Spanyolnátha művészeti folyóirat

Daoudal Gertrud

A Holdkirály útja az Éjszakába
Luchino Visconti Ludwig-ja

Visconti filmterve a Wittelsbach-házból származó „Őrült”, „Hattyú”, „Boldogtalan” II. Lajos király alakjáról az Elátkozottak németországi forgatása idején született meg. Családi kapcsolatai révén a rendező engedély kapott arra, hogy az eredeti helyszíneken, az eredeti belső berendezések, királyi koronaékszerek, műkincsek, felbecsülhetetlen értékű használati tárgyak közegében mutassa be a műélvező, mecénás király életét és tragikus sorsát. Visconti a tőle megszokott alapossággal dolgozik a nagyszabású film előkészületein. Hat hónapi idegölő pénzügyi tárgyalások, négy nemzetközi produkciós cég — Mega Films (Róma), Cinétel (Párizs), Dieter Geissler és Divina Film (München) — közreműködése hozza létre a kolosszális film kolosszális anyagi hátterét, így Visconti megalkotja egyik legcsodálatosabb, négy órás remekművét, a Ludwigot, amelynek a felére vágott, megcsonkított változatát szégyelli és elutasítja majd. A sors különösen kegyetlen fintora, hogy a forgatás nehéz fizikai körülményei még a hihetetlenül felkészült, óriási munkabírással rendelkezező Visconti egészségét is tönkreteszik: agyvérzést kap. „Ludwig” — mondja egy beszélgetés során Visconti — “végtelenül szimpatikus Ember számomra, mert annak ellenére, hogy Király, a valóság áldozata. Nem a Hősök érdekelnek, hanem az Ember, aki az álmait, illuzórikus vágyait szeretné megvalósítani, Nárcisz és Ikarusz vágyát, és ez lesz a végzete, akár Prométheuszé és minden nagyratörő hősé. Vonzódom a realitásokból kitörni képes, nagyformátumú emberekhez, akik megpróbálnak a meghatározott, beszűkült társadalmi normákból kilépni, ahogy én is teszem. Ugyanakkor minden csalódás, árulás, küzdelem ellenére én erős vagyok, és nem vesztes. Ludwig sorsával inkább az együttérzést szeretném felkelteni.” A francia televíziós beszélgetésben a „pitié”, sajnálat szót használta, amelyet a lebénult herceg magával kapcsolatban oly erőteljesen elutasított, mert elsősorban Művész volt, aki filmjeiben hőseihez hasonlóan tört ki a számára előírt társadalmi korlátok közül.
Az Elátkozottak (1969) és a Halál Velencében (1971) után az úgynevezett „német trilógia” befejező része a Ludwig. A forgatókönyvet — hosszas és komoly kutatómunkát követően — Luchino Visconti ezúttal is a hűséges társakkal, Enrico Mediolival és Suso Cecchi D’Amicóval írja meg. A forgatás 1972. január 31. és június 15. között zajlik. elsősorban Németországban és Ausztriában. A kosztümök a legendás Piero Tosi és munkatársai remekművei, a vágás Ruggero Mastroianni munkája, amelyet azonban a producer utasítására egyáltalán nem tartanak tiszteletben. A Ludwignak — Visconti legtöbb filmjéhez hasonlóan — csak egy lerövidített, megcsonkított változatát mutatják be Bonnban 1973. január 18-án.
