Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

Részletek a könyvből

Borító (pdf)
Borító (jpg)

„mint a szivacs, nyitott vagyok”

— Arról már esett szó, hogy különböző szervezeti funkciókat vállaltál, és gyakorlati munkákat is, akár a PEN Clubnál, akár másutt. Voltál kultúrpolitikai diplomatája is a magyar irodalomnak. De most ne erről, hanem egy ehhez kapcsolódó másfajta tevékenységről beszéljünk. Egyrészt az általad lefordított művekről, másrészt pedig a Te műveidnek a különböző idegen nyelvekre fordításáról. Most hirtelen csak megsaccolom, hogy hat-hét-nyolc nyelvről fordítottál, vagy inkább nem is a nyelvet mondanám, hanem irodalmat, amerikai, ausztrál, angol, finn, héber, skót, satöbbi.

— A műfordítói történetem a bölcsészkar első évfolyamának első napján kezdődött. Amikor is angol szakosként a könyvtárban találkoztam egy nagyon rokonszenves férfiúval, és elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy Géher Istvánnak hívják, itt tanít, és szeretne egy műfordítói, nem kötelező szemináriumot, fakultatív jellegűt indítani. A hetvenes évek legvégén vagyunk. Mondtam neki, hogy engem érdekel, angol szakos vagyok, mint kezdő, a pályán nem régen indult költő, mint a szivacs, nyitott vagyok a dologra. Azt mondta, a következő kedden találkozunk. Összehív pár fiatal embert, és megbeszéljük, hogy mit fogunk fordítani. Nekem egy olyan író művéből adott részletet, akinek a nevét már ismerhettem talán a Nagyvilág folyóiratból — Walkóné Békés Ágnesnek volt egy szép fordítása. Isaac Bashevis Singernek hívják; akkor még élő, amerikai jiddis prózaíróról beszélek. Kezembe nyomott Géher István tanár úr egy könyvet: Enemies, A Love Story — Ellenségek, Egy szerelmi történet. Meglehetős érdeklődéssel fordultam felé. Mindenki kapott, nem voltunk sokan, talán öten. Volt, aki Shakespeare-szonettet fordított újra, volt, aki Henry Jamest. John Barth egy novelláját kapta egy társam. Az enyém volt a legfurább, mert mondta, hogy Singert nem nagyon ismerik, és nem is nagyon szeretik, ha valaki ezzel foglalkozik, mert abban az időszakban Izraellel semmiféle állami kapcsolat nem volt. Sőt kifejezetten egy arab világ iránti szimpátia jellemezte a szocialista politikát. Nem nagyon lehetett fordítani kimondottan zsidó témájú ügyeket. Nekifeküdtem a munkának, mert borzasztóan tetszett, egy nap alatt elolvastam a regényt. Kicéduláztam, és csináltam belőle egy elég testes fordítás-részletet. Ezen fölbuzdult Géher István, és nagy lelkesedéssel behívatott a tanszékre. Ott találkoztam néhány emberrel, professzor Rot Sándorral, Nádasdy Ádámmal. Aki mondta, hogy ismeri a nevemet, mert már látta, talán az Új Forrásban. A következő hónap elején meghirdették, ki volt írva a tanszéken és az egyetemen hirdetőtáblákon, hogy elindul az angol műfordítói szeminárium Géher István vezetésével, melynek első programján Turczi István fordítás-részletét fogjuk elemezni. Elérkezett a kedd, ültünk az angol tanszék könyvtárában, és, a legnagyobb meglepetésemre, tömeg volt. Az évfolyamból, meg a második-harmadikos évfolyamból harminc-negyven ember gyűlt össze. Gondoltam, hogy ez nem az én személyemnek szól, Singer a téma. Singer kapcsán egy csomó olyan dologról fogunk beszélni, ami kényes, amiről nem nagyon szokás. Egy forró hangulatú, nagyon izgalmas, szakmai alapokra épített, két és fél órás szeánsz volt ez Géher István vezényletével, ahol is elemezték, kivesézték, a hibákat gatyába rázták, kitakarították. Át volt gereblyézve a mű, és ennek kapcsán beszéltünk arról, hogy zsidó irodalom, világirodalom, ráadásul jiddis nyelv, egy holt nyelv. Ez külön érdekes, Singer kapcsán… Kérdezték tőle, hogy miért jiddisül ír? Ez egy halott nyelv. Igen, persze, tudja, halott nyelv. Azon a napon, amikor eljön a Messiás, és a holtak feltámadnak, és körülnéznek: van itt valami olvasnivaló? És mindenki Singert fog olvasni.
— Nagyon jól hangzik. Én nem tudom, lehet, hogy ebben tévedek, de én úgy tudom, hogy a jiddis végül is nem volt halott nyelv. A héber volt halott nyelv, amit föltámasztottak, de majd ebben kiigazítasz.
— Nem, a beszélt nyelv az ivrit. A héber ma is az irodalmi nyelv. A jiddis a „nagymamák nyelve” volt, a nagymamák meg a dédmamák beszélték, mára már gyakorlatilag csak az ortodox zsidóság, annak is a kelet-európai, az askenázi ága.
— Te angolból fordítottad, de ő, ugye, nem angolul írta?
— Olyan nagy reputációja volt abban a közegben, ahol dolgozott New Yorkban, folyamatosan írta a tárcanovellákat, novellákat a zsidó lapokba és nem csak oda, hogy azonnal fordították angolra. Volt olyan, hogy még el sem készült, már vitték el tőle az első négy oldalt, és délutánra kész volt a teljes fordítás. Rögtön olvasni lehetett angolul. Gyakorlatilag mindenki úgy is tudta, hogy angolul ír. Ott volt kicsi betűkkel, hogy ez eredetileg jiddisül íródott, de ez senkit nem érdekelt, mert azonnal az angol nyelvet kézhez kapták a folyóiratolvasók, és persze könyvben is. Itt kezdődött az én fordítói pályám. Hozzáteszem: a könyvet végül nem én fordítottam, hanem a már említett Walkóné Békés Ágnes. Ő a legjobb Singer-fordító Magyarországon. Mondanám zárójelben, hogy utánam, de nem tudom ezt mondani, kénytelen vagyok azt mondani, hogy előttem. De én akkor köteleztem el magam a) a singeri életmű iránt, b) akkor éreztem úgy, hogy ez nekem fekszik, és ehhez nekem nagy kedvem van. A versfordítások nem sokkal utána jöttek. Az már összefüggésben volt azzal, hogy bejártam folyóiratokhoz, találkoztam szerkesztőkkel, és hallották, hogy angol szakos vagyok, hallották, hogy nyelveket tanulok. Ugye rádióztam sokat, a Rádió Kilátó című világirodalmi heti magazinjának voltam a kü lsős szerkesztője.
— Az már jóval egyetem után volt.
— Persze, később volt, de már az egyetemen is elkezdtem csinálni, akkor még nem voltam kinevezett külsős szerkesztő, csak be-behívtak, egy-egy műsorra fölkértek. Elkezdtem fordítani nagyobb mennyiségben.
— Fölvetted közben az egyetemen a finn szakot is.
— Finnugor. Nem volt finn szak, akkor finnugor indult. Ennek is története van. Arab szakot akartam felvenni. Milyen érdekes: a sémita nyelvek már akkor piszkáltak. Bementem az arab tanszékre.
— Ki volt akkor a tanszékvezető?
— Fodor Sándor tanár úrnak hívták, egy fantasztikus ember, egy gyönyörű férfi, sötét bőr, sötét haj.
— Simon Róbert? A Korán fordítója.
— Simon Róbert, azt hiszem, később volt. Akkor vele nem találkoztam. Fodor Sándorral találkoztam, aki ráadásul állami tolmács volt. Emlékszem, egy nap, mikor mentem szemináriumra, hófehér hajjal jelent meg. Kérdeztem, mi történt. Mondta, hogy kint volt Chrudinák Alajosékkal, talán Szíriában, két hét után jött haza, alig tudott bemenni a lakásba, és édesanyját holtan találta, akkor már több mint egy hete halott volt, és azon az éjszakán megőszült. Én ezért még jobban tiszteltem és szerettem őt, és nagyon sajnáltam, hogy a politikai helyzetből adódóan nem engedélyezték, hogy induljon arab szak. Akkor lett időm. Úgy éreztem, valamit még kéne csinálni, és sétálgattam a második emeleten, és ki volt írva, hogy finnugor tanszék. Hát, mondom, benézek. Nagyon kedvesen fogadtak. Kijött a hátsó szobából egy magas, zongorista ujjú, mély hangú férfiú, Lakó Györgynek hívták — ő írta a lapp— magyar szótárt —, és azt mondta, „nahát, fiatalember, nagyon nagy szeretettel várjuk. Ha úgy dönt, hogy érdekli magát a finnugrisztika, itt nagyon sok fölfedeznivaló terület van.” Úgy gondoltam, hogy érdekel, meg mondták, hogy lehet utazni, ösztöndíjat kérni.
— Akkor az egyik szakot leadtad?
— Nem kellett leadnom. Ez egy másik diploma lett. Teljesen külön finnugor előadói diplomát kaptam. Akkor így nevezték.
— Ha most egy finn közegbe bedobnának, akkor időnként át kéne váltani angolra, vagy menne finnül minden?
— Mindenre van egy történetem. Évekkel később családommal elmentünk Finnországba, Dávid fiam ugyanezt a kérdést tette fel. Gyanakodott, hogy nekem nem megy a finn. És Helsinkiben, talán a Nokiához mentünk kifelé éppen — az Helsinki külvárosában van — busszal, és nem tudtuk pontosan az utat. Azt mondta a fiam, aki már akkor is okos srác volt, hogy Apa, ott van a sofőr, légy szíves, menj oda hozzá, és beszéld meg vele , hogy jó felé megyünk-e. Na, ez volt a lakmusz, aminek rózsaszínné kellett válnia, hogy megálljak a fiam előtt. Nyeltem egy nagyot, odamentem a pasashoz, és ékes finnségemmel, ami körülbelül egy elemi iskola második osztálya szintjének felelt meg, vagy éppen egy középső csoportos óvodásénak, elmondtam neki, hogy kik vagyunk. Elkezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálunk itt, hogyhogy én ilyen kedvesen mondom a szavakat? És mondtam neki, hogy voltam itt, Lappeenrantában egyhónapos nyári kurzuson. Mikor visszamentem, a fiam meglepődve dörmögött, hogy oké, Apa átment a vizsgán, kettes fölé. Nagyon ritkán van alkalmam finnül beszélni, és érzem, hogy kopik. Ez egyébként összefügg azzal, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben töredék fordítási lehetőség van, különösen költészetet illetően, mint volt a rendszerváltás idején, a rendszerváltás utáni első évtizedben. A kiadók menekülnek. Nem találok rendes kiadót a skót fordításokra.
— Ugorjunk vissza. Most már benne vagy a műfordítás sűrűjében, megtörtént az ismerkedésed Bashevis Singerrel. Hogyan lesz ebből gyakorlati munka?
— Ez már az irodalmi dolgokkal van összefüggésben. Mikor mondtam, hogy fordítgatok, akkor az volt a válasz, hogy jaj, de jó! Akkoriban kevés volt a fiatal fordító. Meg a másik: a legtöbb fordító, műfordítóinkról beszélek, költőinkről, nem eredeti nyelvből, hanem megkapta a nyersfordítást, és abból — Weöres Sándortól Tornai Józsefig — dolgoztak. Egy-két kivételt tudok mondani, akik eredeti nyelvből fordítottak. De például az általam nagyra becsült Rab Zsuzsa, akinek már két évtizede nem mondja ki senki a nevét, hát mekkora orosz fordító volt!
— Oroszból fordított is, csak az uráli meg finnugor meg egyéb nyelvekből nem.
