Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dr. Bodnár Mónika

Pósa Lajos, az ismeretlen ismerős

Pósa Lajost a lexikonok megfelelő szócikkei általában íróként, költőként, lapszerkesztőként aposztrofálják. Ám ha megkérdeznénk az utca emberét, vagy iskoláink tanulóifjúságát, ki volt Pósa Lajos, mit tudnak róla, bizonyára sokan lennének, akik értetlenül néznének vissza a kérdezőre, mert fogalmuk sem lenne, kiről is van szó.
Hát ki is volt ő? A Gömör megyei Nemesradnóton született 1850. április 9-én, felmenői kisnemesek voltak. Tanulmányait Rimaszombatban, Sárospatakon, majd a budapesti egyetem bölcseleti karán végezte. Édesanyja papnak szánta, de ő az irodalomhoz vonzódott. Hőn szeretett édesanyját nem akarta megbántani, ám ez a vonzalom olyan erősnek bizonyult, hogy a szülői akarat ellenére is otthagyta Patakot és Pestre ment. A pesti egyetemen elvégezte a tanári szakot, utána egy rövid ideig tanított. Ám hamarosan pályát módosított, újságíró lett. 1881-ben Mikszáth ajánlására meghívták Szegedre, a Szegedi Napló munkatársának. Később a szegedi színházi társulat titkára lett, de az újságírással ezután sem hagyott fel. Főleg versei voltak közkedveltek. Ezekből mintegy nyolcszázat meg is zenésítettek a korszak muzsikusai. A legtöbb Pósa-verset a híres cigány muzsikus kortársa, Dankó Pista zenésítette meg, de rajta kívül Lányi Géza, sőt Bartók Béla nevét is meg lehet említeni. Ugyancsak Mikszáth volt az, aki arra ösztökélte Pósát, hogy foglalkozzon a gyermekirodalommal. 1882-ben Szegeden gyermeklapot indított Jó Barát címmel, majd visszaköltözve Budapestre, 1889-ben kezdte meg Singer és Wolfner kiadók felkérésére Az Én Ujságom című gyermeklap szerkesztését. Egyedülálló volt ez akkor a maga nemében, s a nótaszövegek mellett a gyermekirodalom terén kifejtett tevékenysége hozott számára elévülhetetlen sikereket, ezek értékét a kortársakon túl az utókor is elismeri. Talán kevésbé elismert, de feltétlenül említést érdemel hazafias költészete is. 1900-ban Monoron házasságot kötött Andrássy Anna Lídia költőnővel. Közös gyermekük nem született, de feleségének első házasságából származó leányát saját nevére vette, sajátjaként nevelte.
Pósának megnyerő személyisége volt, már életében valóságos kultusz alakult ki körülötte. Ennek egyik jeleként a gyorokménesi szőlőbirtokosok minden év Lajos napján egy hordó ménesi borral tisztelték meg. Bárhol élt, működött, Szegeden vagy Budapesten, mindenütt népes társaság gyűlt köré, akikkel heti rendszerességgel találkozott. Az úgynevezett Pósa-asztalnak számos jeles tagját ismerik a kései utódok, közülük most csak egyre, Herman Ottóra, az utolsó magyar polihisztorként emlegetni szokott jeles tudósra, Szeged akkori (1879-1887) országgyűlési képviselőjére utalok, akivel egyébként Pósa életre szóló igaz barátságot kötött. Kölcsönösen tisztelték és nagyra becsülték egymást, ennek egyik jeleként Herman Ottó 1914-ben irodalmi Nobel-díjra szerette volna felterjeszteni az akkor már nagybeteg Pósát.
Mégis – ma már senki nem ismeri. Vagy mégis? A nevét nem biztos, de versei, nótái beleivódtak az emlékezetbe, benne élnek a köztudatban, magyar kultúránkban, csak ma már nagyon kevesen tudják, ki szerezte azokat a bizonyos sorokat. Nézzünk néhány példát!
Amely gyermeket keresztény/keresztyén szellemben neveltek, bizonyára sokszor imádkozta az esti imát:
Én Istenem! Jó Istenem!
Becsukódik már a szemem.
De a tied nyitva, Atyám!
Amíg alszom, vigyázz reám!

Vigyázz kedves szüléimre,
Meg az én jó testvérimre.
Mikor a nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel.


Az imádkozó a legritkább esetben tudta/tudja, hogy Pósa Lajos egyik versével fohászkodik. Mint ahogy azok a nótakedvelők sem valószínű, hogy tudják, akik szeretik és szívesen éneklik a „Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja…” kezdetű nótát, hogy ennek szövegét is Pósa Lajosnak köszönhetjük, megzenésítését pedig Pósa egyik leghűségesebb barátjának, Dankó Pista néven ismertté vált cigány zenésznek.
Egy-két évvel ezelőtt egy nagyon megható jelenetet mesélt édesanyám. Kórházban volt, egy többágyas kórteremben. Egyik nap egy szomszéd falubéli idős asszonyt is ugyanabban a kórteremben helyeztek el. Az ágyak egymástól függönnyel voltak elválasztva, így látni nem látták egymást, de hallani hallották. Édesanyám is hallotta, amikor a néni este elszavalt egy versikét, amit még valószínűleg kisgyermekkorában tanult:
Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!


S hogy mi ebben a megható? Szerintem már maga az a tény is, hogy egy, a nyolcvanas éveiben járó néni a kórházi ágyon ezt a verset szavalja. S ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a néninek ezek voltak az utolsó szavai, mert nem sokkal ezután már csak a halál tényét tudták az orvosok megállapítani nála, talán még inkább megható a történet. S akkor azt még nem is említettem, hogy ez egy szlovákiai, kassai kórházban történt. Nem tudom, a néni tudta-e, hogy Pósa Lajos versét szavalta, gyanítom, hogy nem. Mint ahogy azok sem ismerik a szerzőt, akiknek a fenti strófa ismerősen cseng. De abban biztos vagyok, hogy sokan vannak, akik ismerik, tudják, vagy legalább hallották ezeket a sorokat.