Nagy Izabella, Molnár Zsolt, Rózsa Boglárka tollából. A biztonságuk érdekében jobb lesz, ha nem idézem őket.

2 és fél 8 között
magánjellegű dolgok: alvás, úszás. 6-tól vacsora, egy hatalmas tálon hurkát, kolbászt tesznek elénk, sült oldalast, kis poharakban mustárt, puha fehérkenyeret, édeskés lilakáposztát és hagymáskrumplit. A korláton kihajolva morzsát szórok egy lányverébnek, óvatosan felkapja, kettévágja a csőrével, aztán berepül a szomszéd asztal alá, ahol a sakkozók épp nemrég pakoltak össze.

Fél 8-tól 9-ig
felolvasás. Úgy egyeztünk meg, hogy tízperces blokkokban fogunk olvasni, Petőcz, Vörös, Zalán, aztán még egy kör. András nagy halom könyvvel érkezik, én a laptopommal, vigasztalom, hogy azon még több szöveg van, barátságos mérkőzésre készülünk, ám Zalán Tibor sehol. A szervezők türelemre intenek, várjuk meg, amíg megjön. 20 perc elteltével Andrással döntünk, ő elkezdi, én folytatom, aztán megint ő, mind a ketten Ady, Juhász Gyula rájátszásokat olvasunk, befut Zalán, de akkor már megint én jövök, szonettek, golyós számológép golyóiként csapódnak egymáshoz a rímek, majd távolodnak megint. Végre Zalánon a sor. A költő mackónadrágban is költő, kezdi a januárban az ÉS-ben megjelent jelentős versét, ám halk. Alig lehet érteni. Olyan halk, hogy ki se mondja a szavakat. Megbotránkozva nézek körül. A vers folytatódik, az idézett sor refrénszerűen visszatér, Zalán a papír hátsó oldalára is nyomtatott, fordít és fordít, már a harmadik és negyedik oldalról is olvas, nem lehet tudni, hogy ugyanazt, vagy mást, hogy hányadszor olvassa már, csak szavakat lehet kivenni, de a vers mégis él, mégis működik, megrendítő a hatás. Az este az övé.

10-től hajnali 1-ig:
Tánc.

Nagy Izabella
Csütörtököt mondtunk
2017. július 27.

Ez egy olyanféle nap, hogy feszes, tömör és utolsó. Korareggel: üres és csendes a ház. Éjjel egyig diszkóztunk, a reggel fél nyolc nagyon kora. VassTibivel ma nem futok össze, aki reggelente elpakol mindenki után, mielőtt fürdőzik. De, amúgy szokásos látkép: Miklya Zsolt dolgozik, mint minden reggel, egymaga van. Laptop, sok könyv és a Biblia. Minden reggel nézem, és szeretnék tőle mindent megtanulni.

Kávét főzök, hoztam a kotyogós főzőt, a kávét, a mézet, és a friss tejet. Hoztam a kávésbögrémet is. Mert nem mindegy. A reggeli bögrémbe előbb a meleg tej, majd a méz, végül a kávé, addig, amíg olyan kapuccsínós színű nem lesz. Ebből négy, így egymás után. Közben kemény munka az álmos agyból: szöveggondozás, már nagyon be kellene fejeznem. Jön Székelyhidi Zsolt a Szifon kutyával, Virágjával, mennek sétálni, reggelizni bundáskenyeret. Virág minden reggel kérdi, hogy vagyok. Jólesik. Aztán a táborlakók gyöngye, Éva (komolyan véve a közösségi létet) saját paprikakrémes kenyeret és libazsíros-májas, tetején lilahagymás falatkákat készít és szervíroz, teát főz. Mosogatok, mert nem megy a munka. Pakolok a konyhában: kósza, kiürült borosüvegeket rendezek libasorba. Kávét főzök megint. Mert nem megy a munka. Petőcz András meglátja a terülj asztalkát, és hálatelten köszöni a reggelit, azt mondja: életmentő. Zalán Tibor fürdőnadrágban (vagy alsónadrágban, ami fürdőnadrág hosszúságú) érkezik, I-za-beeelllll mondja, mondja, mondja. Segítek neki megtalálni, amit keres.

