Spanyolnátha művészeti folyóirat

Halmai Margó

A szó maradt
Arcképvázlat Parancs Jánosról

Kötetbemutatóval egybekötött emlékestet rendeztek 2017. szeptember 1-jén Biatorbágyon, a Juhász Ferenc Művelődési Központban Parancs János költő, irodalomszervező és műfordító születésének 80. évfordulója tiszteletére. A hír sajnos ma csak nagyon kevesek számára jelent valamit: Parancs János jelentősége, helye a magyar irodalomban máig feldolgozatlan.

Irodalmi élete — még ekkor nem tudja ő sem — 1956. november 4-ével kezdődött, amikor mintegy húszezer honfitársunk, köztük a fiatal értelmiségiek tömege indult nyugatra a forradalmat legázoló hatalom bosszúvágya elől1. Tudtak egymásról Nyugat-Európa-szerte, a már korábban létrejött magyar szervezetek és közösségek figyeltek rájuk; segítették őket, támogatták megjelenésüket, szervezték külföldi útjaikat. Az otthon átélt események és az ismeretlenség viszontagságai, a lét bizonytalansága ellenére a fiatal íróknak, költőknek behozhatatlan előnyük volt a kortárs hazai társaikkal szemben az, hogy szabadon alkottak, több orgánumban is publikálhattak akkor is, ha nem illeszkedtek egészen azok profiljába. Eközben itthon maradott írótársaik egzisztenciáját, megjelenési lehetőségeit, státuszát teljesen meghatározta, mennyire hajoltak meg a kommunista művelődéspolitika (TTT2) előtt. Ennek nyomai a legjobb költők, írók öncenzúra állapotában készült alkotásaiban is fellelhető.

A nyugati emigráns fiatal költőkben 1960-tól kezdve fogalmazódott meg elemi erővel az eltökéltség egy önálló irodalmi, kritikai és művészeti folyóirat létrehozására. Egy visszaemlékezésében erről a döntő elhatározásról később, a párizsi Magyar Műhely egyik alapító szerkesztője, Nagy Pál, így emlékezett:3 „Egy 1960 körül készült fényképen ülünk a Rue de Écoles egyik kávéházának teraszán, s a közösen alapítandó folyóiratról álmodozunk, beszélgetünk. Parancs kitartásának köszönhetően a folyóirat mind közelebb jutott a megvalósuláshoz. Mozgósította festő- és szobrászbarátait, akik anyagilag némileg előbbre tartottak, mint mi — el-eladogatták egy-egy képüket, szobrukat. Különösen a később fiatalon elhunyt Pátkai Ervinnel volt jóban: szomszédos szobában laktak a tizennegyedik kerületi Marié-Davy utcában, ahová később a Belgiumból áttelepülő Papp Tibor is költözött.
Megálmodtuk a Műhelyt; meg is valósítottuk...”

A folyóirat a Magyar Műhely nevet kapta, első száma 1962 május elsejei dátummal, Parancs János Töredék című nyitóversével jelent meg, de a párizsi magyar közösségnek már bemutatták április 14-én. Első periódusában (ez nagyjából egybeesik Parancs János párizsi tartózkodása idejével) elsődleges feladataként a politikamentes „tiszta művészetet” és az „önelvű irodalmat” tűzte zászlajára, csak később váltott progresszív irányba. Az induló szerkesztőség tagjai: Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Parancs János és Szakál Imre voltak, a képzőművészeti szerkesztő pedig Pátkai Ervin. Papp Tibor ebben az évben települt át Belgiumból Párizsba, a Magyar Műhely első számában sem szerkesztőként, sem műveivel nem szerepelt. A folyóirat szerkesztősége kezdettől fogva híd-szerepet szánt a Magyar Műhelynek a hazai és az emigráns irodalom között, ebben a vonatkozásban 1963 nagy jelentőségűvé lett a célok megvalósításában. A Denis René Galéria megrendezte ugyanis Kassák Lajos életmű-kiállítását, aki ez alkalommal ismerte meg a folyóirat szerkesztőit. Még ugyanebben az évben Párizsba látogathatott néhány „tiltott” költő: a Weöres-házaspár, Pilinszky János, valamint Parancs János későbbi jó barátja, Kormos István is. Weöres Sándor ekkor adta át az itthon kicenzúrázott Tűzkút kéziratát a Magyar Műhely szerkesztőinek. Ez az év Parancs János számára is kiemelkedő volt: a Magyar Műhely 4. számaként — illetve helyette — megjelent első verseskötete, a Félálom. Ezzel a kötettel kezdődött el a folyóirat könyvkiadói tevékenysége is. Egy év múlva, 1964-ben a hollandiai Mikes Kelemen Értelmiségi Kör támogatásával a Magyar Műhely 7-8. összevont számát az akkor 50 éves Weöres Sándor tiszteletére szerkeszthették, ebben közölték le Tűzkút című kötetét. Itt jelent meg először Papp Tibor első fonikus verse is, a Weörest köszöntő Pogány ritmusok. Az összevont számot Parancs János Orpheusz, és Kibédi Varga Áron Weöres Sándornak címzett verse tette befejezett kerekké4.

