Spanyolnátha művészeti folyóirat

Schlekmann János

Anyám

Részlet Albert Camus: Közöny című művéből:
„Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom igazán…”

…Valószínűleg mondták, de nem figyeltem. Nincs jelentősége, ahogyan nekem se volt. Csak akkor számítottam neki, amikor anyagilag megszorult. Olyankor mindig megtalálta a módját, hogy tudassa velem követelését. Eleinte felhívott, hízelgett. Később már csak egy sms-t dobott, amiben biztosított róla, hogy én vagyok a világ legjobb gyermeke. Az utóbbi pár évben mindössze a szükséges összeget üzente meg. Nem kárhoztatom érte. Mégis mit várjon az ember egy árvától? Nem tanították meg szeretni.
Semmit sem érzek. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom eldönteni. Az emberek általában megsiratják a szüleiket. Apámat megsirattam, miután rátaláltam a kötélen himbálódzva. A búcsúleveléből tudtam meg, hogy nem bírta tovább anyám mellett. Megértettem. Hiába menekülök messzire tőle, árnyéka mindenhová követ. Talán ezért is vagyok még mindig egyedül.
Ha anyám megjelent valahol, azonnal odalett a jókedv. Elnyelte, akár egy víznyelő az esőt, aztán otthon megmérgezve okádta ránk. Teljesítettük minden kívánságát, sőt még az álmait is valóra váltottuk, de soha semmi sem volt jó. Nem csodálom, hogy feladta az öreg. Azt is írta, hogy nem sokban különbözöm anyámtól, de ha ez így lenne, akkor most vele lennék, és gyötörném, ahogyan ő tette velünk. De én inkább elmenekültem. Sajnálom, hogy apám egy cseppnyit sem látott bennem magából. Talán még mindig élne.
Sokszor elgondolkodtam, mit láthatott anyámban. Talán semmit. Lehet, hogy csak megsajnálta, és úgy gondolta, megmenti. Nem sikerült.
Anyám az egyetlen jót is elűzte mellőlem. Remélem, hogy külön kerülnek egymástól odaát. Nem is tudom, miért nem ment anyám foglárnak. Kínozni lehetett vele. Kell-e ennél jobb ajánlólevél? Félek, fagyos személyisége még a poklot is befagyasztaná, ha előtte ki nem vetné magából. Nincs menekvés. A távolsággal csak lélegzetvételhez juthattam, halálával pedig pár év kimenőt kaptam. Más fényt lát halála pillanatában, én anyám árnyékát fogom, és minden folytatódik. Vajon egy lélek lehet öngyilkos?
Felhívtam a temetkezési vállalkozót, próbál rávenni a koporsós temetésre, de nem akarom látni, fizetni meg még annyira sem. Megértem az álláspontjukat. A földelés drága, de nekem megteszi a szétfújatás is. Tegyék csak a hamvait vízsugár fölé, az majd teszi a dolgát. A csatornában jobb helye lesz.
Főnököm elcsípi az utolsó szavakat. Azt mondja, vegyek ki szabadságot. Nem ismerte anyámat, különben eszébe sem jutna pár nap pihenő. Ez is csak egy nap, akár a többi. Meghalt, és akkor mi van? A kutyám is megdöglött, mégsem vettem ki miatta szabadnapot, pedig Cimbit szerettem.
Próbálom felidézni. Vajon sírtam, amikor a nagy diófa mellé temettem? Hiába, nem emlékszem. Pár könnycseppet biztos ejtettem, elvégre a legjobb barátom volt. Nem is kellett utána más négylábú. Ő legalább nem bántott. Olyannak fogadott el, amilyennek megismert. Nem korholt semmiért, esetleg ugatott a tálja mellett, ha enni akart.
Hazaindulok. Utam egy virágbolt mellett visz. Megállok. Hosszan bámulom a koszorúkat. A szalagok, akár a tépett belek, csapkodnak a szélben.
„A búcsú fáj, ha búcsúzni muszáj.” — hirdeti az egyik szalag.
Badarság. Minden attól függ, kit búcsúztatunk. Utált anyánkat vagy szeretett kutyánkat. Koránt sem mindegy. Neki sem vettem koszorút, nem is értem, miért álltam meg. Tovább olvasok. Fekete felirat ezüst alapon:
„Megtört szívemben örökké élni fogsz”
Sötét betűk, igaz szavak. Ettől féltem. Soha nem lesz nyugtom tőle.
„Csak az hal meg, akit elfelednek.”
Egy reménysugár. Könnyűnek tűnik, de… Megveszem.
Kezemben a koszorúval hazafelé tartok. Körülöttem emberek, idősek, fiatalok vegyesen. Egy nő vezeti kézen fogva hétévforma fiát. Szerencsés. Anyám engem mindig cibált. Ha elestem, nem várta meg, hogy felkeljek, inkább húzott. Ha nagy ritkán elé kerültem, maga mögé rántott, és akár egy kutyát, vonszolt tovább. Hosszan nézek a páros után, aztán belépek a lépcsőházba. A lift szinte egy pillanat alatt repít fel az emeletre. Ahogy benyitok lakásomba, bevágom a koszorút a sarokba. Átöltözök, felpattintok egy sört, és tévézek.
Reggel a munkahelyemen többen részvétüket nyilvánítják, de csak annyit mondok nekik, ez az élet rendje. Magamban arra gondolok, hamarabb is bekövetkezhetett volna, mondjuk, az apám halála előtt. Már ebédelni készülök, amikor megcsörren a telefonom. Egy pap az. Azt mondja, anyám értékes tagja volt a felekezetnek. Még hogy az én anyám? Majdnem kiröhögöm, de erőt veszek magamon. Próbálom meggyőzni, nem egyazon személyről beszélünk, de ő biztosít róla, hogy nem téved. Végül feladom, és átadom magam a végtelennek tűnő hazugságoknak.
Gyengéken, elesetteken segített — rám sohasem volt ideje. Bőkezűen adakozott — küldtem neki eleget. Szeretett. Ja, magát! — csúszik ki a számon, mire némi szünet áll be a szóáradatban. A pap megérezhetett valamit vagy csak anyám gyónt meg neki néhány hazugságot, de végül engedélyt kér, hogy jelen lehessen a temetésen. Kiigazítom, földelésről szó sincs, egyszerű szórás lesz, hátha ez eltántorítja, de így is akarja. Engedem, csak legyen már vége a beszélgetésnek. Bontom a vonalat, és mielőtt még elmerengnék a dolgokon, újabb aktákat rak elém egy futár. Belevetem magam.
A napok gyorsan, mintha csak percek lennének, suhantak el, és péntek lett. Koszorúval a kezemben megyek dolgozni. Sajnálnak. Nem tennék, ha ismerték volna anyámat. A temetkezési vállalkozó emberei is sajnálkoznak, biccentek. Elkísérnek a szóró parcellához, és felcsatolják az urnát a kiálló emelvényre. Megérkezik a pap, népes csoport követi. Biztató tekintettel mérnek végig. Vajon miket mesélhetett rólam? — fut át rajtam, de azonnal el is vetem. Nem érdekel. Nem ismerem őket, ők sem engem, és ez így is marad.
A pap belekezd az évezredek alatt mások által összetákolt beszédébe. Néhol megtoldja néhány nyilvánvaló hazugsággal, a hallgatóság egyetértően bólogat, én a földet bámulom. Próbálom kizárni és túlélni a szavakat. Hazugság hazugságokat követ, majd anyám lelkét az úr kegyébe ajánlják. Megbánta bűneit, bűnbocsánatot nyert. Nincs szerencsém, odafent várni fog. Bezzeg apám nem juthat be. Öngyilkosoknak tilos. Ő megúszta. Hirtelen megvilágosodom. Az egybegyűltek megelégedésére egy könnycsepp gördül le az arcomon. Ők a bánat jelének, én a boldogságénak tudom be. Megrázzák kezem, csókot nyomnak az arcomra, és biztatnak, majd csak lesz valahogy. Igazuk van, már tudom, hogyan. Elmennek.
Vissza sem nézve elindulok apám sírboltjához. Megállok előtte, és mosolygok. Tudhattál valamit — mondom fennhangon. Anyám a bűnbánatnak köszönhetően oda került, ahová minden rendes ember, még akkor is, ha élete nagy részében másra szolgált. Nemsokára jövök! — folytatom, és már tudom, hogy életem végéről magam rendelkezem.