Szállingóznak a tanítványok, akiket jó mesterek vesznek körül. El vagyunk kényeztetve... Zalán Tibor, Miklya Zsolt, Petőcz András, Vörös István, Vass Tibor, Székelyhidi Zsolt, Berka Attila... és Szifon kutya, persze. Rendelkezésre állnak, ha kérdéseink lennének. Akár a medencében is lehet konzultálni.
Zalán Tiboré a mai nap. Erre nagyon vártam, mert Tibort nagyon kedvelem, és szerettem volna jó tanítvány lenni, akit megdicsérhet. Ez hülyeség, amúgy, de, ha az ember felnéz valakire, akkor ösztönösen szeretné elnyerni az elismerését.

Tibor jön, leül az asztal mögé, mi várakozón nézünk farkasszemet vele. Hallgat. Nézzük. Tibor tömény. Dicséri írótársai előadásait. Hogy ő olyat nem csinálna. De jó sok feladatot ad cserébe: írjunk haiku-t, a „tér” témában. Azután gyorsan ritmizál egy négysorost, arra a ritmusra írjunk verset. Félek, ha visszakérdezem, hogy máris elfelejtettem a ritmusképletet, nem fogja tudni visszamondani. De megismétli, úgy tizenötször. Addigra mindannyiunknak sikerül így-úgy lerajzolgatni. Második ritmusgyakorlat hasonló, hatsoros verset kér rá. Igen, megismétlődik az előző jelenet, százhuszonötezerszer ismételtetjük meg vele. És egyszer sem veszti el a türelmét.

Óra indul.

A ritmusos könnyebb, gondolom, a haiku katasztrófa. Ilyen röviden nem lehet, egyszerűen nem megy. Kérdi a Háykovács: hogy néz ki a haiku? Súgom: 7-5-7 szótagú. Elképesztő haikut gyártok, csodálkozom, mennyi sok szótagom van! A ritmusgyakorlatokra szavakat találok, de nem állnak össze.

A feladat bár mindenkié, Miklya Zsolton kívül a nagy író urak nem játszanak velünk. Talán azt gondolják, nekik ez nem való. Vagy túl apró a feladat. Vagy csak fáradtak.

Nem tudom, nem mertem rákérdezni.

Nekünk viszont dolgozni kell, csikorgatni a csikorgathatatlant. Jól van, legalább haikum van. S akkor: olvassuk fel, körbe megyünk. Ja, hogy a haiku az 5-7-5 szótagszámú. Csütörtököt mondtam, magammal rántva társamat, akinek okoskodtam. Ketten mondtunk csütörtököt, és pár prózás, akik azt hitték, nem játszhatnak a szavakkal, mert ők nem költők. De Molnár Zsolt haikuja szép, legalább. A ritmikai gyakorlatot Miklya Zsolt oldja meg kiválóan, Rózsa Bogi és Kiss Attila is felolvassák próbálkozásaikat.

Levezetésképpen Berka Attila szép hangján felolvas egy Zalán Tibor verset. VassTibi kérdésére, hogy mikor írta, a szerző azt feleli: nem tudja, de a vers nagyon szép. Székelyhidi Zsolt is olvas egy másik költeményt. Tapsoljuk. Mert ez is szép.
A többi mind gyorsított felvétel: pakolás, hurcolkodás, el-ne-felejtsem-ezés, kósza beszélgetés, ki-be mászkálás, majd az ebéd. Az utolsó csütörtöki ebéd.
S aztán a végén puszik, ölelések, Szifon-simogatások, uccsó’ cigik, jó utat kívánok-ok, vigyázz magadrá-k, és a legközelebbiig...

VassTibinek megígérem, hogy felolvasom neki az utolsó sort. Az utolsó sört majd legközelebb isszuk.


Molnár Zsolt Artúr
„A költő mackónadrágban is költő”
2017. július 28.

