Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szénási Miklós

Levél Szergej Szergejevics Prokofjevhez

Csak lassan, okosan, kedves Prokofjevem,
értem én, hogy a lépegető sorok
megindították képzeletét, és máris verni kezdte
a billentyűket, rajzolni a kottafejeket,
hogy a Péteres és farkasos zenéje után most elő-
álljon egy Petikéssel, de az a helyzet,
tudja, most nem vagyok túl jó passzban.
Leginkább snasszban, mondhatnám.
Harangoztak éppen, és megint eszembe jutott
Miskolc, s hogy milyen volt, mikor esküt tettem
magamnak, mivel nincs senkim, nincs semmim
ezen a világon, hát elhagyom a várost,
a régi téren hiába áll még valaki, akivel
jó lenne egy egy érintést, néhány szót
megosztani. De tudja, én nő vagyok, és
maga olyan furcsa ember, Szergej Szergejevics.
Időn és téren túlról talált rám, és ebben a szent
pillanatban fogalmam sincs, mit kezdjek azzal
a sikerrel, amit maga olyan lelkesen vizionál.
Nem túl jó napom ez, azt érzem,
fakulnak színeim és éveim. Tudom, hogy
elmúlik minden. Az a vers, azt szerettem.
És akkor mi van? A halál születésem óta
ott van a csontjaimban. Mindenki meg fog
halni, a halál mindenkinek a farkasa.
Kedves Prokofjevem, maga operát akar írni,
de mondja, minek? A hang elszáll, a házak
leomlanak, és a világot jelentő deszkák is
elporladnak. Máskor talán mást mondanék
magának, lelkesednék, hogy hódítsuk meg
a Broadwayt vagy a Scala harsongjon nevünktől.
De nekem nem ünnep ez a nap, ma minden
borongós, sötét, borús káprázat száll le rám.
Ha vár valamennyit, egy-két évet talán,
nem többet, ígérem, megfontolom ajánlatát,
mit hozhatunk ki ketten ebből a Petikéből.

Addig is isten áldja, kedves Prokofjevem!
Legkésőbb 1920-ban személyesen is felkeresem!

Üdvözli Önt: Kaffka Margit