1964-ben, a nagyon várt első amnesztiarendelet idején Parancs János hazajött Magyarországra, a Magyar Műhelyben szerkesztőként utoljára az 1964 szeptember elsejei számban olvasható neve az impresszumban: Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor és Szakál Imre szerkesztőtársak között. A képzőművészeti szerkesztő — mint a folyóirat indítása óta folyamatosan — Pátkai Ervin. E szám első két oldalán Parancs János versei voltak olvashatók.
Felmerül a kérdés: ha ez így volt, akkor miért nem jött át az irodalmi köztudatba alapító szerkesztőként sem az ő neve5, sem Pátkai Erviné6? Kettejük létezéséről miért nem tud a Wikipédia emigráns írókat, költőket szimplán csak név (és ahol van, hivatkozás) szerint tartalmazó listája sem?7 Ha a Magyar Műhely történetiségét keresi valaki, Nagy Pál és Papp Tibor alapító szerkesztők, 1978-tól mellettük Bujdosó Alpár „ősszerkesztő” nevével találkozik. Bujdosó Alpár az 54. számtól, 1978-tól lett a Magyar Műhely tagja.
A kérdésre, hogy Parancs János miért maradt ki a kánonból, több válasz kínálkozik. A Magyar Műhely szerkesztőségének összetétele többször változott, ilyenkor természetszerűen mindig újradefiniálta önmagát, és új időszámításba fogott. Friss volt, az elődökről tudott, de nem tartotta számon a nevüket. Amikor a rendszerváltás idején a Magyar Műhely hazatelepült, Parancs János jelentősége és neve szintén nem merült fel, ő már ‘64-ben „túl korán” és „túl későn” tért vissza Magyarországra. Későn azért, mert itthon a hivatalos kultúrpolitika már leosztotta a lapokat, és ebbe a játszmába egy emigráns folyóirat eleve „gyanús” alapító szerkesztője akkor még nem fért bele semmiképp. Korán pedig azért, mert a folyóiratban már megtörtént a generációváltás, ami természetszerűleg profilváltást is eredményezett. Kőrös Kataaz emigrációs irodalommal foglalkozó tanulmányában említi a Magyar Műhellyel kapcsolatban: „Irodalomtörténeti szerepét a hazai tudományosság eddig nem értékelte megfelelően. Ennek az is oka lehet, hogy a ’70-es években — amikor igazán termékenyítőleg tudott volna hatni a magyar irodalomra — hazánkban csak alig, vagy kis példányszámban lehetett hozzájutni.”

Parancs János életművének hátteréhez néhány adatot szükséges rögzíteni. 1956 őszén a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karának elsőéves hallgatója volt, részesévé vált a forradalom és Nagy Imre kormánya mellett hitet tevő egyetemi diákszervezet (MEFESZ) megalakításának. Ott vonult a tüntetésen október 23-án a Parlamenttől a Bem térig a társai között. A forradalom leverését követően közte volt annak a 200 ezernek — köztük rengeteg fiatal értelmiséginek —, akik november 4. után kimenekültek az országból,9 tudván, hogy nem jöhetnek vissza jó ideig. Rövid bécsi és strasbourgi tartózkodás után 1957-ben már Párizsban találjuk őt. Szerelme, választott társa, Péterffy Katalin nem követte az ismeretlenbe, de megvárta, míg kilenc év után amnesztiával hazatérhetett.
