Spanyolnátha művészeti folyóirat

Payer Imre

Egy iskolatársamról

Volt nekem egy iskolatársam.
Egy iskolában, ahol utáltam lenni.
Rideg, roncsoló, idegen hely. Neki otthonos.
Mégis megértettük egymást. Sokszor beszélgettünk.
Hazafelé menet, vagy nyári gyakorlatról visszafelé a Volánbuszon.
Sajnos nem emlékszem, miről volt szó.
Nem a beszélgetéseink tárgya miatt alakult ki a kölcsönösség.
Az enyhén előre dőlő törzs, arcizmok játéka,
a mosolygó szemek körüli izomfeszülés. Ez történt meg,
ez sugározta be a beszéd teljesét.
Nem emlékszem a névre. Hogy hívták az iskolatársamat.
De arra igen:
akkor még minden egyben volt, ha már billegett is.
A végtagok egy-egy mozdulata, egy-egy házfal, utcafolt
nagy tabló részei voltak, amelyen a jövő világolt.
Szerteszakadt a tabló. Minden elkülönült.
Látásromok lebegnek a huzatos és sötét súlytalanban.
Akkor, a Volánbusz kopott ülése, a ’70-es évek-szag,
ahogy bámultam ki a buszablakon, ahogy láttam:
a szürke épületekkel tarkított fakózöld domboldal.
Egy rituálisan sárga épület,
a Mária Magdolna templom mecsetszerű
biztató égbe törése.
A kanyarnak mindig ugyanannál a pontjánál felnéztem,
a térnek ez a pontja biztosította az időt —
Ez a tér összetört.
Épületekké lettek a lét-állványok valami hullámzásban.
Réges-régen máshová kerültem.
Nem láttam az iskolatársamat. Soha többé.
Elvesztettem. Akkori magamat is.
A hidat két part között.
Így, most, visszalátva — szeretném, hátha megsegítene a felidézés.
Beszédfátyol a berobbantott betoncsonkon.
Közömbös partok között.

Testamentumom ólomüvegen

Ólomüvegre írom testamentumom.
Sötét, komor, bezárult ábrák.
Tévesztő napistenként
fémoxidos üvegben kitárul
változó szín, alak.
Keresztülsugározza
újjászülető tény-sugár játéka
— négyzet-, tégla- és rombuszalap —
az összeólmozott tanulság-nyomatot.
Miként szürke porából
pillanat alatt felépül
szín-teljes kupola, oltár.
Teljes mondat dallamával,
szentelt melizmával szól,
mint fehér szoborból
— bíbor és arany.
A kapott adomány a közvetett
vezetékközegben
fürkészve világosul.
Bálványsugárzás blokkolta
ajándékidőm ragyogni indul.
Boltívesen telt térben
hangmadarak emelkednek,
angyalokként süllyednek, repülnek.
Mennyei áramlatban
el nem rejtőzhetek.
Készülj! Virrassz!
Majd sötétbe zárul.
Magukba merednek a vájatok.
Kiszáradt csatornák,
kiszökkent belőlük az életfény.
A tűnőn túli, a végtelenre álcázott
lidércnyi ragyogás,
feketés acéltengeren karcolatba hal.
Majd megjelenik újra,
hajnal első sugara,
életet áraszt a telt színnel mosolygó,
mozduló ábrába.
Mígnem az alkonyban
feltűnik a vonalháló,
a sötétben újra.