Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tóth Imre

Automaták

Mintha egy burokban lett volna, egy test burkában. Olyan távolról jutottak el hozzá a képek, a zajok, egy másik világ jelenségei, mintha semmi köze nem lett volna hozzájuk.
Úgy érezte magát, mint egy automata, de nem egy érzések, érzelmek nélküli gép, hanem egy lélekkel megáldott-megvert automata. Az alkotó, aki valamikor a lelket lehelte belé - képletesen szólva - már nagyon messze járt innen, teremtményét mintegy magára hagyva. Nem is volt rá szükség, hogy állandó felügyeletet gyakoroljon felette, hiszen önmagától is működött, egészen addig, amíg a belé írt program szerint le nem járt az ideje.
Egészen természetesnek érezte, hogy vannak érzelmei. Most is, amikor burokban volt, egy test burkában. Állt a napsütésben, és a havat nézte, ahogy szikrázik rajta a fény. Csak egészen távolról hallotta a búcsúztató beszédet, pedig a búcsúztató elég hangosan, és érthetően beszélt.
A szellemét egy test-lélek börtönbe zárták, egy automata testébe és lelkébe. Nem kataton bábként kell elképzelni őt, hanem olyanként, aki mozog és cselekszik, de a cselekedeteit mégsem ő irányítja. Automata. Reggel is, amikor felkel, kicsoszog a WC-re, mosdóba, aztán kávét készít magának, felöltözik, munkába siet, beér a munkahelyére, köszön a kollégáknak, a munkáját végzi, emberekkel, vagy tárgyakkal, eszmékkel, fogalmakkal dolgozik. Akkor is automata.
Volt idő, amikor nem voltak jelen a Földön, akkor azt mondták, akik már akkor is léteztek, hogy nem volt még élet. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy legyenek automaták. És lettek.

Némely vélemények szerint az automaták kilencven százaléka felesleges. Ennek az állításnak az igazságát csak akkor tudjuk eldönteni, ha bepillantunk az életükbe.


Jelenetek az automaták életéből


Ezt az egyikük mappájában találtam:


Finomhangolás


Néha még mindig a technikai terület fáiról álmodom. Ha szomorú vagyok, vagy bizonytalan, visszatérek szellemi ébredésem helyszínére, az erdőbe, a fák közé.
Miféle entitások voltak ott jelen, nem tudom. De hogy jelentős szerepet játszottak felnőtté válásomban, abban biztos vagyok.
Azt mondják a régiek, akiknek mindenhez van hozzáfűzni valójuk, hogy az emberek is olyanok, mint a bolygók, egyszer közelebb kerülnek egymáshoz, máskor távolabb. Nem tudjuk, hol a határ képzelet, és valóság között.

Huszonöt évvel ezelőtt, ezen a napon érkeztem meg K-ba. Amikor leszálltam a vonatról, még nem tudtam, milyen helyre érkeztem. Ha minden, amit tudni szeretnék magamról, egy bizonyos helyen van elrejtve, akkor ez csakis ez, az erdő közepén megbújó, egykori lőszerraktár, és laktanya lehet. Lehet, hogy létezésem titka van ott, a földbe ásott raktárak mélyén.
Mindenki életében van egy mágikus hely, amelyhez ragaszkodik. Az én számomra ez nem más, mint K. Lehet, hogy életem minden későbbi történése onnan nyeri magyarázatát.

Ha beléptünk K-ban a kétszárnyú kapun, a sorompó után a kapuügyelet kis épülete következett. Kicsit tovább, jobbra a parancsnoki épület az irodákkal, balra az alakulótér és a legénységi épület.


Gyerekkoromban furcsa dolgokat meséltek a szüleim. Ültünk a sarokban, ahol az állólámpa gyenge fénye a két fotelt, és a lámpa alatti, lenyitható ajtajú szekrényt, és a szekrényen álló rádiót világította meg. Ha bekapcsoltam a rádiót, világítani kezdett a skála, ahol az egyes rádióállomásokat lehetett kiválasztani. Volt még egy, zöldes színű kijelző, a rádió jobb felső sarkában, ez tulajdonképpen egy elektroncső volt, ami a finomhangolást segítette.
Ezen az oldalon egy kétajtós ruhás, és egy alul fiókos, felül üveges szekrény következett a meghitt sarok után. A TV az erkélyajtó, és a szekrény közötti sarokban állt. Nyáron, ha nyitva volt az erkély, takarásba került, ezért tévézés közben be kellett csukni az erkélyajtót. A szemközti két ház között át lehetett látni, derült, tiszta időben, és amikor még nem voltak nagyok a fák, elláttam a templomig, és a stadionig, kicsit közelebb a gimnázium épülete látszott, ahol később tanultam. Az elbeszélés idejében még általános iskolás lehettem.
A szoba másik oldalán, az ablak alatt helyezkedett el a fűtőtest, ami egy gázkonvektor képét öltötte magára. Majd egy virágállvány következett, a rajta élő növények persze időről-időre változtak. A virágtartót két heverő követte, hosszabb oldalukkal a fallal érintkezve. A heverők fölött két faliszőnyeg takarta a falat.
Ez volt a keleti fekvésű nappali. A másik, kisebb szoba ablaka nyugatra nézett. Szemben park, házak. Észak-nyugat felé a laktanya. Déli irányban a ruhagyár tömbje sejlett.
A katonai elhárítás figyelte a házat. Ez később érdekes lehet.
A kisebbik szoba mellett volt a fürdőszoba, vele szemben az előszobából nyíló spájz. A kamra és a gardrób között a falon gázóra. A gardróbbal szemben a konyha, tőle balra a bejárati ajtó.
Elég magányos gyerekkorom volt, de nem bántam, mert általában olvasással töltöttem az időt. A jóga és az autogén tréning is foglalkoztatott. Egyszer a kezembe akadt egy orosz szerző könyve a könyvtárban. Telepátia volt a címe. Haza vittem a könyvet, és elkezdtem olvasni. Egészen részletes leírások is voltak benne, a telepátia gyakorlásához. Elkezdtem gyakorlatozni. Egy alkalommal már a gyakorlat végén tartottam, és elkezdtem kisugározni a felépített képet. Egyszer csak anyám rohant át a másik szobából, és izgatottan azt mondta: képzeld, láttam egy képet, egy arcot, de teljesen olyan volt, mintha valóság lett volna. Nem árultam el neki, hogy a kép az volt, amit én hoztam létre a szomszéd szobában.

A nappaliban állt egy üveges szekrény, talán száz-kétszáz könyv lehetett benne. Az egyikre különösen emlékszem, Druon Szabadesése volt, kék borítóval.