Párizsban, egy ház 7. emeletén (lift nem volt), padlásszobát bérelt, lakószomszédja legkedvesebb barátja, a szobrász Pátkai Ervin10 és később Papp Tibor. Pátkai voltaképpen az egyetlen lelki támaszt jelentette számára. „A legjobb barátom a szomszédban lakott. Vörösbort ittunk, savanyúlevest ettünk néhanap. És vitatkoztunk, lelkesedtünk, mint a kamaszok. Sivárság és romantika. A meggyötört lelkek menekülése..., amikor rám tört a rémület. Amikor a pókhálókat, a repedéseket számláltam a falon. Amikor, oly sokszor, börtönné vált a szoba.”11 Parancs János ugyanis sehogy sem találta helyét a világ kulturális fővárosában, magányos volt, és idegennek érezte magát. Sajátságos állapot: sem Magyarországon, sem Párizsban nem volt föld a talpa alatt, ez a kint is, bent is, kint sem, bent sem állapot felőrölte mindennapjait. Az óhajtott szabadság is rövidesen illúzióvá lett; az emigráns fiatal írókat — főként a Magyar Műhely létrejötte után — megszállták a hazai ügynökök, kémek, megfigyelők. Követték őket, ott voltak mindenhol, igyekeztek beépülni közéjük, és rábírni őket az „együttműködésre”. Ez azonban az eddigi ismeretek szerint a folyóirat szerkesztőségének egyik tagja esetében sem sikerült.
Két évvel Parancs János emigrációja után édesanyja meghalt, és még a temetésére sem kapott Magyarországra beutazási engedélyt. Sok érzelmi hiányt szenvedett el, a húgai mellett szerelméé, Katié volt a legkínzóbb teher. Eredendően meglévő, sötétbe hajló világképe és életérzései még kínzóbbá váltak, egyre inkább erőt vett rajta a depresszió.
A kétségek és vívódások azonban csak a visszavonulás óráiban törtek rá, mert közben tüneményes gyorsasággal vetette bele magát az önművelésbe. A Sorbonne-on először matematikát, majd francia nyelvet és irodalmat tanult, és hihetetlen sebességgel ismerkedett meg a kortárs nyugati művészetekkel, az irodalommal. Létfenntartása alapjait kifutóként, gondnokként, majd műszaki tervrajzolóként biztosította, emellett a Sorbonne-on ösztöndíjban is részesült. Aztán hirtelen célt váltott, először a matematikát hagyta el a stúdiumai közül, röviddel ezután távozva a Sorbonne-ról, teljességgel az irodalom felé fordult, „Mintha az otthon a szavakban lenne.”
Írt, tanult, fordított, szervezte és szerkesztette a Magyar Műhelyt, mindez nem volt elég. Hiányzott az otthon biztonsága, húgai, ott-maradt szerelme, a hazai irodalmi társaság: egyszóval: a gyökerek. Kreatív volt, és boldogtalan. Szükségszerűen a Magyar Műhelyben is lehettek szakmai nézeteltérések, viták, Nagy Pál így írt erről az időszakról: „Megálmodtuk a Műhelyt, meg is valósítottuk. Parancs János, az alapító szerkesztő mégis minden második ülésen bejelentette lemondását, és el is ment a kávéházból, ahol éppen összejövetelünket tartottuk, hogy aztán néhány nap múlva visszajöjjön. Valószínűleg ez volt életének egyik legdinamikusabb, ugyanakkor legkiegyensúlyozottabb korszaka.”12
Közben a felszín alatt vívta a belső harcait. „Úgy éltem ott a világváros kellős közepén, akár a tenger fenekén. Barátaim végül magamra hagytak. Találkoztunk még szabályos időközökben: megkövetelte a közös munka. Tárgyaltunk és egyezkedtünk, lelkesedtünk; a Műhelyt egyformán szerettük; ez kötött még a való világhoz, ez a cérnavékony kötelék. Aztán ez is meglazult. Nem hazudhattam tovább, hogy a sorsom megváltozik. Sehonnan sehová: körbeforogtam, a visszatérő álmokba kapaszkodtam. Tudtam, rajtam már nem segíthet a külső világ. Vállalnom kellett az újrakezdés kockázatát. Másként megfojtott volna a magányos éjszakák szörnyetege: a bársonypuha csönd.”13
1964-ben, az első amnesztia idején végérvényesen döntött: hazatelepült. „1964. szeptember 25-én érkeztem haza a MALÉV géppel” (Ó, azok a ’60-as évek!)

