Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vörös István

Mit csináltál 100 millió éve?

Múlhatatlanul szükséges lenne
felidéznem azt, hogy mit
csináltam a dinoszauruszok
korában. Lélek, már akkor
is vándorúton voltam, és
ismertem a diplodocus
tao-ját? Esetleg csak erre
az egy életre készültem mindig,
elképzelt vagy valós papírra
jegyzetelve? Múlhatatlanul
szükséges lenne felidéznem azt,
hogy mit csináltam a dinoszauruszok
korában. Máshol éltem? Másik
bolygón, galaxisban vagy világban?
Vagy jel se volt arra, hogy
létrejöjjek egyszer, és a számba
a semmi citromát tették,
akár az újévi malacnak?

Ha megkapom a választ, talán már
a halálom utáni tágas távlatokra is
tervezhetek egy-két dolgot.
Feltámadás, űrbéli kalandok?
Vagy dohos visszamerülés
a nemlét fizikán túli,
felmérhetetlen tartományába?

Vajon mekkora az a birodalom?
Vagy nemott, nemúgy, nemakkor
lesz? Egy dinoszaurusz-koponyát
tartok a kezemben, szegény Yorick,
mondom, és magamra ismerek.
A jelen nemrég volt. A jövőt
éltük meg legelőbb. A tegnap
lassan újrakezdődik.

Elégia lakói

Ki ismeri az elégek népét?
Ki járta be egész Elégiát?
A főváros egy mindig
őszi völgyben fekszik.
Kecses híd visz át a
rozsdabarna víz fölött.
A parton álló villaházak
szinte mind lakatlanok.
A két sziklás part között
folyton köd ül, és a nap nem
emelkedik magasabbra
a fűzfaágon lengő öngyilkos fejénél.
De nem zuhanhat megállt
szívénél alacsonyabbra se.
Legfeljebb teliholdkor,
hogy hagyja a rossz
álmokat hozó fényt
érvényre jutni.
A város fölött lakik
fűtetlen palotában
a népére is féltékeny
király. Az ország jóformán
lakatlan. Mindenki
átköltözött a szomszédos
Mulatság tartományba.
Onnan ide a könyvek
áramlanak. Jönnek
teherautón, vonattal,
de némelyik, száz éve
olvasatlan, gyalog
vág neki, át a penészzöld-
határon. Az elfelejtett
könyvek garniszállója
a Könyvtárvárosban
mindenkit befogad.
A Léthe partján áll,
a túlsó oldalon a Bölcsesség
zord birodalma vad
katonái gyakorlatoznak.
Parancsszavakat hoz át az élet
és halál vize. És a földművesek
elcsípik e parancsszavakat,
lényegi szókat, bikaerős
igéket, és az eke elé befogják.
Így művelik Elégia földjét.
Mert a föld, jaj, nem
eladó, de jobb is,
úgyse lenne vevő rá.
Este a paraszt és a bivaly
homlokán holdforma
izzadságcseppek ülnek.
Az istállóban fölszecskázott
papírt kap az állat.
Sokáig kérődzik,
aludni se lehet tőle.
Elégiában éjszaka senki se
alszik, de máskor meg
nem jut idő rá,
mert be kell járni
a hivatalba, az unatkozási
irodába, és ki
a földre, a semmittevés
barázdáiba. A fölszántott
rögbe nem ültet semmit
a paraszt. De mi is
nőne itt? Rosszkedv,
vagy túltenyésztett
változata, a melankólia?
30 éve háború dúlt
errefelé. Tollhegyekkel
szúrták le egymást
mókusok. És csupasz
lelkek ölték magukat
sündisznókba. Lakatlan
ez az ország, szinte
lakatlan, és úgy
mint a fölrepedezett
föld az esőre, szomjas
a megszállókra.
De csak a siker elkerülő
útját, egy négysávos
betoncsíkot, vezették rajta
át engedély nélkül.
Elégia törvényeit nem
tartják be az őslakók,
és rég eltörölte őket
a király. Kivonul
az évi rendes vadászatra,
és az ilyenkor szokás szerint
délnek repülő angyalokra
lövöldöz nyílpuskájával.
Egyet lelő. Elküldi
kitömetni, aztán
zokogva lemondja
az ünnepi ebédet,
és a trónterem padlóján
újságpapírba takaródzva
alszik. Hátha álmaiban
másfajta lélek- és
földrajz jut a szóbeli
lényeknek hazaképp.