Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vass Nóra, Székelyhidi Zsolt, Berka Attila, Nagy Izabella, Rózsa Boglárka, Szélesi Sándor Litera-netnaplói

Vass Nóra, július 23.
Kalandozások a performansz körül

A 4. Spanyolnátha Műhelytábor témája az irodalmi performansz, ami egyben azt is jelenti, hogy a korábbi témákhoz képest a műfaji sajátosságokból adódóan mozgalmasabb, dinamikusabb, s a közönséget is jobban bevonó táborra számíthatunk az idén.
Olyan „irodalmi” műfaj kerül most középpontba, amely társművészeti területekről olvaszt magába elemeket, amely lerázva magáról a hagyományosabb interpretációk műfaji béklyóit, szabadon, az adott pillanat történéseire érzékenyen, részben előre készített forgatókönyv alapján, részben improvizatív módon szól a hallgatósághoz, a nézőkhöz. A mostani tábor látszólag talán új irányt vesz a performansz kitárgyalásával, a ráépülés azonban nyilvánvaló. Látható az az ív, amely a műhelytábori témákat egymásból kibontva egy jól nyomon követhető utat jár be a az online közösségektől indulva a tárgyiasult formát öltött köteten át egészen a bemutatás más formáit kereső lehetőségek feltárásáig. Az előző három alkalommal is izgalmas tematikák kerültek napirendre: szó volt az irodalom szerepéről, helyéről a nem-irodalmi terekben, azaz a közösségi oldalakon és blogokban. A műhelytábori résztvevők körbejárták az írókat talán legjobban foglalkoztató problematikát: mikor kész a mű, mikor lehet másoknak is megmutatni, mennyi írás szükséges egy kötethez, mi alapján érdemes azt összerendezni. Szintén érdekes vélemények hangzottak el arról is, hogy miként jelenhet meg az egyén és a közösség az irodalomban.

Idén az irodalmi performanszról gondolkodnak, beszélgetnek a meghívott előadók és a jelenlévők. Hogy mi az irodalmi performansz, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet. Szűkíthetjük Erdély Miklósnak a művészetről szóló első Marly tézisét, vagyis a resztvevők megpróbálják eldönteni, hogy milyen körülmények között, mi okból s mi célból jöhet létre irodalmi performansz.
Az SPN Krú (Berka Attila, Székelyhidi Zsolt) tizedik születésnapja épp a megfelelő apropó, hogy néhány konkrét előadás-jelenlétet az ötlettől a koncepción át a megvalósulásig elemezve a fent említett döntésig el lehessen jutni.
A tábor műhelyvezetői Petőcz András és Vörös István, a műhelyfeladataikat az irodalmi performanszra hangolják. Baji Miklós Zoltán saját performanszairól tart előadást, s a fiatal képzőművész, Szeszák Ádám pedig IXI című lemezét mutatja be, és látható majd válogatás a Spanyolnáthában megjelent irodalmi performanszokból is Kántor István és Szkárosi Endre munkái által. Tiszaörsön most az irodalmi performanszba csobbanunk!


Székelyhidi Zsolt, 2018. július 24.
Előőrs

Délutánra jövünk a tiszaörsfürdői nyárba, esőfelhők, napraforgóföldek itt és ott. Szóródó a fény. Rövidre tervezett hétfő az első nap. Az ottlét megteremtése. Fél nap, fél világ. Hogyan lehet visszaélesíteni egy emléksort, kérdjük magunktól, miközben haladunk a fürdői írótábor felé, hogyan lehet élessé tenni önmagunk elmosott elmúltját?