Az első jeleneteket a Bad-Ischl termálfürdő közelében felállított cirkuszi sátorban forgatják, ahol „Európa első Amazonja”, Európa legszebb királynéja, Erzsébet, a népszerű Sissi az unokatestvérével, „Európa legszebb Királyá”-val, II. Lajossal találkozik. A kameramozgás, a fények, a beállítások, a legapróbb mozdulatok is tudatos, előre kidolgozott, átgondolt munkaterv alapján valósulnak meg. Minden autentikus, még a dermesztő hideg is. Legtöbbször éjszaka forgatnak, ködben, esőben, hóban, fagyos bajor erdőben, hideg hegyek és tavak között, hűen a Holdkirály „napirendjéhez”. Ludwig elutasítja a hétköznapi, kötelezettségekkel járó, számára elviselhetetlenül unalmas nappali létformát, és az álmok csodálatos birodalmába menekül. Naplemente után fürdik, majd reggelizik, éjfél után 1-2 órával ebédel, 6 és 7 között van az estebéd ideje, majd 8 körül a lefekvésé. Visconti is ezt az éjszakai ritmust, az éjszakai fényekben játszódó különös világot követi stábjával, ami természetesen mindenkit kizökkent normális életritmusából. A stábhoz tartozó lakókocsik állandó mozgásban vannak, a különböző helyszínek — München, Oberammergau, Linderhof, Herrenchiemsee, Starnberg, Hohenschwangau, Nymphenbourg, Neuschwanstein, Bad—Ischl — között ingáznak. Az „őrült”, „tékozló” bajor király életterei, a mese-kastélyok útvonala a mai Németország legjövedelmezőbb turisztikai látványosságai közé tartoznak. A film hathónapos előkészületei, majd az ezt követő, rendkívül nehéz hathónapos forgatás mindenkin sebeket ejt, Viscontin a legfájdalmasabbat.
A film a Wittelsbach-házból származó bajor királyi herceg, Ludwig 1864. március 12-i királlyá koronázásától 1886. június 13-án bekövetkezett rejtélyes haláláig követi a rendhagyó életutat. Ludwig 18 évesen lesz Bajorország uralkodója. Testvérével, aki halála után I. Ottó néven kerül a trónra, kegyetlen, spártai szigorúságú, szeretet nélküli neveltetésben részesül. Mindkét fiú a rokoni házasságokból adódó pszichés terheltséggel küzd. A feltűnően megnyerő külsejű, elegáns Ludwig gyorsan népszerűvé válik. Kifinomult, érzékeny lelke otthonos a költészet és a zene világában, felvilágosult, reformra törekvő politikai nézetei éles ellentétben állnak a gyakorlatias, porosz, bismarcki reálpolitikával. Felismeri, hogy nem lehet újkori, modern Lorenzo de Medici-típusú mecénás-uralkodó, csak árnyék-király, s ezért az árnyék-világba menekül. Bezárkózik, mielőtt bezárnák. Az 1880-as években szinte teljesen visszavonul a politikai és a kötelező királyi társasági élettől, és csak szenvedélyeinek, a zenének és az építkezésnek él. Wagner bőkezű mecénása, az álom-kastélyok építtetője azonban saját démonaival küszködő beteg, magányos, homoszexuális ember. Számos fotó örökítette meg fiatal szépségét, királyi pompáját, és fogatlan, alkoholtól puffadt, eltorzult, kövér testét az élete végén. Ludwigot Helmut Berger alakította. A mimézis tökéletesen sikerült: a szépség, tehetség, érzékenység és önpusztításra való hajlam mintha személy szerint jellemezné őt. És a valóságban a világ valaha egyik legszebb férfijének számító szinész ma olyan, mint Ludwig volt élete alkonyán.
Visconti filmjének első képsorai a fiatal, idealista Ludwigot mutatják gyónás közben, gyóntatóatyja, Father Hoffman (Gert Fröbe) társaságában a megkoronázása előtt. A magasból induló kocsizás közben a kamera a fiatal, ártatlan Ludwig arcát mutatja, fény és árnyék kettősségében. A legtökéletesebb szépségű, harmonikus fej fordul felénk, engedékeny figyelemmel, idealista uralkodói tervekkel.
A gyónás intim hangulatát egy félig árnyékban lévő portré váltja fel, ahol von Holnstein gróf (Umberto Orsini), miniszteri tisztségében, szabadkozó stílusban próbálja megmagyarázni a hivatalos állami álláspontot a Király elfogatásáról. A történések menetét a filmben tizennégy, a kamerával szembenéző, Janus-arcú tanú szakítja meg fekete-fehérben: miniszterek, katonai méltóságok, orvosok, pszichiáterek, szolgák, alkalmazottak. Ők rekonstruálják Ludwig életét. Félig megvilágított, premier plánban mutatott arcok monológjai adják meg a kronologikus történelmi időrendet. Ludwig életének epizódjai flashback-ekben jelennek meg. Ezeknek a rendkívül összetett tanúvallomásoknak azonban az utólagos beavatkozások. a különböző, erőltetett vágások gyakran az eredeti funkciójuktól eltérő árnyalatot, értelmezést adnak.