„...Szeretem a hangodat, a mosolyodat, kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz. Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág. Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át, hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál: melletted most boldog vagyok.”14 
Magánéletében, a családja körében végre egy időre kiengedett, 1970-ben megszületett Anna lányuk is. Itthon Vas István barátsággal és örömmel fogadta visszatértét, mint ahogy Kormos István és többen is. Juhász Ferenc segítette álláshoz jutni a Művelődésügyi Minisztériumban, és hirtelen belekerült a hazai irodalom nagyságainak társaságába.15
Úgy látszott, minden rendben történik majd ezután. „Kilenc párizsi év múltán, amikor egészen véletlenül és váratlanul találkoztam vele Budapesten, egy mosolygós, vidám, nyílt ember állt előttem. Előrefésült haja, a valamikori bozontos frizura ellentételezéseként, világot látott, modern embert láttatott külső megjelenésében is. János hazajött. Végleg. Szerelmeihez. A mindennél gyönyörűbb anyanyelvéhez szép szeretőtől, a franciától. És szép és okos iskolatársához, Katihoz, akit már középiskolában is kiválasztott s szívébe zárt.”16 
A helyzet azonban másképp alakult. Bekövetkezett az előre látható: a hatalom szívósan követte, folyamatosan megfigyelte őt, és környezetét. Ez történt akkor is, amikor szerkesztőként, lektorként a Magvető Kiadóhoz került: nyomatékosan „figyelmeztették” leendő szerkesztőtársait. Kortársai, munkatársai egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy szerkesztőként hajlíthatatlanul szigorú és minőségi értékrendet támasztott, színvonalban nem ismert megalkuvást. Ugyanakkor emberi kapcsolataiban önzetlenül segítőkész volt a legváratlanabb helyzetekben is. A Magvető Kiadóban nagyon sokan jártak hozzá, körülötte spontán kialakult egy irodalmi szalon, személyiségével, tudásával és értékrendszerével kitüntetett figyelmet vívott ki magának. Közben folyamatosan hozta haza Magyarországra a nyugati irodalmat, fordította a franciákat, és megjelenéshez segített „tiltott”, „tűrt” költőket is. Mindezt az 1979-ben indult győri Műhelyben tehette meg leginkább, mert a hatalom szemet hunyt afelett, hogy egy kisebb megjelenési számmal jelenlevő vidéki lapban megjelennek az emigránsok is. Sőt, a lisszaboni szerződés miatt jól is jött: a kommunista hatalom demonstrálhatta, hogy az ‘56-osokat milyen engedékenyen, lazán kezeli... A győri Műhely szerkesztője, Kemsei István költő, esszéista, kritikus17 elmondta Biatorbágyon, Parancs János révén lehetett megoldani, hogy a folyóirat minden számában közölni tudtak nyugati irodalmat is: „Az ő hitelességén múlott, hogy Határ Győzőtől Cs. Szabóig bárkit hozhassunk, beleértve Márai Sándor Halotti beszédét is, amit az ‘50-es évek után először a Műhely jelentetett meg.”
1992-ben új vezető került a Magvető élére, egy levéltáros, ekkor szerkesztők, munkatársak tömegesen hagyták el a kiadót. Köztük Parancs János is, aki átment az Új Emberhez, amelyben már korábban is „házi szerzőként” tekintettek rá.
Hiányos lenne azonban a kép, ha kizárólag a szigorúan következetes, mosolytalan költő képét látnánk Parancs Jánosról, az emberről, költőről, munkatársról. A biatorbágyi emlékesten költő, irodalomtörténész és szerkesztőtársai meséltek el pár történetet, adomát, amiből kirajzolódott egy másik Parancs János alakja, akiről sokatmondó, cinkos félmosollyal jegyezte meg Doboss Gyula18, hogy szenvedélyesen szeretett játszani, ilyenkor „nagyon szellemes pasas volt”, tudta a legunalmasabb helyzeteket feloldani játékosan, és „... hát, ez is János. Tudnék róla mesélni reggelig19, de ezt ne kívánjátok!”
