Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Lea

Baba

Melankóliába ütköztünk.

Mondom, és te mintha nem hallanád,
gépelsz tovább monoton hangon, és
monoton hangon beszélsz hozzám is,
rám néztél, mintha, fél méterre tőlem,
de nem állsz meg, kutatsz valami, valami
rég elmúltat kutatsz, a baba sír,
te nem figyelsz, a rég elmúltat kutatod,
féltékeny, féltékeny, féltékeny vagyok,
féltékenyek vagyunk mind, valakire,
a rég elmúltra és azt hisszük, létezik,
pedig nem jön, nem jön soha többet,
a baba sír, hangosan, és nevetünk, együtt,
de mindez csak látszat, a rég elmúltat keressük
mind, mind, mind, mert mi nem létezünk,
ebben, a valamiben, az idő mint egy tér, kattog tovább,
és mi visszahúzzuk, oda a múltba, ahol senki nincs,
csak mi, egyenként a rég elmúlttal, mert fájdalmat akarunk,
fájdalmat, hogy utána szebb legyen minden, mert közhelyeket akarunk, és soha többet nem hiszel a sok szeretlekben,
meg eleve semmiben, ami hasonlóan idegen az emberi természettől, soha többet nem veszed komolyan a bocsánatot, mert megtanultad, hogy a megbánásnak nem szava, hanem lábnyoma van.

Az ígéreteket egyszinten kezeled a fikciókkal,
mert idő nincs, csak tér.

Melankóliába ütközünk.