Mintha magunkat adnánk elő újra és újra, olyan ez a délután. Megérkezésünkkor a Vass család fogad, szendvicsek, velkamdrink, erős ölelések, föl- és átlényegülés. Aztán tovább: belekészülések a munkába, előadóteremnyi feszültség.
A tiszaörsfürdői nyárban versektől izzó költők.
Kezdünk. A performanszról beszélni egyfelől könnyed szórakozás, élvezetes randevú. Mindketten tudjuk, ismerjük minden csínját-bínját. Mintha saját légvételünkről beszélnénk, olyan lelkesen és hévvel, mintha azt a levegőt kiváltság lenne szívni, és úgy, ahogy csak mi szívhatjuk. Folyik hát velünk a szó, érezzük, hogy otthon vagyunk: az előadásban és persze Tiszaörsfürdőn, ha ez a lét csak három napig tart is.
A performanszról beszélni másfelől nagyon nehéz. Hogyan lehetne visszaélesíteni saját előadáspillanatainkat másokénak összevetésével vagy akár anélkül? Beszélni magunkról olyan költői előzmények tudatában, amik hatására fiatalkorunkban írni, dolgozni, élni kezdtünk? A mi SPN Krús performanszaink ebbe az idővonalba illendően illenek, de mégis az van — mélyen bennünk és magasan fent —, hogy megtalálni a helyünket az elmúlt tíz év irodalmi rendjében, azokkal az előadásokkal és azokkal az energiákkal: magunk felől, nagyon nehéz.
Szóval költészeti előadásokban vagyunk. Irodalmi energiákban. Éveket átfogó együttmozgásokban, -rezgésekben. A műhelytábor idén ezeken az energiákon, rezgéseken, rezdüléseken feszül. Hogyan adjuk át élettel, hévvel vagy csak pontos hangsúlyokkal verseinket, szövegeinket, mondanivalónkat. Hogyan legyünk jó előadók. Miért fontos, hogy megtanuljunk jól ütemezni, jól figyelni egymásra és a közönségre, energiát, szívet adni abba, ahogy kiállunk a közönség elé és nekikezdünk. Nekimegyünk az előadásnak.

Mindennek csínja is bínja, alfahíme és alfanősténye: a megszólalás. Hajrá! Hajránk!


Berka Attila, július 25.
Tábori nap

És akkor július 24-én, kedden bekövetkezett a sűrűnek ígérkező második nap, és nem kellett csalatkoznunk.

Petőcz András tökéletes előadásában elsősorban akusztikus, repetitív és minimalista munkáit mutatta be, néhány versének a konkrét készítési folyamatába is beavatva a társaságot, ezért aztán nem is volt meglepő, hogy az általa vezetett műhelymunkát az általános lelkesedés jellemezte.
Az ebédet azért kell megemlíteni, mert finom és bőséges volt.
Aki akarta, medencébe csobbanással öblíthette, aki akarta, megtarthatta rövid sziesztáját, de a műhelyvezetői konzultáció, és persze az élet nagy kérdéseinek spontán megbeszélése is kiválóan működött.

Baji Miklós Zoltán érkezésével aztán határozottan más irányt vett a performansz-tematika. A csapat lelki és szellemi strapabíró képességét mutatja, hogy BMZ fotódokumentációját is végig tudta nézni, és azzal is megbirkózott, amikor a body art, az akció és a happening hardkór előadásairól szólt a mese. BMZ és a csapat előtt is le a kalappal.
A biztonság kedvéért ezután rövid szünet következett, hogy a felolvasó táborlakók átkapcsolhassák magukat. Cselenyák Imrének, Nagy Izabellának, Rózsa Boglárkának és Szélesi Sándornak is sikerült.

A vacsoráról, épp, mint az ebédről, azért kell szólni, mert jó volt.
Következhettek a műhelyvezetők. Hogy Petőcz András friss regényéből, az Ancikából is felolvasott, annak nagyon örültünk, ahogy élvezettel hallgattuk Vörös István szonettkoszorú-szonettjeit is.

Őket Szeszák Ádám, IXI követte hi(p)p(-)ho(p)p lemezbemutatójával, neki is köszönhetően a hangulat célba vette a tető fokát. Lett is belőle némi táncolás, sok nevetés, majd nyugodalmas jó éjszaka.


Nagy Izabella, július 25. 
(zárójelek)

Harmadszorra jövök a Spanyolnátha táborba (több okból majdnem nem tudtam). Olyan, mint amikor ellátogatok Zalába a nagymamámhoz: időutazás (ezt múlt időben kellett volna). Annyira ráncos a bekötőút, hogy muszáj hatvannal átszáguldanom a kátyúkon. (Egy hiba folytán) laptop nélkül érkezem. Nincs okostelefonom se. A fürdőnél a jegykiadó nénit kérdezem: Van wifi? Segítőkészen mosolyog: itt a bejáratnál van. De a kódot csak a Juli tudja. A főnökasszony. De az szabadságon van. Hm. Tehát marad a papír és a toll. Az Orcsik Roland Harmadolása és Takács Zsuzsa Vak Reménye (meg a Garaczi Hasítása) lesz csak olvasnivaló. Egy szem net sincs (amúgy, akiknek lenne, azoké is csendesen csordogál). Ez ilyen időutazós tábor. Múltidézős. Mert itt van rögtön érkezés után a Berka meg a Székelyhidi, illetve a Székelyhidi meg a Berka, pont, mint a Gál és Turai, régóta figyelem őket, és egyre biztosabb vagyok ebben. Bemutatják az SPN Krú tíz évét, egymás szavába vágva (pont, mint a Gál és Turai). Vass Tibor egy tizenhét éves leány szavait olvassa költeményeiben, és tökéletesen elhiszem, amit hallok. Este fürcsi (van, aki nem hozott fürdőruhát, mégis bemegy a forróvízbe, van, aki fényképezőgéppel megy a forróvízbe, van, aki meg úszkálgat és beleszól a beszélgetésekbe: ott is van meg nincs is).

Másnap délelőtt műhelymunka. Elképesztően tömör, szép, összeszedett előadást hoz Petőcz András az irodalmi performanszról, a hangköltészetről: költeményeit be is mutatja (mármint hangoztatja). Igazából minden szavát lejegyzeteltem, és minden szavát idemásolnám. Mert végül is beavatott minket abba, hogy hogyan is épül fel egy vers, például egy repetitív (vagy egy zárójeles), lépésről-lépésre. „Én mindig mondom a tanítványaimnak, hogy formában gondolkozzanak ... Én kitaláltam, hogy tizennégy sort írok (szonett forma) ... Kialakul a szöveg, és, ha ezt az ember előadja (Legfeljebb remegés címűről van épp szó), egyfajta meditatív jelleget vesz észre ... Van egy versünk ... A költő örül...” Persze nekünk is ez a feladat, sőt, fel is kell olvassuk (az első ijedtség és túlélése). Tehát: alkotunk, előadunk, és örülünk. Délután BMZ (Baji Miklós Zoltán) saját performanszairól beszél, mögötte fotósorozat fut a falon (tizenhat éves fia meg közben tollal rajzolgat saját karjára). Nézem a zöldes sámánszemeket, és imádom, hogy ez is létező: úgy mutatja be a művészetét, hogy eszembe se jut totál őrültnek hinni. Azután jön még egy kis felolvasás, vacsora után még több felolvasás: Vörös István és Petőcz András estje. Szeszák Ádám pedig nagyon bátran bemutatja új lemezét (amire a sötét teraszon kanyargok egymagam). S mivel utolsó este, persze jön még több tánc, tánc, tánc.

Másnap reggel Vörös István is az előző két nap tematikájára épít, szép ívben húzza fel az irodalmi performansz témáját, azzal a meghatározással, hogy „a performansz, mint téma azt jelenti, hogy olyasmiről beszéljünk, hogy hogyan kell másképp...olyan irodalmat, ami más, mint amit tegnap csináltunk.” (Másfelőli megközelítés, hogy a szerző megjelenése is performansz, és rendesen leolt mindenkit, aki azt gondolná, hogy egy írónak nem kell tudni felolvasni. Szerinte „olyan nincs, csak nem végezte el a munkát”). Tehát a mai mélyvizes gyakorlat: a nálunk lévő verseskötetekből kiválasztani egy verset, és felolvasni: hibásan, jól, ordítva, bevonva egy tárgyat, úgy, ahogy sose mernénk. Ebből aztán egy csodálatos össznépi performansz kerekedik (és legalább félórás megbeszélés a végén, muszáj feldolgozni az élményeket). Nem egyszerű bezárni a tábort, mert szinte minden gondolat közös: hogy „minden szónak mágiája van” (rögtön a dicső Magia Polla jut eszembe), „ha nyitott környezetben vagy (vagyis itt), kinyitod az elméd, hogy bármi lehetséges, akkor már megtetted az első lépést, ami visszatekintve nem is tűnik olyan nagy lépésnek”, sőt „nem kell félni, bátornak kell lenni”. Ebéd, búcsúk, hazaút. Négy íróval. (Én vezetek, és azon gondolkodom, ha tudná a világ, hogy micsoda intellektuális kincs utazik keresztül az országon, nem túrna le az útról a kamion, hanem vezetés közben hangoskönyvet hallgatna inkább).


Rózsa Boglárka, július 27. 
Ritmus, tánc, zoknisirályok

Zötykölődöm a vonaton, épp a Műhelytáborból tartok hazafelé. A Tisza felett haladunk át, utána kisebb nádasok következnek, felettük patyolatfehér sirályok szárnyalnak; kimosott zoknikra asszociálok. Miközben érzem a szerelvény ütemes mozgását és figyelem a madarak táncát, egyfajta transzállapotba kerülök, és bevillan egy sámán kinézetű férfi fehér festékkel az arcán, Mikiegér fülekkel: Baji Miklós Zoltán. A rengeteg kép közül, amiket a tegnapi előadása alatt kivetített, valamiért ez maradt meg az egyik legélesebben. Egy pillanattal később megelevenednek a táncest szeletelő-ugrándozós-fejrázós mozdulatai is. És innentől nincs megállás; a tábor energiái újra átjárják a testemet.