SPN Műhelytábor, ismét. Harmadik alkalommal töltöm itt, Tiszaörsön, július utolsó hetét, Vassék hagyományt akartak teremteni, így magam is hagyományteremtő vagyok (talán leszek az utókornak, remélem). Minden hagyományosnak is tűnik immár, együttvonulás van, együttlevés meg együttevés, és persze együttivás.
Nem előadó vagyok — hanem hallgatóság. Ebből a szempontból egy közösség tagjaként vagyok jelen. Ilyen pozícióból lehetnek elvárásaim, ha nem lennének, nem itt lennék, hanem nyaralnék valahol. De én ide „dolgozni” jöttem, és, — igen — dolgoztatni. Vajon érdekel-e engem, hogy az előadó nem tudja: mi a téma. „Mondjátok már meg egy szóban, mi a téma!” — esdekel Vörös István Vassékhoz, a kérdéssel, szerintem, előadótársai között nincs egyedül, és nem is hibás ebben, de úgy tűnik, magára marad. Kérdezem, érdekel-e ez engem, mint hallgatóságot, hogy a nekem előadó tudja-e, mi a téma.
Megmondom.
Nem érdekel. Hozza nekem létre, alkossa meg a témát, vagy találjam meg magamnak a témát, vezessen engem, gondolataimat úgy, hogy arra ráfoghassam: na, ez a téma.
Nem mondom meg, kinek sikerült ez. A többiek — vészes hanyagság! — még István kérdéséig sem jutottak el, így számomra ő mégiscsak fontos kivétel. Így marad a feltételezés csak, hogy előadótársai — ím, egy újabb közösség — komolyan vették a feladatot. Hallottam Székelyhidi Zsoltot, Vass Nórát, Vass Tibort. Berka Attilát, Petőcz Andrást. Vörös Istvánt. És Zalán Tibort. A sorrend nem önkényes. Kronológiai.
Mindeközben... Folyamatosan azon morfondírozom, hogy valós kritikának van-e értelme egy ilyen gondolat-kiáramlás kapcsán. Akkor lenne a kritikának értelme, ha általános tanulságok levonhatóak lennének. Csakhogy ez a nagyjából húsz individuum, aki jelen van, nem igényli ezt. Ugyan meghirdetett „téma” van, és én értelmeztem is magamnak, és úgy véltem, megértettem, és már az első nap megértettem azt is, hogy előadóim itt a függetlenség valós árnya alatt „értsétek, ahogy akarjátok” előadásokat szültek. Nem tudom másként értelmezni.
Az egyik este Zalán Tiborra várunk. Nem jön. Tibor ilyen, néha jön, néha nem. Aztán mégis. „A költő mackónadrágban is költő” — mondja, szavalja, motyogja, nem is érdekes, de megnyugszom. Tényleg. A költő abban is költő. Ez a vegytiszta profazinálása a „költőiségnek” egy jó lecke és hatalmas pofon a „wannabe” költőknek. Sajna, itt pont nincsenek ilyenek, itt — úgy vélem — csak mackónadrágosok (számomra hitelesek) vannak.
Valahogy mindig szóba kerül Nagy Pál (Pali) és Erdély Miklós, meg Somlyó György, egyszer Turczi István is, nyugodtan besorolhatjuk őket a mackónadrágosok közé (én legalábbis örülnék, ha idesorolnának). Igazából nem érdekelnek a nosztalgikus felhangokkal vegyített visszaemlékezések, hogy hogy is volt akkor. Mesélhetnék 1989-90-ről, a Magyar Nemzetnél töltött évekről, ahol „műhely” volt, nehezítve a rendszerváltás nyűgével, minden nap együtt dolgoztunk, gondolkodtunk, Kristóf Attilával, Balassa Péterrel, Ember Máriával, vagy éppen Boros Istvánnal vagy Diurnussal, de kit érdekelne ez? Az „akkor” akkor volt, a „most” meg most van. Az akkori közösségek nem léteznek többé. És a halottak nem tudnak védekezni az utókor táborba sorolásaival szemben. Itt nincsenek tények. Ehhez képest a múltról való sztorizgatás érdekes, szórakoztató, de a „témához” közelebb nem juttat.
Menjünk tovább. „Hagyjuk tehát”. Végül eljutok idáig: nincs szükség a téma pontos meghatározására. Nincs szükség erre, ha „együttlevés” van, állapítsuk meg, amit amúgy is tudunk, hogy önmagában való alkotás, alkotói folyamat nincs, szükség van az interakcióra, akár a műhelyre is, az pedig kitermeli magának a mackónadrágos „vezetőket”, irányítókat, stílusikonokat, most és mindörökké, ámen.

