Spanyolnátha művészeti folyóirat

Major Eszter Anna

d-moll

Alig egy órája van hátra. Krétaszagú fáradtság ül rajta, szájában fémes íz, és sürgeti az idő.
Tegnap estefelé kezdett hozzá. Elővette az újonnan vásárolt anyagot és a hozzávalókat. A beavatott selyem olyan illatot vitt a textiliáktól nehéz szuterénbe, mint mikor anyja mosás után a lakásban teregetett. Kirakodott hatalmas szabóasztalára, a posztóból mindenütt gombostűk dugták ki piros-sárga-kék kalapjukat. A kiegészítőket külön tette az ablak mellett álló munkapolcra, a ropogós kelmét kifektette a pultra. Ujjaival simította, szemével itta a kényes puhaságot, úgy nézte, ahogyan festő nézi az üres vásznat. Retinája mögött formák, ívek táncoltak. Végig pásztázta szemével az apró vállfákon szép sorban függeszkedő szabásmintákat, amiket a nyitott ablakon beillanó szellő úgy rezgetett meg, mint nagyanyja száradó ruháit a forró nyári szél. A totemszerű minták mindegyikén apró kelmedarab. Már a főiskolán is így rendszerezte munkáit. Magában úgy mondta, ezek a pici anyagcikkelyek az ő emlékei. A vállfákon kiterítve az élete. Az első ruha, amivel otthon próbálkozott, a diplomamunkája, az első címlapfotózás modellje, az első kollekciójának darabjai. Tekintete egyszer csak megállapodott az egyiken. Leemelte, és a hozzátűzött anyagdarabot arcához érintette. A puha szatén úgy simult hozzá, mint mikor az első harisnyát felhúzta lábára. Mintha az anyag a második bőre lenne. Mint egy illat reflexe, a kelmedarab puhasága éppen úgy vitte őt vissza az időben, egy emlékhez.
A sötét szaténruha azon a régi estén úgy állt rajta, mint az álom. Érezte, ahogyan a tekintetek kísérik, mintha láthatatlan köteléken húzta volna őket maga után, bármerre is lépett. A ruha magabiztosságot és könnyedséget hazudott róla, és vele együtt ő is, akár egy nagystílű, elegáns gesztus, szimbóluma lett az estének. A bemutató utáni fogadáson aztán ide-oda rebbent, hogy fogadja a gratulációkat, de a siker okozta eufória összemosott mindent, mint mikor kislánykorában aprólékosan lefestette a tópartot, aztán pár helyen vízzel teli ecsettel áztatta, mígnem az egész csak egy hangulat lett, egy valaha volt érzés. Ilyen valószínűtlenül, talán meg sem történve nyúlt az a régi este, és ebbe az elnyúlt tompaságba hasított bele akkor a férfi kérdése: „Elvinném innen magát, mit szól hozzá?” Ezzel az egyszerű mondattal, és azzal az elnyúlt, súlytalan estével kezdődött az egész. Nem hívta szerelemnek, úgy vélte, a szó elkopott, megzsírosodott. Akkor kezdődött hét vibráló év minden túlfűtöttsége, szenvedélye és ki-nem-mondása.
Egy elhaladó troli visszarántotta a kis szuterénbe, amit most lilásra festett a kései napfény. Szemközt, a fal mentén magasodó polcokon, mint a szivárvány, vásznak, selymek, szövetek; embertől soha nem puhult nehéz illatuk apróbbnak tettette a lakást, mint amekkora valójában volt. A színes, tömött szobában szinte vakított az új kelme, kiterítve, mint egy magányos performance egyetlen kelléke. A nő, nyakában az indaként tekergő mérőszalaggal, kézfejével szemét dörzsölve, szertartásosan hajolt fölé. Minden ráncot kisimított, gondosan ügyelve, hogy a két réteg fedje egymást, majd ráhelyezte a szabásmintát. Lassan, akkurátusan illesztette egymáshoz a darabokat, és homlokát összeráncolva nézte, kell-e apró változtatás, és ha igen, hol. Összetűzte a papírt a kényes anyaggal, a mérőszalagot kitekerte nyakából, szájában gombostűkkel egyensúlyozott, és két krétát is a keze ügyébe készített. A viharvert laptopon beállította Mozart A-dúr zongoraversenyét, és hozzáfogott.
A zene ütemére az olló felhasította a kényes kelmét. A vágás sercegett a szobában, a próbababák megbabonázva lesték a műhely eme újabb aktusát. Ilyenkor mindig hálás volt. Élni és alkotni. Soha nem törődött mással. Soha nem volt semmi ennél fontosabb. Még a férfi sem. Vágott, illesztett, és mért. Az ablakon át, egy szivárványfoltban porszemek óvakodtak a szobába, és a nő mozdulatai nyomán, a surló fényben táncba kezdtek. Furcsa balettjük lassan az egész műhelyt valamiféle színpaddá varázsolta, a nő volt a karmester: az ő keze, karja, teste nyomán született ez a belvárosi padödő. A zongoraverseny meg csak sürgette, nem engedve neki pihenést. A második tételt különösen szerette munka közben. A fisz-moll bágyadtsága, elveszettsége, magányossága úgy rezonált benne, mint a hóesés csendje, vagy az ősz színei. Szerette a fisz-mollt. Kislánykorában, a zongorán is ezt kedvelte a legjobban. Vagy a d-mollt. A fisz-mollt sötétkéknek képzelte mindig. A szaténruha is kék volt, évekkel ezelőtt. Elmosolyodott a véletlenen.