Minden lüktet, minden él, minden lüktet, minden élő — ahogy megfogalmazódnak bennem a benyomások, akaratlanul is követem a repetitív szerkezetet, amit Petőcz András műhelymunkája során sajátítottunk el. A ritmus beleivódott a gondolataimba, amire ráerősít az agyam azzal, hogy visszajátssza Szeszák Ádám rap zenéit, és újra energia generálódik. Ezt le kell vezetni valahogy, mozogni kell, táncolni, papucsot a földre dobni és mezítláb mezítláb mezítláb. Így tettünk előző este, Nagy Izabellával és Vörös Istvánnal az élen, csak mozogtunk a táncparketten, ahogy éreztük, ahogy a zene diktálta. Az újabb energiák kitörése azonban megfékezhetetlen; a ma délelőtt nyilvánvalóvá tette, hogy le kell vetkőzni a gátlásokat és kiállni, előadni, kiabálni, suttogni, elrontani, elhadarni, eljátszani, egyedül vagy másokkal, kellékkel vagy anélkül a verset. Vörös István feladta a leckét, de Székelyhidi Zsolt és Berka Attila performanszára gondolva lelkesen hallgattam, ahogy sokan mernek és megszólalnak, miközben egy ruhadarab gazdát cserélt. Ez is a performansz része volt, férfivállról nőire vándorolt a textil.


Visszaránt az utazás valóságába egy nagyobb rázkódás, a zoknisirályokat már régen elhagytuk. A tábor energiái továbbra is áthatnak, ugyanolyan elevenen érzem, mint az elmúlt napokban. Hirtelen megüti a fülem a mellettem ülő gyerekek visítozása. Lassan át kell szállnom a budapesti vonatra.


Szélesi Sándor, július 28. 
Jódos melegvíz és végtelen csend…

Van Tiszaörsön valami, strandfürdő, jódos melegvíz, és csend, végtelen csend, valahol a nyárban… és a csendet megbűvölő, megvarázsló költők, ahol az antidal, mint világló fáklya ereszti rá füstjét a tájra, és a füst a lényeg, mert a láng maga a napsütésben olyan, mint esőben az ásványvíz, de nekünk a konyak kell, ami mar és ami fáj, mint a bokatörés, tehát ez füst, kanyargó sötétség az ég kékje előtt, a gyönyörű háttér előtti szemfájdító kontraszt, ez kell nekünk az élethez…

Nagy dolgok csak abból lesznek, ha az emberek nem finomkodnak — és a performansz nem finomkodós műfaj: szembesít önmagunkkal, létünkkel, meglétünkkel és létezésünkkel, azaz idővel és időtlenséggel. Erről szóltak versek, felolvasások, előadások és rémisztő improvizációk. Megesik az ilyesmi: lemész valahova feltöltődni, és feltöltenek, de úgy, ahogy nem tervezted, akartad, véleményezted, és ott állsz a vártán, és mire észreveszed, már megmozdultál és elrugaszkodtál a sziklafalról, és repülsz… Fejjel előre a mélységbe.

Prózaíróként versbe önteni a gondolatot, versben élni az érzéseket, természetessé válik ebben a közösségben. Petőcz András és Vörös István gondolatsora és versei ösvényt építettek, a játék azonban mindenkinek sajátja volt, és ez számít az életben — játssz a lélekkel és a szavakkal. A novelláknál érzékenyebbek a versek, de mindemellett Baji Miklós Zoltán előadásában a test érzékenyebb volt a szónál is. Emberek vagyunk, a testünk játékszer — vallotta — éppen, mint a szavak.

Gondolat és test: mi marad nekünk egy spanyolnáthás este után? Fürdő és műhely, ebéd és ritmus, kezdet és vég, tudás és sejtés, látomás és rutin. Döntsd el, mi vagy, rutin vagy spontaneitás, élet és… élet. A többi pedig kiáltás, ordítás, üvöltés, és ténylegesen az élet spontaneitása. Nekem az első spanyolnáthám. Bele nem halok. Csakazértse.