Abban mindenki egyetért, hogy jellemzően aszkéta volt a munka idején, de szellemes, szenvedélyes játékos, ha egy-egy célt elért, bármit befejezett, vagy egy helyzetet oldani akart. Mint ahogy a szigligeti írótáborban is az első nap kilazulása után azonnal behúzódott a szobájába — a füstöt vágni lehetett ilyenkor —, és csak akkor jött elő, ha egy-egy — szigorúan önkontroll alatt tartott — verset megalkotott, és végre elégedett volt vele.
Sajnos, nagyon korán, gyógyíthatatlanul megbetegedett, a végtelen sok elszívott cigaretta megtámadta a tüdejét. Nyugdíjazták, rengeteg szenvedés, az önmagával való számvetés időszaka után 1999. október 29-én távozott közülünk.

Parancs János minden látható előzmény és szárnypróbálgatás nélkül, szinte egycsapásra lett öntörvényű költő; kritikusai soha nem tudták — és többnyire nem is akarták — besorolni egyetlen kategóriába sem. Ennek megértéséhez át kell tekintenünk, milyen előzmények, és a költőnek milyen életélményei, milyen személyes adottságai vezettek el ide. Az ország földrajzi közepén, Pusztavacson született 1937. augusztus 30-án, nagyon szegény családban. Egyéves volt, amikor szülei Biatorbágyra költöztek, itt még öt testvére született. Nagy tragédia érte őket, amikor öccse egy tüskeszúrást követően tífuszban meghalt, János ekkor már hatéves kiskamaszként nyilván felfogta a történteket. Az általános iskolát kitűnő bizonyítvánnyal végezte, tanárai számára egyértelmű volt, hogy tovább kell tanulnia. Rövid tanácstalanság után a budapesti Gépipari Technikumra esett a választás — Parancs János ingázott, naponta vonatozott. Középfokon, ugyanúgy, mint az általános iskolában, kitűnő minősítéssel végzett. A magyar nyelv és irodalom, valamint a matematika volt az a két terület, amelyekben legjobban elmélyült, tájékozódott, rengeteget olvasott.
A halálát követő visszaemlékezések sorában egy volt osztálytársa20 többek között így idézte fel, hogyan látták Parancs Jánost a középiskolás társai: „A matematikát, szöges ellentétben velünk, az ún. „jótanulókkal”, egészen másképpen, sokkal mélyebben látta. A függvények értelmezési tartományát és értékkészletét természetesen kezelte és gondolta át a feladatok kapcsán. Ez a megközelítés akkortájt pedagógiailag is újnak számított, tanári megközelítésben is. [...] Persze, szívesen emlékezem azokra az osztálykirándulásokra is, ahol Jánost is magával ragadta a vidámság és felszabadultság.”
Ebből a pozícióból irányba is vezethetett az útja, humán és reál területen is bizonyára maradandót alkotott volna. A Műszaki Egyetem gépészmérnöki karát választotta, 1956 októbere itt érte őt első éves egyetemistaként.
Párizsi letelepedése és a Magyar Műhely megalapítása utáni első kötete, a Félálom, 1963-ban jelent meg annak különszámaként. Maga a kötetcím is beszédes, mert nem az alvás előtti ellazult, kellemes állapotról, hanem az otthon elvesztésével járó gyökértelenség köztes állapotáról, a valóság, a víziók, eszmények ütközéséről, az elveszettség érzésének különféle helyzetekben való megnyilvánulásáról, egyfajta delejes bénultság állapotáról szól.
