Spanyolnátha művészeti folyóirat

Oláh András

Petike és a kiherélt Grimm-mese1

Gyászos a pillanat: Petike pittyogat…
Játék a sarokban, zsepi a marokban.
Összedőlt a világ… „Mi lehet, ami bánt?” —
faggatja Margitka, mi lehet a titka.

„Ábrándos Petike, mondd meg hát ízibe,
mi nyomja lelkedet? Mi legyen, mit tegyek?
Nézzük meg odaát Bakó úr szamarát?” —
aggódva ezt kérdi a bohó nagynéni.

Felcsillan a szeme, feléled Petike:
„Nem szamár: farkas kell! Piroskát játsszuk el,
amit a múlt héten meséltél el nékem!
Te leszel Piroska, s nagymama, jópofa!

Én pedig a vadász, ki éppen ott szaglász,
s farkas, ha fel is fal, megóvlak, nem lesz baj!” —
Peti már mosolyog, a szeme is csillog,
bánatnak nyoma sincs. Puska kell, az a kincs!

Fejét vakargatja, gondban van Margitka:
„Lennék én Piroska, s nagymama, titokba’,
de ha te vadászgatsz, farkassá ki válhat?”
Elbúsul Petike, nehéz a Grimm-mese.

Szereplő hiányzik, bukott a színház itt.
Megszánja Margitka, kipattan a szikra:
„A képed fancsali, ne légy már ily csacsi!
Ha az úgy jó neked, a farkas én leszek…”

Kiszórták Piroskát, a nagyit is dobták,
s így játszották tovább a Grimmek sztoriját…

„Oroszhon odaát megszülte ordasát.
Kérlek, ha megéred, Prokofjevet kérd meg,
népének farkasát zenébe lopja át.” (K. M.)


1Prokofjev párizsi évei alatt ismerkedett meg Kaffka Péterrel, aki megajándékozta őt nagynénje (Kaffka Margit) egy mindaddig publikálatlan kéziratával, amely azt a pillanatot idézi fel, amikor Pétert édesapja (Kaffka László államtitkár) egy alkalommal Margit nagynéni gondjaira bízta. A gagyi versike lett később Prokofjev szimfonikus meséjének az alapja.
2A ВОЛК (Volk) kifejezés oroszul „farkas”-t, németül „nép”-et jelent.

Nem itt és nem együtt

Prokofjev monológja

maradtál fájdalom s letörölt ékezet
ébredés pusztítja kicsorbult fényedet

ablaknak hittelek — szíved törött üveg —
sohasem voltál még ily száraz és üres

vonatod most is a szívemben zakatol
sok révült mosolyú emléket letarol

sajgó kíntól szabdalt a lét partszegélye
emlékeztet rá hogy már mindennek vége

hiány van és sötét — kaffkai fájdalom —
kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom

s ha elvérzünk is a hideg vágányokon
a végítéletet akkor se vedd zokon

áradjanak folyók omoljanak hegyek
farkasbőrben is csak kőszikla lehetek

minden áthívott szó gyöngéd és törékeny
magamat tőled már ezután nem féltem

s ha majd a másik part kontúrja felragyog
ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok