Spanyolnátha művészeti folyóirat

Uraky Noémi

Nem hiszed

Egy fáradt diák ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás korona alatt.
Sápadtan gondolok halovány árnyékára,
Remegve olvasom az utolsó sorokat.

Nagyon szomorú mese volt az élete.
Otthonról már útrakészült százszor talán,
És ő csak nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy “a nyaram sosem jön vissza már.”

Bealkonyult keserves sóhajomra,
És fekete könnyeim festették az eget,
Azon az éjjelen téged láttalak
mellettem a padban — mi már soha nem lehet.

Olyan kicsikék, szűkek voltak szemeid,
Mégis egész világfájdalom befért.
És álmodtál egész, nagy családról,
Álmodtál barátot, boldogságos mesét.

Álmodtál te már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredtél.
Elég! Élni nem akartál többet,
Se holt reményeket siratni még.

Tudom: anyátlan, bukott diák voltál,
S most koporsód felett minden ködös, hideg.
Lehettek volna álmaid valósággá,
Annak se tudnál hinni. Nem hiszed.