A kötet bevezető versét, az Önarcképet, 1958-ban írta, 21 évesen. Már ebben egy erős költészet ígérete látszik: az enyészet, a pusztulás burjánzó, kimerevített állóképeit szerkeszti egymásnak mellérendelten egy közös kompozícióban. Szűk a tér, dimenziói nincsenek, ha van kiterjedése, az is csak a képekből kifelé, lefelé vezet. Egyetlen színe a sárga, de nem a tavaszi, az újjászületést hozó, hanem mákonyos, altató, befejezett, pontosabban a folytathatatlanságot jeleníti meg. A holt háttérben felbukkanó élőlények mozgásának kilátástalanságát, befejezettségét a nyelvi eszközök támasztják meg. Alig van jelző, több az állapothatározó, az igei állítmányok jelentése, vagy a hozzájuk kapcsolt szószerkezet jelentése, hangulata negatív. Ebben a nyitó versben — amelyet később a Fekete ezüst című válogatás-kötetbe is beemelt — mindennek a csírája benne van, ami a későbbi világát jellemzi majd, de addig még sok ülepítőn, szűrőn, redukción átesik. A jelzők még inkább eltűnnek; a szó-és mondatszerkezetekből az igeiek egyre inkább váltanak a statikus névszói állítmányra, vagy el is maradnak. Előfordul (pl. az André Breton úr a teremtésről21) című versében), hogy az egész vers névszói állítmányokból álló tételmondatok sora. A későbbiekben aztán a versmondatok is egyre gyakrabban ívelnek át versszakokon; máshol a szakaszolás is elmarad; utat engedve a nyelvi ritmuson alapuló szabadversnek. A szóhasználat puritánabbá, egyértelműbbé, határozottabbá válik, mind jobban közelít a hétköznapi beszélt nyelvhez.
Ezt a versépítő költői szándékot már nagyon korán, 1970-ben, a Mélyvízben kötete fülszövegében megfogalmazza követendő irányként: „Régóta tudom, hogy nem a költészet a fontos. Csupán értelmezni, megérteni segíti a zűrzavart, a külső és belső világban lezajló, nehezen értelmezhető állapotváltozásokat. Mégis, sokáig volt számomra menedék és vigasz.
De ezeknek az időknek már vége; közben megismertem korlátait, buktatóit, és gyanakvó lettem. Ma már azt is tudom, hogy a rendelkezésre álló eszköz tökéletlen, és örökös javítást, módosítást igényel. […] De hát végül is minden gondolkodó ember legelemibb kötelessége az, hogy mindenre rákérdezzen, mindent megvizsgáljon, és mindent kérdésessé tegyen...”

Költészetének összefoglaló kritikája mindez ideig nem készült. A biatorbágyi emlékesten Parancs Anna, a költő lánya úgy tájékoztatott, hogy novemberben a győri Műhelyben Doboss Gyula megjelentet egy tanulmányt Parancs Jánosról. Ezért most zárásként én ismét egy fülszövegből idézek22: „...Verseinek különleges légkörét talán az adja, hogy költészetének kifejezőeszközei és tartalma között sajátos, gazdag feszültség van. Egyike legújabb kori líránk érdekes kísérletezőinek, műveiben azt vizsgálja, érdemes-e útra kelni az elveszett szavak nyomában, lehet-e költészetünk olykor retorikusan, érzelmesen, behízelgően, de nem egyszer üresen csengő hangját hétköznapian dísztelenné, prózaian keménnyé formálni anélkül, hogy indulaterejét, sodrását, árnyalhatóságát elveszítené...”

A biatorbágyi emlékestet kettős céllal szervezték: egyrészt közelebb kívánták hozni Parancs János költői és emberi képét, másrészt a kerek évforduló alkalmára kiadott versválogatást mutatták be. Az est Tálas-Tamássy Tamás körorvos és Parancs Anna, a költő lánya szervezésében jött létre, házigazdája a biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ és a Biatorbágy Közművelődéséért Alapítvány volt. A szervezők által meghívott vendégek — a költő munka- és szerkesztőtársai, írók, költők, esztéták és egy grafikus-fotós — mind jó barátai voltak Parancs Jánosnak. Az emlékek, méltatások és a beszélgetés folyamán plasztikus kép alakult ki a hallgatóságban Parancs János következetes, fegyelmezett munkavégzéséről, értékrendjéről és magánéleti szokásairól, adandó alkalommal a játékosságáról is. A beszélgetést a gyermekkori jóbarát, Tálas-Tamássy Tamás vezette le. A könyvbemutatót a művelődési központ vezetője, egyben az alapítvány elnöke, Szádváryné Kiss Mária tartotta. Hangsúlyozta, Biatorbágy szeret első lenni: itt állították fel az országban az első Juhász Ferenc-szobrot, s ezzel az alkalommal Biatorbágyon emlékeztek meg először Parancs Jánosról. Ígérik, lesz folytatás.

