Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hegedűs Ágota

Más tolla

Hogy hívnak, kérdezem a pincérlányt, engem nem korlátozhat be semmi, válaszolja. A Föld középpontja sem, kérdezem, nem, válaszolja, simán átmegyek rajta a plüss egyszarvúmmal, közben becsekkolok, és hashtag-elek. Instagram-életmódra kapcsolok, és állandóan megyek. Szóval tök mindegy, hogy hívnak, úgysem én kellek neked. Ha nem megyek sehova, akkor is úton vagyok. Selyemkoszorúval a fejemen ülök az erdő közepén és hallgatom a csendet, nézem a fákat meg az eget, nem kell semmi más. Tudom, hogy nem kell semmi más, meg senki, de kérdem én, akkor mégis miért vagyok ott? Kimegyek az erdőbe, csak azért, hogy a gondolataimba merüljek, csak azért, hogy magam legyek az egyszarvúmmal. Önismeret, tudod. Bólogatok.
A selyemkoszorúm a gondolatfüzérem. Próbálok utánajárni, hogy a fatörzstől hogy jutottam el a hintaágyig, közben bizonyosan gondoltam az asztalosra, meg a málnafagyira, repülni is tudok, érintem a fekete szárnyammal a nordic walkingot és a mobil nővért. Kicsapongok gondolatiságban, hadarja, meg egyébként is, ott a bükkfák között, na jó, van még szil, meg sok éger, mind az égig ér, lombhullató erdő, nem mentem ki a városból, mégis csönd van ott, és rád gondoltam, kis „errel” persze, hol a picsában voltál eddig, ilyen sokan voltak előttem? Meglepődve nézem, csak a nevére voltam kíváncsi, hogy bele tudjam írni a versembe, hetek óta ebben a kávéházban keresem a kávé és méz elegyes ihletét, ez a lány pedig megőrjít a piercingjével a nyelvében, a szűkre tekert fekete kötényével, a madártollas fülbevalójával, és a hajával.
Dorka, mondja, de nekem a Zoé jobban tetszik. Ezért most már Zorka. Bementem az anyakönyvi hivatalba, és elintéztem. Elintézek mindent. Mindenkit. Téged is, ha bántasz, mondja, azzal csavar egyet az övére kötött plüss egyszarvúján.
Voltál már a Titanic kiállításon, kérdezi, én semmitől se félek, de a víziszonyommal kellene kezdeni valamit, félrehajtja a fejét, és a füle mögé tűri az egyszem türkiz hajtincsét, a többi fekete közé. Pukkant egyet a rágójával, és befejezi a mondatot: Majd a Titanic kigyógyít. Szembe kell menni a félelmeimmel. Ki kell iktatni őket, tudod. Kérsz még valamit, vagy hozzam a számlát? Ki kell iktatni, de nem úgy, hogy fejbe vágod magad egy óriási, kerekre csiszolt kővel, úgysem mered megtenni, vagy hogy feljebb lépsz a korláton, mert a súlypontod majd átbillen, és te leesel a szakadékba. Nem. Úgy kell, hogy nem gondolsz semmire. Vagyis épp a semmire gondolsz. Minél többet tudsz a semmire gondolni, annál jobb. Hozok még egy lattét, jó?
Míg nem látom Zorkát, kibámulok az ablakon, nem tudok a semmire gondolni, megint feszít az oldalam, én, és már megint ez az én, hát soha nem unom meg magam, örökké foglalkozni magammal, az életemmel, egyáltalán van más is, amivel érdemes? Van fontosabb annál, hogy hogy vagyok, épp jól dobban-e a szívem, vagy megint pörgeti a pajzsmirigyem, hogy miért dagad a lábam, csak mert meleg van ma, vagy ez is a jodidionjaim számlájára írható, hogy az ősz hajszálak miért sokasodnak, a ráncokkal együtt, a szakállamban keményebbek az ősz szálak, és a mandulámnak most fog lejárni a szavatossága, vagy bírja még, és tíz év másfeles dioptria után miért kell váltanom, nyilván a kettes sem lesz elegendő, mondjuk, nem csoda ennyi képernyőbámulás okán. Nézem a kiállítás weboldalát, veszek jegyet, elviszem ezt a lányt.
*
Menjünk ki a tó partjára, fordul szembe velem, tudni szeretném, hogy állok a vízzel, szerinted? Szerintem ha választanod kell, akkor repülővel mész majd, akárhová is mész, és nem hajóval. Fasz vagy, nem segítesz, mondja, de kézen fog, és húz a tó felé. Leülök a partra, Zorka a combomra teszi a fejét, és az eget nézi, fűszálat rágcsál, a Welcome to the jungle-t dúdolja, aztán elalszik. Moccanni sem merek, sokáig nézem, ez kell nekem?
Kinn fekszünk a zöldben, a mindenféle színű zöldben, pihentetem a szemet, régebben belecsodálkoztam a vetés zöldjébe, állítólag az is nyugtat, csak bele kell nézni igazán, itt is ugyanaz a zöld a lombkoronában, csak itt nem lehet belefeledkezni, a szél nem engedi a nyugvást. Nincs madár a közelben, megérezték, hogy jövök, míg itt vagyok, addig ők nincsenek. Már rég nem akarom megfejteni, hogy miért ellenpólusaim a madarak. A madarak és én, már megint én, megint a romló test nyűgei jönnek a madarak helyett, óvatosan, hogy ne mozduljon a combom, hanyatt fekszem. Gondolatban kezdek körbe sétálni, megkerülök egy kisebb csoport fát, balra, az óramutató járásával ellentétben, egyáltalán ez is, minden óra digitális körülöttem, meddig lesz használatban még ez a kifejezés, szóval balra indulok, zörög az avar a lábam alatt, rég nem járt erre senki, találok makkot, akkor van itt tölgy is, és a körülbelül huszadik, nem, nem körülbelül, pontosan a huszadik kör után az jut eszembe, hogy miért mondta a doktor Balázsi, hogy ezen a vérképen nem lehet, vagy legalábbis a mai orvostudomány szerint nem tudnak segíteni. Ezzel kellett volna kezdeni a gondolkodást, és nem kitérőket tenni, meg hetek óta úgy tenni kávézókban, mintha dolgoznék, pedig esténként lefekvés előtt csak a tollas fülbevaló lebegi tele a fejem.
Megnyugodva bámulom a fatörzseket, a leveleket, hallgatom a csendet. Valami mégis van, mozdulatlan vagyok még, de éber leszek, figyelek. Madárcsicsergés. Meg kakukk. Fölöttünk egy seregélyraj húz el. A szomszéd fa törzsén lefelé kúszik egy csuszka, nem vesz észre, egészen közel kerül. Honnan, miért a sok madár? Már megint én. És az erdő. Meg talán Zorka.