Spanyolnátha művészeti folyóirat

Birtalan Ferenc

Semmi nem indokolja

persze tudom olvastam okos írásokat
amikben minden klappol egyszerű
sorszámozva a jövendő
mikor miért mi várható
mégsem úgy állnak össze a dolgok
töltöm a fröccsöt s hallom
„ahogy kérdezni szoktad a konyhából púposra öntsem
persze csak úgy van értelme mondtam
majd leszürcsölöm a tetejét”

ez ismétlődik minden este
hiába telik hónap év

***

még most is reménység a télvég
ahogy a bokrok éberednek
a laborlelet a nem-romló vérkép
hogy a délelőttök egyre fényesebbek
s a téren fölaranylik egy tündér-küldte jel
a fűből mosolygó sárga kutyatej

***

honnan jönnek a régen-nincs hangok
hogy épp mikor és pont miért
mikor látszólag semmi nem indokolja
egy poharat fogok
vagy az előszobatükörben
mikor a kabátom veszem
hirtelen kiélesedik az arcod

***

gyászmunka
micsoda ostobaság
műszakkezdetkor a gyászgyárban
magadra húzod a formaruhát
s ellenőrzöd
ahogy egyre messzebb sodor a semmi
és húz magához a síri világ
de ami fáj
nem tudod megüzenni

***

néztem
a halott hegyigorilla-bébit
ölelte-vitte az anyja napokon át
nem tudom mi játszódott le benne
tele a tévé ilyenekkel
alapigény a szomorúság

***

a rendelőből átmegyek a boltba
hideg van de már száraz az út
az ember hiányait kocsiba pakolja
azt ami kellhet és amire jut
mennyi a testnek mennyi a reménynek
követi a láb a fércelt szív ütemét
messze a nap mire hazaérek
s mint ki belém lát
hozzám szürkül az ég