1 Köztük olyan kiválóságok, mint Faludy György, Határ Győző, Ignotus Pál, Méray Tibor, Pálóczy-Horváth György, Tollas Tibor, Tűz Tamás stb. A mintegy ötezer menekülő diák között pedig ott volt az akkor még „nevenincs” ifjú csapat, amelyet ma már élvonalbeli művészeink között tartunk számon: András Sándor, Bakucz József, Baránszky László, Bujdosó Alpár, Czigány Lóránt, Fehér László, Ferdinandy György, Gömöry György, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kemenes Géfin László, Keszei István, Kristóf Ágota, Makkai Ádám, Márton László, Mészáros István, Nagy Pál, Papp Tibor, Parancs János, Pátkai Ervin, Sárközy Mátyás, Sulyok Vince, Thinsz Géza stb. ( G. Komoróczy Emőke Avantgárd kontinuitás a XX. században - A párizsi Magyar Műhely és köre)
2 Támogatott, Tiltott, Tűrt
3 Nagy Pál: Parancs János halálára - Magyar Műhely 2000/4, 13-14. oldal
4 G. Komoróczy Emőke Avantgárd kontinuitás a XX. században
5 Egy kivétel van ez alól: a Wikipédia szűkszavú, tényeken, számokon, adatokon alapuló szócikke, amit felesége, Parancs Jánosné Péterffy Katalin tett közzé, alapító szerkesztőként megnevezve őt.
6 Pátkai Ervin az Artpotálon: https://artportal.hu/lexikon-muvesz/patkay-ervin-944/
7 Wikipédia: emigráns magyar költők, írók listáján Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor szerepel; Parancs János és Pátkai viszont nem. https://hu.wikipedia.org/wiki/Emigr%C3%A1ns_magyar_k%C3%B6lt%C5%91k,_%C3%ADr%C3%B3k_list%C3%A1ja 8 Kőrös Kata: Emigrációs irodalom - Petőfi Irodalmi Múzeum https://pim.hu/hu/emigrans/emigraciotortenet/korszakok
9 Köztük olyan kiválóságok, mint Faludy György, Határ Győző, Ignotus Pál, Méray Tibor, Pálóczy-Horváth György, Tollas Tibor, Tűz Tamás stb. A mintegy 5000 menekülő diák között pedig ott volt az akkor még „nevenincs” ifjú csapat, amelyet ma már élvonalbeli művészeink között tartunk számon: András Sándor, Bakucz József, Baránszky László, Bujdosó Alpár, Czigány Lóránt, Fehér László, Ferdinandy György, Gömöry György, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kemenes Géfin László, Keszei István, Kristóf Ágota, Makkai Ádám, Márton László, Mészáros István, Nagy Pál, Papp Tibor, Parancs János, Pátkai Ervin, Sárközy Mátyás, Sulyok Vince, Thinsz Géza stb. Forrás: G. Komoróczy Emőke Avantgárd kontinuitás a XX. században - A párizsi Magyar Műhely és köre
10 1937. április 11 - 1985. június 18. - A francia Lovagrend tagja (1973), 1956: Magyar Iparművészeti Főiskola, mestere: Borsos Miklós; 1957-1964: École des Beaux-Arts, Párizs, mesterei: H.-G. Adamo, Jeanniot. 1956-ban Franciaországba emigrált. A párizsi Magyar Műhely egyik alapítója. 1970-1973 között a Sorbonne-on szobrászatot tanított. 1974-től a Párizs melletti Noisy-le-Grand urbanisztikai tervezésének műszaki vezetője volt. Korai halálát gázrobbanás okozta. Kezdeti munkáin még Brâncuşi, Giacometti hatása érződik. Technikai újító, a 60-as évek közepétől készíti jellegzetes betonszobrait. Tektonikus rétegekben nőnek monumentális köztéri szobrai, architektúrái felfelé, modern katedrálisai ősi, eruptív hatásúak. Mozgó falaik üregesek, likacsosak, organikus jellegük ellenére személytelen struktúrák. Hasonlóan polisztirolból készült kisplasztikái.