A koronázási szertartás filmes kidolgozása a klasszikus filmművészet bravúrja. A történelmi rekonstrukció tökéletes, a látvány lenyűgöző: a külsőséges elemek, a koronaékszerek, a hermelin palást pompája, a kötelező etikett- és magatartásformák mögött a jövendőbeli királyt hátulról látjuk. Elegáns, fiatalos sziluettje kihívóan más, mint a hosszú sorban felvonuló uralkodó dinasztia képviselőinek alakja. Ideges kézmozdulattal pezsgőt rendel, így kívánja a feszültségét leplezni. A néző felé forduló Ludwigot, a királyt tökéletes szépsége még jobban kiemeli a világi és egyházi hatalmasságok közül.
Nem látjuk a koronázási aktust sem, és ami még feltűnőbb, hogy a koronázási szertartás szokásos záróakkordjaként a nép, a tömeg is hiányzik. A nemzeti jelentőségű királyi koronázás zárt körben, a nyilvánosság teljes kizárásával történik. A fiatal király csupán bábfigura lenne a katonai és politikai hierarchia kezében? Vagy eleve egyedi, magányos sorsát jelzi ez a zártkörű teátrális ceremónia?
Elliptikus, kétértelmű vagy nagyon is nyilvánvaló a film kezdete. A koronázási szertartást nem fenséges zenei aláfestés, hanem katonai zene akkordjai kísérik. Talán a háborús előkészületek, a Német Birodalom nagyhatalmi törekvéseinek előrevetítéseként? A következő képsoron a belügyminiszter jelenti a Királyi fenségnek az adósai elől menekülő Wagnerrel kapcsolatos híreket. A Rendőrfőnök szentenciája egyértelmű: Wagner, a király által oly nagyra becsült Művész, gátlástalan, számító, élősködő ember, a feltörekvő, nagypolgári allűröket utánozó “parvenü”, felkapaszkodott kispolgár. Ludwig ezt világosan látja, ahogyan az arisztokrata Visconti is. Pontosan ismerik és tudatában vannak az emberi kicsinyességeknek, de átlépnek rajtuk.
Wagnert (Trevor Howard) legtöbbször háziköntösben látjuk túlzsúfolt nagypolgári otthonában, Cosima von Bülow (Silvana Mangano), Liszt Ferenc lánya társaságában, aki a szeretője. Mindketten gátlástalanul kihasználják Ludwig csodálatát a zeneszerző iránt. Ludwig a Lohengrin bemutatója után teljes mértékben azonosul a titokzatos, magányos Hattyúkirállyal, az ősi kelta, középkori mondavilág „szeplőtlen”, ezüstvértes Grál-lovagjával, aki a Schelde vizén hattyú vonta csónakon jelenik meg, hogy Elzát megmentse. A Hattyú egyébként Ludwig címerállata.
Az opera szövegét is Wagner írta, így Ludwig, a költészet szerelmese, még inkább isteníti őt. Visconti annak ellenére, hogy szereti Wagner zenéjét, éles, gunyoros stílusban mutatja be a feltörekvő embert. Ludwig luxus-életkörülményeket biztosít Wagner számára. Liszt Ferenc segítette és mutatta be Weimarban a Lohengrint (1850), Ludwig a Trisztán és Izolda költséges színrevitelét finanszírozza. Az óriási felháborodás, Wagner megalomániája, pökhendisége, főleg azonban a szerelmi háromszög botránya hatására elküldi ugyan a zeneszerzőt Münchenből, de a támogatását nem vonja meg tőle. Ludwig építteti meg a mitikus Bayreuth-i Festspielhaust, és segítsége nélkül nem jött volna létre a Niebelung gyűrűje, és Wagner utolsó operája, a Parsifal sem.