A szuterén előtt ismét elrobogott egy troli, ilyenkor a polc mindig megremegett, a fotó pedig, amit a férfi készített róla, kis híján leesett. De valahogyan mindig visszanyerte egyensúlyát. A nő nézte a képet, és azon gondolkodott, miért nem dobta még ki? Miért nézi nap, mint nap? Engedte, hogy tekintete néhány pillanatra elszabaduljon ebből a pár négyzetméterből, ki, a szabadba. Onnan, ahol most állt, éppen a sarki pékség bejáratát látta, mögötte a park szélével. Ez volt a kedvenc szeglete. Ebből a szeletből nem lehetett tudni, hol van az ember. Csak a kellemes nyüzsgés, és valami jóllakott béke hívogatta a szemet. A pékség éppen zárt, már csak a környék szegényei várták a polcokon maradt, leértékelt péksüteményt.
A zongoraverseny nagyjából hetedszerre, nyolcadszorra indult újra, ő pedig már kezdte látni a formát. Szeme csillogott, torka kiszáradt, és közben tekintete időről-időre a faliórára vándorolt, mint aki határidőre dolgozik. Már kivágta és összetűzte a felső és alsó részt. A dekoltázs alatt átvetette az anyagot, és bőven redőzte. Derék felett indult a szoknyarész, „A” vonalban bővülve, köpenyfazonban. Karcsú ujjai úgy szántottak az anyagon, mintha ő maga játszaná Mozart koncertjét. Mikor nagyjából elkészült az alappal, összefércelte, majd odament a nagyanyjától kapott varrógéphez, és eligazította rajta a ruhát. Mellette, a sarokban két ipari gép kapott helyet, velük szemben egy ezüstszínű modern varrógép, de ő, ha csak tehette, ezzel dolgozott. Még akkor is, ha az öreg masina ilyenkor úgy nyögött és szisszent, mint egy lumbágós vénember, akit pihenéséből riasztottak. Megnyomta a pedált, a régi darab akadozva indult neki, de aztán harapta, falta az anyagot.
A zongoraverseny, ki tudja, hányadszorra véget ért, ám ezúttal, mintha az elavult laptop ráunt volna, nem indult újra. Helyette néma csend borult a sercegő-percegő, sietős mozdulatokra, a némán figyelő anyagtekercsekre, a táncoló porszemekre. Csak az óra másodpercmutatója kattogott, akár az idő vén metronómja.
Mint akkor is. Egy régi éjszakán. Ugyanitt. A férfi sokáig állt vele szemközt, és várta a választ a kérdésre, hogy hozzámegy-e feleségül, de ő csak szabott, mint egy őrült. Akkor Beethoven szólt, a fisz-moll szonáta. Az egyik kedvence volt. A férfi csak várt, de ő nem tudott felelni. Mit is mondjon, amikor neki ez az élete? Ez a hat négyzetméter, a surrogó kelmék, a színek és a formák katarzisa. És ebbe nem fér bele egy bolond kapcsolat. Csak vágott, és tűzött tovább, karcsún és hidegen, aztán a férfi megállította a zenét. Egyszerre ott feszült kettejük között a csönd. Meg az óra kattogása, és az ő mozdulatainak surranó neszezése. Nem nézett rá, de érezte égető tekintetét, az anyag felforrósodott keze alatt. Aztán egy hosszú perc, vagy talán óra után, mikor felnézett, már egyedül volt. Újra.
Ahogy az emlék ráköszönt, elvétette a mozdulatot. A tűt mélyen az ujjába szúrta, és egy apró vércsepp hullott az anyagra. Mintha lassított felvételen nézte volna, ahogyan a bíbor pecsét apró kis tavacskaként birtokba veszi az érintetlen selymet. Leragasztotta ujját, majd gondolt egyet, derékszögben átfordította a hófehér anyagot, alakított kissé a dekoltázson, és már újra valahol messze járt. Elővette a kiegészítőket, az apró rózsákat, a csipkét és a szalagokat. A csipkét végig vezette az ávetett hajtáson, egészen le, a szoknya aljáig, mintha egy köpeny légies szegélye lenne. A szalagot hátulra tűzte, egy csokorba, a csípő fölé, a rózsákat pedig apró kis szigetekben helyezte el vállöv tájékán. A próbababák ismerősen figyelték a sietős munkát, a szuterén meg-megremegett minden troli nyomában, a fénykép éppen, hogy nem esett le helyéről, a varrógép rigolyásan-dohogva várta, hogy újra munkába fogják, a mérőszalag viharverten hintázott a nő karcsú nyaka körül, a kréta ide-oda cikázott az asztal sarka és a nő keze között, a gombostűk egy kupacban lihegtek a puha szivacspárnában, majd meg szétszálltak újra, színes sapkáikkal hol itt, hol ott tűnve fel a nagy fehérségben. A lámpa fénye lassan elsápadt a nappali világosságban.
Most ránéz az órára. Már csak ötven perc háromig. Átdolgozta az éjszakát és a délelőttöt is, kint az eső felszáradt, a nyári napfény makacsul ömlik be a zsúfolt műhelybe. Leoltja a lámpákat. Óvatosan, vigyázva fogja a ruhát, és feladja az egyik próbababára, az ablakkal szemközt, a gépek mellett. Eligazít minden ráncot és piét. Apróra átvizsgál minden hajtást, és simogatja a kelmét, hogy nem vet-e redőt ott, ahol nem kéne. Igazít, tűz, újra ölt. Szemügyre veszi művét. Szája szétnyílik kissé, szeme megvillan. Tökéletes. Odamegy a csaphoz, és vizet enged magának. Kortyol belőle, aztán kiönti. Aztán megint. Tölt, kortyol és kiönt. Egészen addig végzi ezt a szeánszot, míg a víz el nem éri a megfelelő hidegséget. Csak ott jön meg az a kékes íze, amit ő úgy szeret.
„De akkor miért nem engeded ki a csapot, és ha már elég hideg, akkor töltesz magadnak? Miért kell állandóan kóstolgatni?” — kérdezte egyszer nevetve a férfi. Úgy nézett rá akkor is, mint aki ezért a furcsaságáért csak még inkább imádná őt. Akkor nem tudott felelni. Most azt mondaná, mert éreznie kell a különbséget. Tudnia kell az utat az átalakulásig. Mint ahogyan az öntudatlan anyagból műalkotás lesz. Mindennek megvan a maga teljessége. Az anyagnak is. A víznek is. És a fisz-mollnak is.
Ahogyan most eszébe jut a férfi mosolya, ismerős dohány-és fa illata, ismét émelyíti az érzés, hogy rosszul döntött. Hogy talán igent kellett volna mondania. Fel-alá járkál a szobában, majd felemeli a kisasztalon heverő esküvői meghívót. A férfi küldte neki pár napja. Azóta sem nézett rá. Most a rossz döntés és a magány fanyar szájízként lepik meg, torkát kaparják, mint a készülő hányinger. Nézi a meghívót, és arra gondol, hogy az ő neve is állhatna ott, a férfié mellett.
Már csak fél óra.
A youtube-on kikeresi Chopin d-moll prelude-jét. A d-mollt is szereti. Alázat, nyugalom árad belőle, kellem és báj. A d-moll: szelíd gyász. Egyszer egy barátja azt mondta, a d-moll szerinte a búskomor nőiesség, egy kis spleennel és haszontalansággal keverve. Stílusosan ezt hallgatja most, és úgy képzeli, a d-moll színe fehér. Sminkelni kezdi magát. Mikor kész, óvatosan, mintha rituáléhoz készülne, magára ölti a ruhát. A zene lejár, az óra kattog, éppen hármat üt.
A kinti napsütés megszínezi haját, ő pedig belenéz a tükörbe. A menyasszonyi ruha, mint egy haiku: mell alatt, az öv résznél, apró vörös pont teszi játékossá. Farkasszemet néz tükörképével. És elmondja. A szemben lévő karcsú, fáradt nőnek. Mindazt, amit a férfinek sosem. Csak mondja és mondja, sminkje elmosódik, a tükör bepárásodik, ő guggolva görnyed a műhely padlóján, az óra pedig egykedvűen számlálja a perceket, az órákat.
Sötétedik, mikor magához tér, feldagadt szemekkel, arca, mint egy Harlequiné, ruhája izzadt és gyűrött. Visszabújik köpenyébe, és a szekrénybe akasztja az elnyűtt menyasszonyi ruhát. A régi szabásmintán, a sötét szatén mellett most már helyet kap a fehér selyem is. A youtube-on kikeresi Bach: d-moll toccata és fugáját, majd a kis szoba ablakában kimerülten elszív egy gyors cigarettát. Nézi, ahogyan az eső újra kifényesíti az utcát, sarkig tárja az ablakot, és szippant egyet a friss, szagos levegőből. Egy elmenő troli ismét megrengeti az apró szuterént, a fénykép ezúttal leesik a polcról. A nő elmosolyodik, találomra leemel egy napsárga zsorzsettet a polcról, csomagolópapírt vesz elő, nyakába akasztja a szalagot, ceruzát fog, és rajzolni kezd. Az élet megy tovább, és neki dolga van.