Vegyük tudomásul, hogy az irodalom termék, sajátos jegyekkel, nem úgy termék, mint a plazmatévé, és az irodalom közösség, de nem úgy közösség, mint a facebook.
Egy probléma van, a termék mellé a mackónadrágot is el(ő) kell tudni adni.

Székelyhidi Zsolt
Csatornazaj
2017. július 29.

Nincs szöveg önmagában, mondja Petőcz András, mert létrejöttétől kezdve mindennel reagál. Persze elsősorban magunkra, magunkkal, a körülményeinkkel, a helyzetünkkel, a kapcsolatainkkal, ismerőseinkkel. De tágítva a teret, az irodalommal, más szövegekkel. Tovább: a gépekkel. A XV. kerülettel, Budapesttel, a Dunával, az emberekkel. A természettel is legtovább.

Itt a természet egy gőzforrásból ágazik szerte, a gyógyfürdő a Hortobágy szélén kénillatos, mellette a panzió kilátással a térre, amit kifoglalunk. Arkhimédészből indulva ki annyi vízsort, kénrímet szorítunk ki a fürdőből, amennyi költőségünk súlya. És súly akad bőven, ha már csak előadóinkat vesszük vízkereszt alá, tesszük vízkeretbe.

Vagyunk az SPN műhelytáborban, vagyunk reagálni tehát. Mert mi, költők, már vagyásunkkal reakcióba lépünk, önmeghatározásunk része a mindenestül minden mindennel. Tiszaörs-fürdő kellemes, szűk reakciós közegnek bizonyul. Jó reakcióba veszni, na az rendben van, hogy elveszni jó. Hát veszünk is rendesen, egymáshoz képest, a sárga gyógyvíz asszisztál.

A tiszaörsfürdői vízben sodrásokat vélek fedezni. Van fősodor, melléksodrok, sodrások és taszítások, és persze a legfontosabbnak tűnő, tiszta büféegyetértés. Mindannyian annyi meggysört szorítunk magunk elé, amennyit lehet. Folyik az önkifejezés. Önfürdőt veszünk, közben az előadások az önség és a közösség viszonyát taglalják. Ahogy mi is önzők vagy közözők vagyunk. Beszéljek csak a magam önnevében, közös költőségemnek pedig, jó tudni, híg a sörleve.

Önkifejezés, hagyjuk már, mondja Vörös István Petőcz András szavaira hivatkozva. Holott öngőz-kieresztés van. Vagy kirekesztés. Persze, ki tudja, mennyiben számít ez bele abba a nagy egészbe. Ki tudja, mennyivel leszünk előrébb, ha önnön fejezetünket az egész részévé váltjuk. Önkifejelésben is lesz részünk, önkifelejtésben. Az egészt önrésszé váltjuk, megmártózunk a közvízben, és várjuk, hogy összeázódjunk.

Szemrím, mondja István. Ami látszik. Vesszük magunkra a köntösöket, ki-ki törölközőt terít önmaga köré vagy technikai kabátban tartja, taszítja a szelet. Az a rím, ami csak leírva rím, kiejtve eltűnik, ha felolvassuk, félremegy. Keresem mindenkivel a szemrímkontaktust, keresem a szavakat, amik gőzbe tűntek, István tartja bennem a vízlelket, az előadó megtelik kénes ön- és közszaggal.

Ez a csatornazaj ült bele a fülembe, s nem hagy nyugodni. Mit mondjak, ha az a cél, hogy csatornazajban legyek? Mit, ha nem akarok zajban élni, el kellene kerülnöm a folyton hangos hangokat? A zajban nehéz keresni, a zajban nehéz hallatszani. A zaj immunissá tesz a hangokra. A saját hangomat zajnak hallják. Ha halkan zajongok, ki hall meg?

A dilemmára biztosan egyszerű a válasz, hiszen — ha elvben minden szöveg kijárja a maga útját, minden jó szöveg képes jó helyre kerülni — akkor nem érezhetjük magunkat elveszettnek, akármekkora a tumultus.

Két lehetőség van: megvárjuk, míg ránk találnak. Megmutatjuk, hol vagyunk.

