Spanyolnátha művészeti folyóirat

Éles Bulcsú

Lácacsékei Művésztelep, 2018

Lácacséke egy közel 300 fős falucska Borsod-Abaúj-Zemplén megye északkeleti csücskében, a határ mellett, Perbenyik szomszédságában, Királyhelmec közelében. A falu művésztelepe 2016-ban alapult meg.
A tervek szerint évről évre mindig mások kapnak meghívót a művésztelepre. Az első két évadban Breznay András (2016), Burai István (2016), Gáspár Gyula (2016, 2017), Laczkó Andrea (2016, 2017), Móder Rezső (2017), Szente-Szabó Ákos (2017) és Várhelyi Tímea (2016) dolgozott Lácacsékén.

A névsor jól körvonalazza azt az irányt, amely a gyűjtemény és a művésztelep jelenét-jövőjét jelzi. Minden esetben olyan hivatásos képzőművészek a meghívottak, akik önálló forma- és gondolatvilággal, egyedi stílussal rendelkeznek, életvitelszerűen képzőművészettel foglalkoznak, emellett rendszeresen szerepelnek az országos seregszemléken. Kötelező stílus, kimondott téma nincsen, de az absztrakt-expresszív irányvonal lett a meghatározó. Emellett megjelenik még a telepen a lírai-grafikus és a látványelvű-festői gondolkodásmód is.
2018-ban, a III. Lácacsékei Művésztelepen folytatódott a megkezdett út.
Breznay András, Ghyczy György, Olajos György, Siska-Szabó Hajnalka, Székely Géza és Zsadányi Zsolt érkezett a faluba, hogy ott dolgozzon, és képeket adományozzon a gyűjteménybe.

Breznay András egy 1990-es, expresszív tusrajzot és egy két évvel ezelőtt Lácacsékén készített linómetszetet hozott belépő képként. Egy festménysorozat elkészítésébe fogott bele a művésztelepen. Előtte Velence múzeumaiban, többek között a Galeria Accademiában és a Dózse palotában tájékozódott, elsősorban Tintoretto festészete felől, főleg képei dinamikáját kutatva. Breznay már régebb óta híve az átlós kompozíciónak, így a művésztelepen születő képeit is ennek megfelelően alakította.
Az említett sorozat mellett elkészített egy helyi vonatkozású olajfestményt is, amely a lácai református templomot — valamint a művésztelep vezetőjét — ábrázolja, természetesen a saját stílusában és felfogásában.

Ghyczy György a „hengeres” vonalát folytatta akrillal kartonra, illetve tussal és akvarellel különleges japán papírra. Jelen formavilága és munkamódszere már-már magánmitológiaként fogható fel, így a telepes munkái jól illeszkednek az életművébe. Sokat dolgozott a művésztelepen, termékeny volt, még arra is jutott ideje, hogy egy széket is megfessen. Így az első évben elkezdett festett szék-gyűjtemény is gazdagodott egy új darabbal.

Olajos György egy litográfiát és egy linómetszetet adományozott a gyűjteménybe, itt pedig egy aprólékos, hosszan készülő akvarellbe kezdett bele (amely el sem készült a telep végéig), azzal párhuzamosan pedig papírra vetett egy nagyvonalúbb-tömörebb kompozíciót — utóbbit hagyva a falunak. Természetesen minden munkája a csak rá jellemző formavilágban készült.

Siska-Szabó Hajnalka egy absztrakt vásznat hozott magával, itt pedig korábbi emlékeket (borospincék boltívei) és itt szerzett élményt (a templombelső szerkezete) dolgozott fel a képein, erőteljes-vidám színekkel, és lendületes ecsetkezeléssel. Jellemző rá a szín elsőbbsége a vonallal szemben: ha néha grafikát készít, akkor azt is festői felfogásban teszi. Kék-sárga-zöld színharmóniában készített sorozatát idén lezárta, palettáján kicserélve a színeket, egy új irányt kezdett járni (lendületében, jellegében megtartva a régi stílust).

Székely Géza az Ember tragédiája sorozatának a Falanszter II. című lapjával (rézkarc, foltmaratás), és az idén készült, erőteljes, nagyobb méretű Agónia című linómetszetével érkezett a művésztelepre, majd pedig szinte beköltözött a református templomba, ahol naponta elkészített egy-egy nagy méretű pasztellképet, vizsgálva-láttamozva az épület belső szerkezetét, berendezését.
Nála az ember és a táj (enteriőr) ábrázolásának van egy oda-vissza játéka: míg az alakjai konstruktív szerkezetekké merevednek, addig az épületrészletei, tárgyai olykor embert sejtetnek. Szép példa erre a gyűjteménynek adományozott, Karzat című munkája, ahol a padsorok végét lezáró deszkák — a valóságtól elszakadva — emberalakokká válnak. Székely Géza — Siska-Szabó Hajnalkával ellentétben — ha festeni kezd, akkor azt is grafikusként teszi. Bár festményben, pasztellben, akvarellben van egy rá jellemző színvilága, mégis a vonalak határozzák meg ezeket a képeit csakúgy, mint a rézkarcait, linómetszeteit.

Zsadányi Zsolt korábbi — Váli Dezsőre emlékeztető — olajjal festett, de pasztellszínekre hangolt belső tereinek sorozatát lezárva, a közelmúltban akvarellel és tollrajzzal készített utcaképekre tért át. A polgármester kérésére, a Mátyás-emlékévre válaszul a Visegrádi palotát ábrázoló munkát hozott magával, Lácacsékén pedig a református templomot festette meg, és hagyta a gyűjteményben.

A művésztelep családias hangulatban zajlott le, köszönhetően annak, hogy Fedor László polgármester úr hivatalból és magánemberként egyaránt szívélyes vendéglátónak bizonyult idén is. A munka mellett jutott idő hétfőn a Vámospércsi Művésztelep meglátogatására, és Vass Tibor miskolci, jubileumi tárlatának megnyitóján való megjelenésre (és az ünnepelt felköszöntésére), valamint — követve a hagyományt — egy királyhelmeci sörözésre is.

Az idén meghívottak egy része a kötelező két munka helyett hármat hagyott a gyűjteménybe, amely úgy bővült, hogy kialakult arculatát nem vesztette el: az újonnan érkezett munkák jól szervesültek a már itt lévő képanyagba.

Breznay AndrásÉles BulcsúGhyczy GyörgySzékely GézaBreznay AndrásMűhelyMűhely