A film egyik legfontosabb jelenete Ludwig és Erzsébet találkozása Bad Ischl híres fürdővárosában. A találkozás helyszíne nem véletlen, hiszen itt volt Ferenc József nyári rezidenciája, eljegyzése is Erzsébettel. Számos híresség fordult meg a városban, és, szinte sorsszerű módon, itt született a Ludwigot alakító Helmut Berger is 1944-ben.
Erzsébet királynét, aki már nem a tinédzser Sissi, hanem gyönyörű érett nő fekete lovaglóruhában, fekete kalapban, gyönyörű arcán vékony fekete fátyollal, Romy Schneider alakítja. Fehér lovát dresszírozza a cirkuszi sátorban, amikor észreveszi Ludwigot: hasonlóságuk, tökéletes szépségük látványa Armando Nannuzzi kamerájának remeklése is egyben. Ludwig fiatalos, szemérmes félénksége, romantikus érzékenysége ellentétben áll Erzsébet érett tapasztalataival és racionalitásával. Bőbeszédűsége mögött irónia, humor van, női hatalmának tudatában csipkelődik. Éjszakai erdei sétájukon Ludwig Wagnerről, a Trisztán premierjéről és Elisabeth iránti tiszta szerelméről beszél, aki megígéri, hogy soha nem árulja el, és meg is csókolja Ludwigot. Ám még aznap éjjel mégis elárulja: testvérét, Sophie-t (Sonia Petrovna) jelöli ki Ludwig számára. Visconti kitűnő színészvezetése révén éri el, hogy pillantásokkal, mozdulatokkal bonyolult érzelmeket, hangulatváltozásokat, hatalmi helyzeteket, vonzódásokat tud ábrázolni. Helmut Berger általa válik Ludwiggá.
Az 1866-os, Ausztria és Poroszország között zajló héthetes háborúban Ludwig nem akar részt venni, kényszer hatására cselekszik. Ellenérzését azzal fejezi ki, hogy bezárkózik Berg várkastélyába, ahol csak testvérét, Ottót fogadja, aki a háború rettenetéről beszél, álmatlanság, félelmek gyötrik. A két testvér később egy zárt pszichiátriai intézmény szobájában találkozik, ahol Ottó már őrületének foglya. Ludwig gyengéd szeretettel és szánalommal öleli magához. Csak konstatálni tudja, amit korábbi beszélgetésükben mondott: pusztulásra vagyunk ítélve, mert egymás között házasodunk, nemzünk gyerekeket, egymás között háborúzunk, testvért, rokont ölünk anélkül, hogy tudnánk miért.
A film narratív szerkezete egy nagyregény formájához hasonlít, Thomas Mann, Dosztojevszkij, Tolsztoj regényeinek tágas lélegzetéhez. A kronologikus eseményeket a különböző „Tanúk” vezetik be, összegezik, elemzik, kommentálják, mint az ókori drámák hírnökei vagy a kórus. A Balzac-i regény narrációjának vagy a filmes „voix off”-nak, a képen kívüli hangnak a szerepét töltik be. A főhős életének eseményei, fejezetei akár önálló novellának vagy kisfilmnek is beillenek. A vágások, hosszabb-rövidebb jelenetek hangulata gyakran és szándékosan ellentétes, s ez még jobban kiemeli az egyes film-novellák tragikus szépségét. Az egész filmet természetesen Wagner zenéje, operáinak tragikus és fenséges atmoszférája hatja át.
Ludwig az Ottóval való bergi találkozás után magányos sétára indul a tó felé, ahol egy szolga meztelenül fürdik. A férfitest látványa felzaklatja és zavarba hozza. A következő jelenetben már szobájában látjuk, ahol gyöngyöző homlokkal kéri Isten segítségét. Ezután éles váltással Dürkheim tábornok (Helmut Griem) érkezik, aki a vesztes háború végét jelenti a királynak. Hosszú, baráti beszélgetésük során életről, halálról, az ember választási lehetőségeiről és azok korlátairól beszélgetnek, amelyek még a királyra nézve is érvényesek. A kamera többször a meztelen Krisztus-kép felé közelít. A film egyik legfontosabb, legmegrázóbb, legelgondolkodtatóbb jelenete ez a párbeszéd. Dürkheim tábornok kiegyensúlyozott, szívből jövő szavai mély hatással vannak Ludwigra, aki újra átgondolja, újraértelmezi királyi szerepét és kötelességét.