Egy haiku, az lenne a címe, hogy tér, mondja Zalán Tibor. Öt, hét, öt.

Nekem ez három térkő lesz, háromféle megközelítés. Három vízbe mártózás, három vagy több étel, három sör. A középső mindig hosszabb, és kell a fordulat is.

Nincs szöveg önmagában, nincs Zalán Tibor önmagában, mi is ott vagyunk vele. Együtt alkotjuk a táborzajt.

Berka Attila
A zegyén mega közösség
2017. július 30.

Ha ébred, kel, tisztálkodik, öltözik, pakol, akkor egyén, ha nem egyedül utazik, akkor közösség.

Ha érkezés után köszön, üdvözöl, szóba elegyedik, közösség, ha szobát foglal, pakol, mintegy birtokba vesz, akkor egyén, ha utána ebédelni megy, helyet foglal az asztalnál, beszélget, megint közösség, ha kanalaz, nyel, villáz, késez, rág, nyel, akkor egyszerre egyén és közösség.

Ha ebéd után még üldögél kicsit, kortyolgat és társalog, közösség, ha aztán a programkezdésig a szobájába vonul, akkor egyén.

Ha a programkezdésre várva összegyűlik a többiekkel, akkor közösség.

Ha előadóként ki kell állnia vagy ülnie, akkor egyén s a többi a közösség, de ha interaktív, akkor kicsit egyén s kicsit közösség, továbbá ha előadótársai is vannak, akkor velük közösség.

Ha a többiekkel együtt hallgatja az előadót, akkor közösség, ha az előadó interaktív, akkor esetenként, amikor kérdez vagy válaszol, egyén, miközben alapvetően és folyamatosan közösség.

Ha az éppen zajló előadás témája telibe találja, átjárja, a szürkeállományát megmozgatja, esetleg ihleti, akkor egyén, miközben, mivel nagyjából ugyanez történhetik a többiekkel, egyértelműen közösség.

Ha a program végeztével, mert van még egy kis idő a vacsoráig, ki- vagy elvonul, hogy ezt-azt megtegyen, esetleg továbbgondolja a hallottakat, akkor egyén, ha mindezt másokkal együtt teszi, tehát például spontán beszélgetések születnek, akkor közösség.

Ha vacsorázni megy, illetve hát ugyanaz történik vele, mint ebédkor, akkor éppen úgy egyén és közösség egyszerre, aztán pedig az esti program előtt még tán egy kicsit egyén, hogy majd újfent közösség legyen az esti program során.

Ha az esti program után a társaságban marad, akkor közösség, ha az éjszakai fürdőzés ötletén gondolkodik, akkor egyén, és ha amellett dönt, hogy átmegy a strandra, akkor is közösség, de ha úgy dönt, hogy nem megy át, hanem inkább szárazon beszélget a többi maradóval, akkor is közösség.

Ha végül elfárad, vagy csak érzékeli, hogy elég késő lett, és tudja, hogy holnap is lesz nap, tehát ideje van a pihenésnek, az alvásnak, akkor egyén.

Ha mindenki alszik, sötét és néma az éj, akkor minden egyén közösség.

Ha reggel ébred, kel, tisztálkodik, öltözik, vagyis ugyanazt csinálja, mint előző nap, akkor egyén.

Ha reggeli strandolást és/vagy reggeli kávézást, sőt reggelizést választ odaát, akkor a választás pillanatában biztosan egyén, de ha legkésőbb odaát találkozik másokkal, és együtt csinálnak valamit az említett reggeli szertartásokból, akkor máris közösség.

Ha még a délelőtti program előtt elvonul kicsit, akkor egyén, hogy aztán az előadás során annál jobban lehessen közösség.

Ha az előadó egyén, akkor a többiek a közösség, jóllehet nem csak a téma, de a folyamatos együttlét miatt is a jelenlét egyre inkább közösség.

Ha az előadó kiadja a feladatokat, akkor ő egyén, és a visszakérdezők, a pontosítók mindegyike is egyén, a némán maradó, de nagyon is figyelő többiek pedig közösség.

Ha az előadó által kiadott feladatok megoldásához mindenki megtalálta a számára optimális helyet és helyzetet, vagyis mindenki dolgozik, akkor a megannyi egyén végül egyfajta közösség.

