Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Margipet és Farkaszerg

avagy Farkamarg és Szergepet

Margitka Piroska szeretne, de nincs választása,
Szergejke fiúcska, és van rálátása,
dönti el, Petikét, farkaskát ki játssza,
mennyi lesz a mesének realitása.

Margitka erős színekkel felvonul,
hűvös sminkre sötét szemekkel borul,
rendkívül szaggatott, hasztalanul
lüktető ritmusban térül-fordul,

megy neki mindennek, játszik
buja-erős farkaskát, látszik
rajta, hogy komolyan veszi magát. Tetszik
Szergejkének a tüzes játék, majd megveszik

Margitkáért, no, de ezáltal ő is
szerepre talál, Petikévé lesz, klasszis,
kisfiús stílben fél, ijed, felnőtt is, meg nem is:
a színpadon forgolódó hőske fiúdervis.

Szergejke-Péterke a mesepróza hőse,
Margitka-farkaska állatkácskák verse-őse,
szimbolikus mindkettő színpadszereplése,
Petike járkálása, farkaska megfeleltetése.

Petike szerint farkaska hangja bőgő,
Margitka szerint Petike mindig túllő
a célon, épp ezért neki rézfúvós-tülkölő
hangszer jár vagy egy sima kalapács, meg üllő.


Petike Margitka nagy képzelőerejére számít,
a kitalált mese majd mindenkit elámít,
bár valószínűleg az egész nem ér semmit
se díszlet és zene nélkül. Ennyit

erről, a mese félkész, a rézfúvó fuvalkodik,
a bőgő búgolódik, peng, nagy ívben hangzik,
ketten egy húron, észre sem veszik:
hangzásuk zene lesz, mozgásuk magnifik.

Tesznek-tosznak színpadi jelenlétet sorba,
énekelnek-táncikálnak hetyke duóba,
Petike farkasába, Szergejke Margitkába
oltva, együtt mennek eztán fűbe-fába-olba.

Nézőközönségileg pedig mindenki drukkol,
szép Margitka, és Szergejke sikerben lubickol,
különlegesképpen meg sosem halnak újból,
örökké játszanak vagy míg lesz, aki tapsol.

És amikor majd jön a mese vége,
levetkőzik színpadias viselkedésüket végre,
elébe mennek a pletykáknak a kékre
festett ég alatt, és a következő télre

már összeköltözve várják az újabb mesét.