Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Az Én Ujságomból a „mi” újságunk
Beszélgetés Pósa Judittal

Kezdetben csak Pósa bácsi szépunokahúga volt Pósa Judit, ma már — persze a családi státusz mellett — a Pósa Lajos Társaság elnöke. A Pósa-kultusz újjászületéséről beszélgettünk vele.

— Találkozásaink során Pósa bácsiként emlegeti Pósa Lajost, úgy, ahogy jó száz éve az egész ország is hívta. Az Ön esetében persze e megnevezés mögött egy sokkal erősebb személyes kötődés áll.
— Otthon Pósa bácsi, a faluban, Nemesradnóton szerkesztő úr volt a megnevezése. A családi körben családtagként tartottuk számon, ott voltak — ahogy ma is itt vannak a nappali üveges szekrényében Az Én Ujságom bekötött példányai, amiket kislányként is nagyon szerettem lapozgatni. A nagy kedvencem a Csingilingi című mesekötet volt, a nagyon sok szép rajzzal. Kijártunk az édesanyja, Marcsa néni sírjához is. Vasárnaponként meg sétáltunk a faluban, elmentünk a szobra előtt. Tudtuk, ki ő. Felnőttként pedig láttam, ahogy édesapám ápolja az emlékét: rendületlenül hordta a kofferjában a könyveket, koszorúszalagokat.

— A családi legendáriumból mikor léphetett újra a szélesebb közönség elé Pósa Lajos?
— A kilencvenes évektől kezdtek vele újból foglalkozni. A református egyház már akkor is nagyon támogatta az életmű megismertetését, Gömörben szavalóversenyt szerveztek. Újra kiadták a Világszép Nádszálkisasszonyt (Egyszer egy királyfi címen, 1991), Csipka Rozália megjelentette az Arany ABC-t (ez utóbbit szlovák nyelven is, 2004), Tülökvár (2002), ill. Magyarország Tündérország — Pósa Lajos ébresztése (2005) címmel válogatás jelent meg gyermekverseiből: Bettes István, ill. Kun Miklós Jenő szerkesztésében, majd Gábor Emese megindította verseinek tematikus sorozatát (2006) — a saját illusztrációival. Munkásságáról számos tanulmány látott napvilágot; könyvet írt róla Praznovszky Mihály (Pósa Lajos, a szelíd költő, 2006) és Homoly Erzsébet (Pósa Lajos emlékezetei, 2008). Az igazi áttörést az elhallgatottságból halálának centenáriuma hozta meg.

— Erre az évfordulóra emlékbizottság állt fel. Ön családtagként, családi örökségként vállalta az életmű népszerűsítését, de összeállt egy lelkes csapat is.
— A gömöri származású Csipka Rozália, a Siker Kiadó vezetője évek óta szívügyének tekinti a Pósa-életművet, akárcsak Gábor Emese (ő tervezte az emlékév logóját) vagy Kun Miklós Jenő. A Pósa-emlékévben rázódtunk össze Páko Marika előadóművésszel, és három Pósa-leszármazottal (Bene Judit, Gyurán Ágnes és jómagam), akik ott vannak a megnyitókon, lelkesen tartják a foglalkozásokat a gyerekeknek. Tele vagyunk lelkesedéssel, és ez ragadós: bennünk a szikra, és aki fogékony, abban tüzet gyújtunk. Aki pedig rendületlenül segít, támogat és igyekszik engem jó irányba terelgetni, az Kun Miklós Jenő. Ő a Pósa Lajos nevét viselő honlap szerkesztője és — Gábor Emesével — a hódmezővásárhelyi Pósa-szobor megálmodója.

— Ő hogyan került kapcsolatba a Pósa-életművel?
— Érdekes, sokáig azt se tudta, hogy ki Pósa Lajos. Egy bolhapiacon figyelt fel egy bácsikára, aki folyton azt kérdezgette az árusoktól, hogy „Pósától van-e valami?”, s azt hajtogatta: „bezzeg Pósa nincs...”. Gondolta, utánanéz, ki is az Pósa. Döbbenten tapasztalta, hogy az az ember, aki Benedek Elekkel megindította Az Én Ujságomat, alig szerepel a kézikönyvekben, s ha mégis, abban nincs sok köszönet. Akkor elhatározta, hogy összeállít róla egy könyvet, és megszerkeszti a honlapját. Innen kezdve az események egymást követték: egy fiatalember eltévedt Ógyalla határában — Petőfit kereste, és megtalálta Kingyest, Feszty Árpád tanyáját, ami a festő barátainak is zarándokhelye volt. Kapcsolatba lépett Feszty Zsolttal, a család egyik leszármazottjával, aki 2009-ben összehívta a kingyesi barátok ma élő rokonait, kutatóit. Az egykori barátok, a Pósa-asztaltársaság; a tagok között találjuk Gárdonyi Gézát, Bródy Sándort, Rákosi Viktort, Dankó Pistát, Jókai Mórt, Bársony Istvánt, Lányi Gézát. A találkozót követően született mega szoborállítás terve. A megvalósulást segítette, hogy az ügyet felkarolta Bródy Sándor unokája: Alexander Brody. Gábor Emese ingyen készítette el a szobrot, Kun Miklós Jenő pedig az anyag és az öntés költségeit vállalta.