11 Emlékmű, Párizsi szobám - Mélyvízben, 1970
12 Nagy Pál: Parancs János halálára - Magyar Műhely 2000/4, 14. oldal
13 Parancs János: Az utolsó év - Mélyvízben, 1963
14 Parancs János: Állóképek, Mélyvízben, 1963
15 Vas István, Zelk Zoltán Kormos István Nagy László, Juhász Ferenc költők, Benyhe János műfordító, tanár, publicista és irodalomtörténész; Réz Ádám műfordító és öccse, Réz Pál, a kortárs magyar irodalom kiváló szakértője; Csurka István, Végh Antal, Csukás István, Bella István, Déry Tibor, Kálnoky egy hatalmas asztalnál: micsoda társaság! és még Mándy Iván is, aki "csak ebédelni jött".
16 Kiss Endre: Megkésett búcsú - Parancs János költő emlékére - Magyar Műhely 2000/4, 17. o.
17 Ez évben, 2017-ben kapta meg a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi-díját, az Illyés Gyula-díjat
18 Irodalomtörténész, esszéista, főiskolai tanár - "Doboss Gyula az irodalom felkent tudósaként és tanáraként mindent tud az írói mesterségről, ami belőle elsajátítható..." Kemsei István - Kortárs Online - http://www.kortarsonline.hu/archivum/2016/01/doboss-gyula-a-merza-napl%C3%B3.html
19 Az egyik "mese" Doboss Gyula emléktárából a Magvető Kiadó egyik szerkesztőségi üléséről: "... egy kicsit elromlott a hangulat, untuk az egészet [...] Egy idő után azt mondta János, hogy játsszunk valamit. És ez a komoly, szigorú ember fölállt, mindenki odafigyelt, hogy biztosan valami nagyon tanulságos és mértékelvű játék következik. Akkor azt mondta, hogy mindenki tegyen le ide az asztalra 10 forintot. Hát letettük... akkor azt mondta, hogy most mindenki mondjon egy számot. És akkor mondtuk sorban, hogy 5, 8, 52, 1910, stb. Ekkor János azt mondta, hogy "5500. Én nyertem!" Összeszedte az összes pénzt, és akkor vége volt ennek a kicsit merev szerkesztőségi hangulatnak, és mindenki boldogan kacagott. Szóval, ez is János."
20 Kiss Endre: Megkésett búcsú - Magyar Műhely 2000/4
21 Fekete ezüst, 1972
22 Parancs János: A versírás természetrajza, Magvető Kiadó, 1977.

Fotó: Halmai MargóUtolsó instrukciók a nyitáshoz. Balra Szádváriné Kiss Mária, a Parancs János emlékest házigazdájaParancs Anna, a költő lánya, Fábry Anna és Steigert Ágota, a Magvető  Kiadó szerkesztői; Doboss Gyula író és Kecskeméti Kálmán fotográfus, grafikus.Tálas-Tamássy Tamás, az emlékest levezető és az általa szerkesztett kötet bemutatója szerepébenFábry Anna, a Magvető Kiadó szerkesztője, személyes jóbarátja volt Parancs Jánosnak, hamar megtalálták a közös hangot, pedig Annát figyelmeztették, hogy nyugatról jön ez az ember... Tudjuk, ez mit jelentett akkor.Balról jobbra: a költő lánya, Parancs Anna; Fábry Anna, Steigert Ágota, a Magvető Kiadó szerkesztői; Doboss Gyula költő, irodalomtörténész; Kecskeméti Kálmán grafikus, fotográfusVillányi László, a győri Műhely főszerkesztőjeSteigert Ágota,  Magvető Kiadó szerkesztője nagyon jól ismerte Parancs János költészetét. Köteteinek legnagyobb részét ő szerkesztette. Személyes, jó kapcsolatokat ápoltak a családjaikon belül is. Tőle jobbra Doboss Gyula író és Kecskeméti Kálmán fotografikusKemsei István, Villányi László, Pátkai Tivadar és Borbély JánosKisteleki Zoltán, az emlékesten a Parancs János versek előadójaKemsei István, Villányi László és Pátkai Tivadar: a győri Műhely képviseletébenFotó: Halmai MargóAz emlékest előtti héten halt meg Parancs János felesége, Péterffy Katalin. Tudott a megemlékezésről és a könyvbemutatóról, súlyos betegen is nagyon örült neki. 2017. október 29-én helyezték örök nyugalomba, megérkezett...Fotó: Halmai MargóParancs János válogatás-kötetét a Biatorbágy Közművelődéséért  Egyesület jelentette meg, szerkesztette: Tálas-Tamássy Tamás