Hívő katolikusként és kegyetlen, szigorú neveltetése révén Ludwig szégyelli homoszexuális hajlamait, és hirtelen elhatározással bejelenti, hogy megházasodik, elveszi Sophiet, Elisabeth testvérét. Nagy szervezkedésbe kezd az udvar, a rideg Anyakirálynővel az élen, Ludwig pedig megpróbál szerepének megfelelően viselkedni. A heteroszexuális útra való felkészülés néhány kegyetlenül groteszk képsorban jelenik meg, amilyen például a társaság erőltetett öröme, Ludwig katonás viselkedése, az udvar által küldött prostituált közönségessége, akit Ludwig a medencébe lök. Nevetségessé válik Sophie is. Miközben Elsa áriáját énekli siralmasan a Lohengrinből, a közelképen a Ludwig arcán megjelenő, undorodó grimaszokat látjuk. Lassú kameramozgás mutatja a királyi koronaékszerek hideg ragyogását. Sophie fejére téve az évszázados koronát, Ludwig megígéri jövendőbelijének, hogy még nagyobb ajándékot kap: megismerkedhet Wagnerrel. Némaság a válasz. Minden intelem ellenére Ludwig végül felbontja a jegyességét. Gyónása után bemegy új, jóképű szolgájához, Hornhoz, és megcsókolja. Úgy dönt, hogy vállalja vonzalmait. A képi megformálásból nem lehet egészen pontosan tudni, hogy ez flashback, flashforward vagy fantáziakép-e. A filmben nem látunk csatajeleneteket, sem tömeget, holott a háttérben két háború is zajlik. A már említett, 1866-os, Ausztria és Poroszország közötti, majd az 1870-71-es, porosz-francia háború. 1871-ben Poroszország vezetésével létrejön a Német Birodalom. Bajorország mint független királyság gyakorlatilag megszűnik. Ludwig még jobban eltávolodik a politikai élettől. A külvilág eseményeiről most von Holstein gróf tájékoztatja Ludwigot, aki szándékosan megvárakoztatja. Von Holstein grófnak a Német Birodalom egyesítése érdekében szüksége van Ludwig aláírására. A nézővel együtt elszörnyed, amint meglátja elsötétített szobájában az ápolatlan, bűzös Ludwigot, aki hisztérikusan próbálja védeni maradék jogait, de a reálpolitika erősebb nála.
Ennél a jelenetnél még nyomasztóbb a már említett találkozás az idegbeteg Ottóval. Kontrasztként pedig egy igazi idilli jelenet: Wagnert látjuk boldogan új otthonában, wahnfriedi házában. Cosima már a felesége, újabb gyermekük született, a díszes karácsonyfa körül népes család, személyzet, s egy egész zenekar játssza a Siegfried-idillt.
Az egymás után következő két Tanú Ludwig felelőtlen költekezéséről panaszkodik: a wagneri Tetralógia bemutatása, a kegyencekkel való bőkezűség, a kastélyépítkezések felemésztették Ludwig magánvagyonát, és kiürítették az államkasszát. A kormány felháborodása egyre nagyobb. Ludwig új kegyeltje a színész Kainz, aki meghívást kap a linderhofi kastélyba. Találkozásuk a „Vénus Barlangban” a film- és opera-rendezések legszebb, leglégiesebb jelenetei közé tartozik. Ludwig a kékkel megvilágított „Kék Barlang”-ban, Hattyú-csónakján, hattyúk körében fenségesen, a mondabeli Lohengrinként siklik a tavon, Wagner Tannhauser-zenéjére, Wolfram énekének csodálatos dallamára. Egy szó sem hangzik el. Kainz nem színpadi hős, megilletődött kisemberként hajlong a király előtt. A fenséges nevetségesen triviális lesz, Ludwig szótlanul a hattyúkat eteti. Egy szolga világosítja fel a művész urat arról, hogy nem a személye érdekes, hanem az általa megformált hősök. Amint Kainz romantikus színházi hősei bőrébe bújik, és monológjaikat ismétli az éjszakában, már özönlenek a drága ajándékok. Kivilágított éjszakai szánkózásuk a Wagner-zenére — Wolfram dalának motívuma — mágikus, lenyűgöző szépségű jelenet. Ludwig és a színész hajózása a ködös tavon azonban már minden romantikától mentes: a színész belefáradt szerepébe, alszik. A függöny lehullt, a játéknak vége. Kainz (Joseph, aki egyébként Mosonmagyaróváron született 1858-ban) eladja Ludwig értékes ajándékait és hozzá írott leveleit — ahogyan a valóságban Helmut Berger is Viscontiéit.