— Ott meg Képes Gézát kell említenem, aki nagyon jelentős volt. Egy szó, mint száz: azt vettem észre, hogy kifejezetten harapnak a szerkesztők és a folyóiratok arra, ha én azt mondom, hogy fordítás. És akkor ez egy löketet adott, motivált, és nagyobb ütemben kezdtem dolgozni. Már megjelent az első könyvem, nyomdában volt a második. Elkezdtem fordítani az Új Írástól az Új Forrásig mindenhová folyamatosan. Először finn költők verseit kezdtem el fordítani. Nagy volt az érdeklődés, főleg, hogy én fiatalokat hoztam, meg a szakembereket, amikor kinn jártam Finnországban, megkérdeztem, hogy kik a jó költők, és azokhoz elmentem, Helsinkiben, Tamperében, Turkuban. Négyszer-ötször voltam Finnországban. Akkoriban jól ment a nyelv. Találkoztam költőtársakkal, és elkezdtem fordítani a munkájukat. Később ebből lett az első nagyobb lélegzetű műfordítás-kötetem, a Tengeráramok. Mai finn költők. A Széphalom Könyvműhely gondozásában. Egy nagyon kedves élményem fűződik hozzá. Egy költőtársammal úgy ismerkedtem meg, egy Acsai Roland nevű fiatalemberrel, sok évvel ezelőtt, hogy ő eljött hozzám, mert hogy nagyon szereti a finn kultúrát, és azt mondta, átnézte az utóbbi évtizedek finn versfordításait, és az enyémet látja olyannak, ami élő, izgalmas, és neki hiteles. Így barátkoztunk össze. Máig is azt tapasztalom, hogy a finn fordításaimat szeretik. Valahogy sikerült elkapnom a fonalat, nyilván amiatt, hogy sokat jártam kint, hogy milyenek ezek az emberek, akik csinálják ezt a költészetet. Egy ember halt meg azok közül, egy baleset miatt, aki velem éppen egyidős, akik benne vannak ebben a kötetben, Arto Melleri.
— Mennyiben hasonlóak vagy mennyiben különbözőek az élettel kapcsolatos problémáik, élményeik, világlátásuk, működésük.
— Két dolgot emelnék ki. Az egyik a végtelen és rendkívül rokonszenves természetközelisége, természetben lévősége a finn költészetnek. Minden a tájban, minden a természetben történik. Ez olyan, mint az első nagy élményem volt. Megint csak van egy személyes támasztéka. Az első ház, amiben vendégül láttak engem Helsinkiben, döbbenetes volt számomra. A ház közepén egy óriási fa állt. A fa körül volt a nappali. Egy nyolcvan vagy száz éves fa volt, és nem vágták ki, köré csináltak mindent. Rengeteg üveg volt, hogy jöjjön be a fény. A fénynek szó szerint, szinte fétise van a finn kultúrában. A finn építészet a fényre, az üvegre, a tiszta formákra épít. És a költészet is ilyen. Nagyon egyszerű, lakonikus. Sosem volt barokkos, sosem volt túlcizellált. Az egyik leghíresebb költőjük, Tuomas Anhava haiku-költészetet művel csak, és a japánok szerint is a világ egyik legjobb haiku költője a huszadik században. Tuomas Anhavát már nem ismerhettem, de a fiával, Martti Anhavával máig jó viszonyban vagyok. Ő az Otava Kiadó vezetője. De hát ez egy hihetetlen élmény volt, hogy megálltam, és ott volt a fa a nappali közepén. És körülötte játszottak a gyerekek. Szóval ilyen az ő költészetük, mint a fa a szoba közepén. Arto Mellerit nagyon szerettem. Egy kicsit olyan volt az indulása, mint az én indulásom; popkultúra, beatkultúra. Hosszú hajú, vagány, nagyon klassz pasi volt, azután sajnos az alkohol és a drog elvitte őt rossz irányba, és egy autóbaleset következtében elhunyt.

Részlet a könyből (pdf)