Spanyolnátha művészeti folyóirat

Angeli Noémi

Mirigyeim

Nem is az az ijesztő, ahogy most így éppen
megint alakulgat a tested. Jön a harminc, persze
narancsbőr, és már nem is csak a striák a
seggeden, mert úgy túl hirtelen nőttél meg.

(A melleden is látszik valamennyire, ez most
csak azért fontos, hogy ne maradjanak titkok,
meg hát ott pont nem baj, hogy nőttek, ugye.)

Hanem, hogy szabadságra mennek a szervek,
és akkor úgy is maradnak. Ilyen nem működő
kis szigetecskék kilenc éve lettek eltemetve.
Jövőre jubiláltok.

(Milyen hülye szó amúgy, hogy hasnyál, nem?)

Egy ideig gyűjtöd a használt tesztcsíkokat,
mint mozijegyeket azokról az első randikról,
amikor még nem ismeritek eléggé egymást.
Aztán összetörtök pár cukormérőt, az
csak, hopp, leesett, nem baj, lesz másik majd.
És akkor most elromlik még egy mirigyed.

(Milyen szó az már, hogy pajzs, nem, hiszen
pont arról beszélünk, hogy akkor már ez se véd.)

És akkor látod, hogy püffedt az arcod, meg a
végtagjaid, és ettől se leszel pont úgy szexibb.
És már rá se mersz gyújtani. És ránő csuklódra
a vérnyomásmérő, most már túl adatközpontúvá
válik tényleg ez a tök mély kapcsolat a testeddel.

Vajon melyikőtök is kívánta meg a harmadik felet.
Reméled, hogy csak te nem voltál elég törődő,
nem az, hogy akkor lassan mindenki be lesz vonva,
túl szarul hangzik, hogy ez már egy szövődmény.
Én nem állok készen ennyire nyitott viszonyokra.

(Milyen szó már ez, hoppá, nem, hogy én.)

Zivatarláncolat

Folyton csak félek az ürességtől,
hogy arra nyitom ki a szememet,
a fehér plafonok jutnak eszembe,
és nem találok magamban senkit.

Sose zárom le az érzéseket,
csak az irányuk, ami változik.
Kötelezővé vált a légmozgás,
némaság nincsen, csak beborult ég.

Egymásba érnek a zivatarok,
de valahogy mégse lélegzik fel
ez a megitatott homok bennem.

És csak várom az átalakulást,
hogy belém csapjon végre a villám,
üveggé törjön bennem a napfény.