Az ezt követő, szöveg nélküli filmnovellákban Erzsébet királyné magányosan, csak társalkodónője, Ida von Ferenczy kíséretében mutatkozik, és sorra látogatja Ludwig néptelen luxuskastélyait. Csodálatos öltözetben, méltóságteljesen, hangtalan döbbenettel járja be a rokokó stílusú Linderhof kastély fényűző termeit és a „Vénus Barlangját”. A versailles-i mintára épült Herrenchiemsee óriási tükör-galériájának látványára görcsös, gúnyos nevetésben tör ki. Szavak nélküli útjának következő állomása Neuschwanstein, Ludwig egyetlen rezidenciája. A bezárkózott Ludwig szégyenkezve, teljes pánikban a személyzetét küldi, amint megtudja, hogy Erzsébet érkezik. Betegségére hivatkozva elutasítja az egyetlen imádott nőt, aki elegánsan távozik. Gyönyörű arcán feszültség, bezárt szótlansága fátyla mögött is drámai hangulatot áraszt, mivel önmaga hasonmását látja, érzi.
A következő képsorokban egy merészen más világba érkezünk: tömegjelenet ez, szinte az egyetlen, ahol Ludwigot társaságban látjuk. Férfi-tivornya egy mesterséges bajor hegyi vadászkunyhó díszletei között. Vadász-öltözetben részeg, félmeztelen fiatal szolgahad körében, bajor népi zene és sör kíséretében Ludwig a Napkirály udvarából átvett szembekötősdit játszik, ám távol annak játékos, gondűző pompájától, távol Wagner meghitt, népes családi karácsonyfa-ünnepségétől. A vadászkunyhó mesterkélt férfi-orgiája egy óriási, kiszáradt kőrisfa körül zajlik: Wagner Walkürjének szimbolikus, steril fája körül, amely Ludwig steril, fájdalmas életét szimbolizálja. A tegelbergi férfivigadalom épp az ellentéte az Elátkozottak vad, vidám SA-orgiájának is az SS-leszámolás előtt. Ludwig megöregedett, eltorzult, részeg arca végtelen szomorúságot tükröz, amelyet a melankolikus népi rigmus még tovább fokoz. Magányosan, bundájába burkolózva egyedül távozik a hóviharban. Mintha Siegemund énekét hallanánk, amint a tomboló vihar elől menekül: „Balvégzet üldöz, bárhova fussak…”
A film befejező részei a felsoroltakkal ellentétben bőbeszédűek, és konkrét cselekménysorozatokat jelenítenek meg. Beindul a bürokratikus gépezet: zártkörű Minisztertanács, tanúk, orvosok, pszichiáterek mondják ki az ítéletet: Ludwig, a Király képtelen a kormányzásra, ezért kiadják a letartóztatási parancsot, a kormányzást Luitpold Herceg veszi át. A döntésben von Gudden professzor véleményét hozzák fel cáfolhatatlan érvként, aki anélkül, hogy megvizsgálná a Királyt, kijelenti, hogy Ludwig súlyos paranoiában szenved, és képtelen a kormányzásra. (Von Gudden a valóban őrült testvér, Ottó kezelőorvosa.) Jéghideg esőben indul el a fekete öltönyös hivatali küldöttség von Holnstein miniszter vezetésével. Az egyetlen hűséges ember, Dürkheim mindhiába próbálja menekülésre bíztatni a Királyt, Ludwig bezárkózik kastélya tornyába. Lépcsők, folyosók, a már ismert menekülés helyszínei Visconti filmjeiben — és a menekülés itt is sikertelen. Ludwig most már nem csak saját maga foglya. Életének utolsó mozzanatai, ahogyan a film egésze is, pontos dokumentáció. Esti sétára indul von Gudden kíséretében. Holttestüket éjszakai fáklyás sereg emeli ki a tóból. Von Holstein gyorsan bejelenti: a Király öngyilkosságot követett el.
A film a vízből kiemelt, tátott szájú Ludwig holttestének látványával zárul, szöges ellentétben a film első képsoraiban megjelenő Ludwig idillikus alakjával. A Király halálának körülményei azóta is rejtélyesek, akárcsak Ludwig egész lénye. „Talány vagyok, s mindörökre talány akarok maradni mások, de még önmagam számára is” — mondja Ludwig a halála előtti éjszakai sétán Gudden doktornak, s a mondatot Visconti Ludwig Erzsébethez írott leveléből idézi.
Ludwig „őrületéről” és haláláról Thomas Mann (Viscontihoz hasonlóan) így gondolkodik Doktor Faustus című regényében:
„De hiszen hat tudós, hivatott elmeorvos állapította meg hivatalosan a király őrültségét, és azt, hogy föltétlenül zárt helyre kell internálni! Igen, az engedelmes tudósok ezt azért állapították meg, mert éppen erre voltak hivatottak, diagnózisukat anélkül tették meg, hogy Lajost egyáltalán valaha is látták, módszereik szerint ’megvizsgálták’ volna, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna vele. Igaz: ezek a nyárspolgárok akkor is elmebetegnek nyilvánították volna, ha zenéről, költészetről beszélgetnek vele. Nos, e lelkiismeretlen urak ítélete alapján a normálistól kétségkívül elütő, de azért korántsem őrült királyt megfosztották önrendelkezési jogától, pszichiátriai pácienssé alázták, és egy rácsozott ablakú, kilincstelen ajtajú tavi kastélyba zárták. Hogy ezt nem bírta elviselni, hanem szabadságra, akár a halálra törekedett, és orvos börtönőrét is magával vitte a halálba, ez inkább önérzetét bizonyítja, semmint az elmebaj diagnózisát. Ez utóbbi ellen szól különben közvetlen környezete magatartása is, amely a tűzbe ment volna érte, s ellene szól az egész lakosság rajongó szeretete. Ha parasztjai meglátták, amint éjnek évadján fáklyafényben, szőrmebundájába burkolózva, aranyozott szánjában egyes-egyedül vágtat fullajtárjaival hegyen-völgyön át, bizony nem tekintették őrültnek, hanem primitív, de ábrándos szívük szerint való királynak, és ha Lajosnak sikerült volna átúsznia a tavat — mert hisz alighanem ez volt a szándéka—, akkor alattvalói vasvillával, cséphadaróval védték volna meg medicina és politika ármányai ellen.
De hiszen költekezése igazán beteges méreteket öltött, az ország nem bírta el ezt a terhet, és kormányzóképessége csupán abból adódott, hogy nem volt hajlandó kormányozni: csak álmodta magát királynak, a valóságban már nem gyakorolta hatalmát a józan ész normái szerint, úgy pedig nem maradhat fenn az állam. …sületlenség…! Egy modern föderatív államot akármilyen középszerű miniszterelnök elkormányoz, akkor is, ha a király annyira érzékeny, hogy nem tudja elviselni az illető úrnak és társainak ábrázatát. Bajorország nem pusztult volna bele, ha Lajosnak megengedik, hogy tovább hódoljon magános kedvteléseinek, annál is inkább, mert egy király költekezése nem jelent pazarlást, ez merő formaság, csalás, mondvacsinált ürügy. Hiszen a pénz az országban maradt, a mesébe illő építkezéseken kőfaragók, aranyozók gazdagodtak. Azóta pedig két világrész regényes hajlamú, kíváncsi turistáiból lecsapolt belépti díjakkal réges-rég busásan kifizetődtek a fényűző kastélyok. Mi magunk is hozzájárultunk, hogy a bolondság jövedelmező üzletté forduljon…”
Thomas Mann pontos és ironikus analízise hatja át Visconti filmjének gondolati hátterét, ahogy Wagner életművének analízise is. Visconti már az Elátkozottakban is azt a filozófiai, ideológiai kérdést feszegeti, hogy a német kultúra hogyan jutott el Goethétől Thomas Mannon át Hitlerig? Wagnert nemcsak Ludwig imádta, hanem Hitler is, aki fiatal bécsi éveit az operában töltötte. Wagner a náci ideológia kulturális szimbóluma lesz: a zsidó-keresztény kultúra hőseit a germán-kelta mondavilágból vett új, árja hősökkel helyettesíti. Visconti filmjének ironikus Wagner-portréja is azt a “kényelmetlen”felismerést és elismerést tükrözi, hogy Wagner zenéje, nyelvezete egyfelől lenyűgöző, szinte hibátlan, filozófiája, mitológiai gondolkodása azonban zavaros és veszélyes, nem beszélve érzéketlen, rideg emberi magatartásáról. Thomas Mann egész életén át küszködött az ún. „Wagner-problémával”. Egyrészt csodálta művészetét, másrészt kritizálta ellentmondásos filozófiáját, tévedéseit. Wagner halálának 50. évfordulója alkalmával, 1933. január 11-én tartott müncheni előadása pedig nagy vihart kavart.
Visconti filmjének a zenéje elsősorban Wagner-zene Franco Mannino feldolgozásában és vezényletével. Trisztán szívbemarkoló, melankolikus dallam-motívuma kíséri Ludwig egyre magányosabb útját, Schumann zongoradarabja, a Kinderszenen játékosan teszi ugyanezt Erzsébet lovas-jelenetében, míg az operett-szerző Offenbach La Périchole-nyitánya kíséri stílusosan Ludwig jelenetét a prostituálttal.
Óriási a különbség a producerek által lerövidített, illetve az eredeti, négyórás változat között. Visconti filmje csak teljes terjedelmében bonthatja ki igazi jelentését, kontemplatív, fenséges szépsége csak így látható és érthető meg. A teljes, eredeti változat csak 1978-ban készül el, Visconti halála után, munkatársainak köszönhetően, akik visszavásárolták, és Visconti forgatókönyve alapján rekonstruálták a filmet.
Nagy különbség van az angol és az olasz nyelven forgatott verzió között is: Helmut Berger angol interpretációja teljesen más tónust ad Ludwignak, mint Giancarlo Giannini lágy, érzékeny olasz hangja. A film színei sötét tónusúak, gyakran sötétkékek, barnák,feketék. Ludwig téli éjszakai világának havas, ködös, esős színei ellentétben állnak az aranyozott, bordó-piros tónusú enteriőrök, palotabelsők világával.
Ludwig tragikus sorsa tragikus fordulatot hoz Visconti életében is. Agyvérzése után hosszadalmas kórházi ápolásra kényszerül Zürichben. Később tudja meg, hogy ugyanabban a szobában ápolták, amelyben Thomas Mann meghalt. Óriási erőfeszítéssel próbál talpra állni, elsősorban azért, hogy a Ludwig utómunkálatait elvégezhesse. A produkció azonban sajnos erősebb volt. Akarata és munkavágya segíti, hogy megrendezzen még egy Harold Pinter-darabot, és hogy nagy sikerrel színre vigye Puccini Manon Lescaut című operáját Spoletóban. Még két filmet is forgat: a Meghitt családi kört (Gruppo di famiglia in un interno) 1974-ben, majd —, már tolókocsiban — Az ártatlant (L’Innocente) 1976-ban. Közben élettere egyre jobban beszűkül. Visconti, Modrona Hercege a palotákat egy római lakásra cseréli. 1976. március 17-én hal meg a via Fleming 101-ben.