— Hogyan kapcsolódott be ebbe az édesapja?
— Addig csak figyeltem édesapám tevékenységét, de ekkortájt elkezdtünk beszélgetni a témáról. Megmutatott mindent, mintha érezte volna, hogy már csak egy évünk van a beszélgetésekre: „No, ha majd meghalok, tudd, hogy mi hol van.” — mondogatta. A szobortervet sokáig titokban tartottuk előtte, de kevés fotó maradt Pósa Lajosról, ezért Gábor Emese kérte, hogy készítsek édesapám profiljáról képeket, mert nagyon hasonlított rá. Csak úgy elkezdtem fotózni, de sejtette, hogy valami célja van a dolognak, s ekkor el kellett mondanom, hogy mire készülünk. 2010. április 9-ére, Pósa bácsi születésnapjára szerettük volna a szoboravatást, de a választások miatt áttették egy héttel későbbre, 16-ra. Mondta is, hogy születésnapjára kap egy Pósa-szobrot (édesapám ugyanis ápr. 16-án született). Ám az avatást sajnos nem érte meg, április 8-án meghalt. Így a hódmezővásárhelyi szép ünnepség nekem ködbe vész, miként a halála másnapján Nemesradnóton tartott megemlékezés is.

— Egyértelmű volt, hogy átveszi édesapjától az életmű gondozását?
— Nem. Amikor nem sokkal később kaptam egy felkérést, hogy nyissak meg egy Pósa-kiállítást, azt gondoltam, nem vagyok irodalmár, nem akartam elvállalni. A gondviselést látom abban, hogy a felkérés elolvasásakor ott volt mellettem Kun Miklós Jenő: az ő biztatására vállaltam el a feladatot. Időközben sok anyagot találtunk egy másik — sajnos csak tervben maradt — kiállításhoz. Ezek felhasználásával valósult meg a Pósa-emlékalbum. Elhatároztuk, hogy méltó megemlékezéseket kezdeményezünk a halála 100. évfordulója alkalmából. Arra számítottunk, hogy lesz majd két könyvbemutató, egy Magyarországon, egy meg Felvidéken, meg vagy hat rendezvény.

— Végül mennyi lett?
— Hetven. Négy államban, negyven helyszínen: Magyarországon, Szlovákiában, Franciaországban és az Egyesült Államokban. Los Angelesben szavalóversenyt is rendeztek. Kiállítások, konferenciák, irodalmi estek, iskolai rendezvények — múzeumban, könyvtárban, skanzenben. Mindenhol másként nyúltak az örökséghez. Olyan sokszínű lett az emlékév, mint a Pósa-asztal volt annak idején. A gondviselés mindig segített. Nem volt rá pénzünk, mi csak hittünk.

— A Pósa-vándorkiállítás azóta több mint 30 helyszínre jutott el. Ez hatalmas szám.
— Az emlékévben elindult folyamat mozgásban tudott maradni. Pedig nem kínálgatjuk, mert erre nem is vagyunk rászorulva. Általában az történik, hogy amikor valaki megnézi a tárlatot, úgy gondolja, hogy azt náluk is be kell mutatni.

— Mi lehet ennek az érdeklődésnek, népszerűségnek az oka?
— Az, hogy a kiállítás elsősorban az embert mutatja be: a barátot, a családapát, akit eddig nem ismertek. Pósát korábban úgy sorolták be, mint Dankó nótaszerzője, a melldöngetős hazafi. Pedig ő nagyon mélyen volt magyar, nagyon mélyen hitt Istenben, mélyen szerette a szülőföldjét. Mi ezt a Pósát szeretnénk bemutatni. Azt, aki nem tudja tűzvészben leégett házát újra felépíteni a szülőfalujában, mert inkább másoknak segít. Ami a legfontosabb, hogy minél több pedagógus megismerje, s olvassunk Pósát, mert ha a gyerekek nem olvasnak, akkor hiába mutatunk bármit is...

— Látni, hogy a gyerekek ma is fogékonyak Pósára. Miskolcon a színészmúzeumi megnyitón is megtapasztaltuk — azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom —, hogy ihletetten, átszellemülten énekelték az akkor megtanult megzenésített verseket.
— Az emlékévben rendeztünk először mesemondást. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy a gyerekek hogyan fogadják ezeket a több, mint 100 éves verses-meséket. Ültek a babzsákon és szájtátva hallgatták Pósa bácsi meséit. Volt ott egy nagypapa az unokájával. Amikor véget ért a mese, a mesemondó kérdezett a tartalomról. A nagypapa közölte: az ő unokája nem szokta figyelemmel hallgatni a meséket, ne is várjunk választ. De a kislány nemcsak szépen megfelelt minden kérdésre, hanem aztán kérte a következő mesét! A nagypapa lepődött meg a legjobban az unoka viselkedésén.

— Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy nemcsak a szerkesztő tevékenysége rendkívüli, hanem műfajteremtő alkotó munkássága is. A gyerekeket egy egész más korban vajon miért fogja meg az életmű?
— Pósa bácsi meséi letisztultak, sallangmentesek. Rímei magukkal ragadják a versmondót. És érzik, hogy aki írta őket, az nagyon szerette a gyerekeket. Nem kell butaságokat gagyogni a gyerekeknek! Ezt Pósa bácsi nagyon jól tudta. A vers és a mese, ha van mondanivalója, örök. Írhatták azt akár 100 éve is, megmarad az aktualitása. Például: „Hol fészket rak a madár, Ne bántsd azt a fát! Hadd nevelje föl, szegény Csipogó fiát! Hadd rengesse-ringassa, Szép danával altassa... Ne bántsd azt a fát!” Ezt ma is írhatta volna egy költő. Az értékrend, amit Pósa bácsi vallott, ma is felvállalható és érthető. S az emberek többsége fogékony a jóra. Több pedagógusnak kellene ismerni a verseit, és tanítani a gyerekeknek. Jobban nevelne, mint száz parancsszó. Isten, Haza, Család, Anya — mi változott?

— Talán az, hogy manapság sokan támadják ezeket a fogalmakat.
— Pósa bácsi hatására több tízezer gyereket német iskola helyett magyar iskolába írattak anno... Itt a Felvidéken is segít talán egy kicsit megint ─ mert nagy szükség van rá. Tenni kell a dolgunkat, nagy szükség van ránk. Csak remélni merem, hogy jó talajba kerül a mag.

— Most ismét úgy nő fel egy új generáció, hogy ismeri, szereti Pósa bácsit.
— Ezeket a sorokat minap írta egy barátnőm: „Mára szabadságot vettem ki. Költözés előtt állunk. Fruzsi tegnap nem volt jól. Ma az orvosnál kötöttem ki vele. Kapott egy szurit. Most egész jól van. Mondtam neki, hogy segítsen dobozolni a Bálint könyveit. Én a szobában vagyok és hallom a lányomat: Egy Pósa bácsis könyv, megint egy Pósa bácsis könyv..., megint egy. Itt is van egy! Nahát, mennyi könyvet írt ez a Pósa bácsi!” Szóval a környezetem már megvan fertőzve, és nekem már ezért megéri! Ezt mosolyogva mondom, mert megkaptuk sokszor az Emlékévben, hogy nekünk ez ,nagyon megéri”... Persze! Csak nem úgy, ahogyan gondolják. Saját pénzünket, időnket, energiánkat tettük az emlékévbe, de nem bánom egy percét sem.

— Vannak-e tervei, új ötletei az életmű megismertetésében? Vagy mások keresik-e meg ötletekkel?
— Is-is. Kezd ismertté válni a Pósa Lajos Társaság, és kapunk üzeneteket. Kérdeznek Pósáról, a verseiről. Vagy szólnak, hogy hol lehet Az Én Ujságom köteteit vásárolni, régi fotóhoz, levélhez hozzájutni. Szeretnénk az egész Kárpát-medencében terjeszteni a hírét, kiadni a könyveit. De talán a legfontosabbak a gyermekfoglalkozások. Fontos a pedagógus, aki ráérez a versek ízére és tovább adja. Több vonalon kell dolgozni, hogy sikerünk legyen. Mert mindenki másra fogékony. Valakit egy megzenésített vers ragad meg, valakit egy kiállítási tabló. Van, aki egy vers hallatán figyel fel Pósa bácsira, van, aki egy illusztráción keresztül. Hallhat egy nótát vagy egy imádságot, és az ragad meg benne. Van választék.

— Tevékenységének hivatalos elismerése a Szlovákiai Civil Becsületrend, amit elsőként vehetett át. Ez a kitüntetés segít-e küldetésében, a szervező munka során akár hivatkozási alapként?
— A Becsületrendre én nem szoktam hivatkozni. Úgy gondolom, megerősítése annak, hogy jó úton járok. Nem is nagyon értettem, miért kaptam. Nem tettem semmi különlegeset. Én azt vallom, hogy Pósának születni nem érdem. Ez egy állapot. És egy Pósa-idézetnek megfelelően próbálok hozzá tenni a munkássága megismertetéséhez: „Őseidnek érdemével Soh’se dicsekedjél! Csak úgy szép az, ha valamit Hozzá te is tettél.”

Kiss Ágoston fotói

Fotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss ÁgostonFotó: Kiss Ágoston