Ha megbeszélt időpontban újra együtt a csapat, akkor közösség.

Ha elkezdődik a művek felolvasása, az olvasás során az olvasó egyén s a hallgatók a közösség.

Ha tapsolunk, közösség.

Ha megbeszéljük, közösség.

Ha a felolvasó örül, hogy sikerült, hogy nem is volt olyan rossz, és különben is máris jön a következő, akkor egyén.

Ha a következő következik, akkor minden következő egyén, akik pedig már szerepeltek, közösség.

Ha elhangzik az összes munka és megbeszéltetett, amit meg kellett beszélni, akkor még erősebb közösség.

Ha megint ebéd, akkor ott, immár megszokottan, közösség.

Ha ebéd után szieszta, akkor egyén.

Ha szieszta után személyes konzultáció, akkor két egyén, ami egy közösség, és e többször többszereplős közösség egy nagyobb közösség.

Ha műhelymunka és konzultáció után vacsoráig fürdés, strandbüfé nem magányosan, akkor közösség, ha egy kis plusz pihenés vagy alkotás elvonulva, akkor egyén.

Ha vacsora, akkor továbbra is egyén és közösség.

Ha esti program, akkor kezdéskor megint közösség, aztán a hozzászóló, a felolvasó egyén és egyén, később viszont az antológia, ami közösség, felolvasói egymás után, azaz egyén egyén után, hogy végül a benyomás, a kép, közösség.

Ha megint fürdeni vagy nem fürdeni, akkor egyén és közösség, majd vége a napnak, csend és sötét, vagyis egyén és közösség.

Ha reggel ugyanúgy reggeli szertartások, akkor egyén és közösség, a délelőtti program kezdetéig egyén és közösség, kezdetekor közösség.

Ha az előadó olyan egyén, hogy folyamatos a közösség, akkor természetes, hogy a feladatok kiadása is, a visszakérdezések és pontosítások is egyén és közösség ismét.

Ha feladatmegoldás személyes igényekkel a helyre és a helyzetre vonatkozóan, akkor egyén meg egyén meg egyén, ami egyre inkább közösség.

Ha ebéd, akkor egyénközösség.

Ha szieszta, konzultáció, fürdő, elvonulás, munka, közösségegyén.

Ha vacsora, akkor egyénközösség.

Ha egyénközösség, akkor az esti programban a témát életművükben sokrétegűen és sokszorosan feldolgozó (hiszen hát hogyan is máshogy lehetne ez az egész, mi másról is szólna az irodalom, az emberi élet, hah!) felolvasók példaértékűen önkéntes egymáshoz igazodása, majd a kisegítendő kisegítése egyén és közösség, közösség és egyén magától értetődő harmóniájában (egyik a másik nélkül? hah.).

Ha utolsó este, akkor mulatság, záróbuli, ami közösség.

Ha tánc, a fajtától függően egyén meg egyén és egyén meg egyén vagy közösség meg közösség.

Ha erre-arra szusszanás, akkor egyén, bár inkább több egyén, vagyis akkor itt is, ott is közösség, hogy az egész legyen egy nagy közösség.

Ha valaki pihen, alszik, akkor egyén, és az idő múlásával nő a pihenők, az alvók száma, akik egyén, így közösség, akik viszont bírják a gyűrődést, közösség.

Ha vége, akkor nyugodalmas jó éjszaka, közösség.

Ha utolsó reggel, akkor utolsó szertartások, utolsó reggeli egyén és utolsó reggeli közösség.

Ha pakolás, útra készülés, akkor egyén.

Ha autórakodások, utazási koordinációk, akkor közösség.

Ha az előadó egyén, a feladatkiadási és -megbeszélési folyamat közösség.

Ha az utolsó felolvasások, akkor szokás szerint utolsó egyén, szokás szerint utolsó közösség.

Ha utolsó ebéd, akkor utolsó egyén és utolsó közösség.

Ha búcsú, akkor egyén meg egyén sokszorosan, ami közösség.

Ha indulás, akkor is egyén meg egyén és közösség.

Ha hazaérkezés, akkor egyén, ha az élet folytatása, akkor közösség.