Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vécsei Rita Andrea

Péter, a farkas

Hátadon a szőrbe, durva, sötét szőrbe fúrom a kezem,
tudom, így szereted, ha vakarnak ott, meg a hasad alján,
ahol lágyabbnak kéne lennie, de ugyanúgy sörte,
követelsz lankadatlan, hosszú simogatást.

Prokofjevtől, lám elirigyelted a kacsát, volnék inkább
kismadarad, képzeld, amint fuvolázom rajtad,
ehelyett vagyok egy cseppet sem rút, de mégis kacsa,
oboát játszom veled hiába, a végén úgyis bekapsz.

Járod körbe a széket, mint a vadak, Petike jár,
semmi Tip-top!, semmi aprózva, közbe megáll,
csak jár, őrjöng, nem figyel, a szőnyegben megbotlik,
azt ordítja, tollas, szép testedet rögvest porrá őrlöm.

Fekszik a földön, fogja erősen az asztallábat,
és nyitva az ajka, olyan most, mint egy kisgyerek,
félni minek, klarinéthangon néz ránk a bengáli macska,
sok régi holmin, szürke íráson hófehér virág.

Maradj így, kérlek, tétova, együgyű, ki nem tudja,
felálljon, vagy maradjon fekve,
előre hajlik, az ölemben van, és sír, hogy ő nem,
többet sose, esküszik, hogy nem harap belém.

Hátán a szőrt, durva, sötét szőrt simítom végig,
döntsd el, három kürtön szólsz vagy vonósnégyesen,
csak lassan, súgom neki, lassan, okosan,
az ütőhangszerek egy vadász lövéseit visszhangozzák.